//Nina//

*Az esküvő napja*

Kiskorodban biztos elképzelted milyen lesz az esküvőd. Egy hatalmas torta, a családod, és a fiú, akiért meghalnál.

Igazából itt sincs se több, se kevesebb. De a fiú, akiért meghalnék, az nem az oltár előtt fog engem várni. Csak egy fiú fog ott állni, akit barátként könyveltem el, és a mai napig is az. Akármennyire is be akarom magamnak mesélni, hogy több, nem megy. A szívem mindig is tudni fogja, hogy Ő nem az, akinek lennie kell.

A mai nap is szokásosan telt el. Mondhatni...

Reggel a szokástól eltérve már hajnali négykor talpon voltam. A fodrászom székében ültem, ő pedig a barna hajam tincsit göndörítette be. Mindezek után, egy egyszerű, még is stílusos kontyban került a fejem tetejére a nagy hajtömeg.

Öt órára már a sminkesnél kellett lennem, és bevallom, sikerült is. Szóval igen, Candiccel ott voltunk, amikor ötöt ütött az óra.

Mindketten egy halvány, lilásabb sminket kaptunk, hogy passzoljunk a fő színhez.

Beteges ez az egész.

Az egész falu eljön ide, csak ezért, hogy lássa az újdonsült királyi párt!

***

A ruha. A ruha pillanata következik nálam. Fel kell vennem, ebben kell végig sétálnom az egész templomon. Sőt, az egész falun ebben a ruhában kell végig kocsikáznom.

Nem is a méretével van gond. Azzal van gond, hogy mindenki megbámul, ezt most nagyon nem akarom. Legfőképp a gyerek miatt. De ezen már nem tudok változtatni. Így kell lennie.

- Segítek – lép hátam mögé anyám, a ruha cipzárját pedig felhúzza.

- Köszönöm – ejtek felé egy mosolyt.

A fehér ruha... egyszerűen tökéletes. Túlságosan tökéletes erre a napra. Mindenhol tökéletesen az alakomra simul, így előbukkan a kis pocakom is. A tükörből ránézek, és egy kis mosoly kúszik a számra. Egy apró, kis ember van ott bent. Aki pár hónap múlva előbukkan.

- Ne aggódj miatta – szólal meg anyám. – Örülni fognak, ha valaki is észreveszi.

- Csak 16 éves vagyok, anya – rázom meg a fejem.

- Én is annyi voltam veled – lép mellém és végig simít a kezemen.

- Tényleg? – fordulok felé.

- Mondhatni – nevet fel. – A 17-k születésnapomon tudtam, meg hogy terhes vagyok.

- Komolyan?

- Igen, elég nagy felfordulás volt – teszi a tenyerét a homlokára. – Épp az esküvőn folyt el a magzatvizem.

Halkan suttogta az utolsó mondatot, de így is megértettem.

Hatalmas mosoly volt mindkettőnk arcán, végül és nevettem el magam. Először csak a felső ajkamat harapdáltam, nem akartam kinevetni, de így sikerült.

- Kislányom, ne nevess ki! – nevet fel ő is. – Bár be kell vallanom, elég vicces volt.

- Mindenki előtt a templomban?

- Igen – bólint egyet.

- Mindenki láthatja az élet csodáját – nevetek tovább. Maga a történet is vicces, de rajtam az elképzelés dob sokat. Ahogy meglátom a szüleim arcát, anyának meg a vizes fehér ruháját.

- Nem mindenki előtt akartam szülni – tárja ki a kezeit.

***

Az esküvőmre indulni kell. Apám kezét fogom, így szállok fel a lovas hintóra. Hagyománnyá vált mára, hogy így megy a menyasszony a templomba. Menet iránnyal szembe ültem, a lovak pedig elindultak az úton.

- Készen állsz kicsim? – fogja meg apa a kezem.

- Amennyire lehet – rántom meg a vállam. – Te izgultál a tiéteken?

- Amennyire lehet, mindenki izgult – mosolygott rám. – De én rettegtem.

- Anya terhessége miatt igaz?

- Elmondta?

- El, ruha próba alatt.

***

A templomba érkezve a szívem a nyakamban dobogott. Apa kezét szorongattam. A kezembe adták a csodaszép lila csokromat, majd elindultam befelé. Candice a hátam mögött állt, végig bíztatóan mosolygott rám.

A zene elindult, a szívem a nyakamba ugrott fel, az ajtó pedig kinyílt előttünk. Minden egyes szempár végig nézett rajtam, valaki mosolyogott, míg valaki integetett is.

Kissé magabiztosan, kissé félve lépkedtem előre. Végül odaértem. Apa a kezemet átadta Alex kezébe, mindenki leült a helyére, a zene elhalkult.

- Gyönyörű vagy – suttogja Alex.

- Köszönöm – mosolygok rá.

- Hölgyeim és Uraim! A mai napon azért gyűltünk össze, hogy Nina Adaline White hercegnő és Alexander Lewis herceg egy életre összekössék az életüket – kezdte el a pap.

(emberek soha nem voltam esküvőn, ez szerintem meg is látszik :D Szóval ne tessék haragudni! – én voltam az! :D )

Mindenki csendben volt, még mi legelöl is. A pap egy kínos csendet iktatott be, de végül megszólalt:

- Akinek van valami ellenvetése ezzel kapcsolatban, az most szóljon, vagy hallgasson örökre.

- Állj!