//Nina//

*Másfél hónap az esküvőig*

-És egy, két, há, négy! – adja a ritmust a palota tánc oktatója.

Keringőzünk, már vagy két hete, de egyszer sem sikerül rendesen. Néha Alex, aztán én, talán még a tanár is hibázik. Mindenki odafigyeléssel van azon a másfél órán, hiába.

Számomra nagyjából megvan, csak néha ejtek hibákat.

-Hercegem, emelje fel a fejét! – mondja Alexnak, aki illedelmesen engedelmeskedik neki.

**

Fél óra múlva az órának vége volt. Egyenesen a szobámhoz indultam, bár Alex megállított. Óvatosan megérintette a vállam, s maga elé fordított.

-Nem megyünk el valahova? – kérdezi.

- De, persze. – mosolygok rá.

- Öltözz át, lovaglunk egy kicsit. – kacsintott rám, s elindult a másik irányba.

Felsiettem a szobámba, s átöltöztem, egy könnyebb viseletbe. A hajamat most kivételesen felfogtam egy copfba. A magas sarkút elhagyva egy csizmát vettem fel, s indultam az istálló elé.

A nap ragyogóan sütött, kezd egyre melegebb lenni, hisz jön a nyár. A madarak a szokottabbnál még jobban csiripeltek. Én pedig szépen lassan sétáltam a célom felé.

De még így is hamar értem ide, hisz a lovászokon – és a lovakon – kívül nem volt itt senki. Leültem az egyik padra, s vártam.

**

Alex hamar megérkezett, kiderült az apja lefoglalta. Gyorsan elindultunk, s szépen lassan sétálgattuk végig a kastély udvarát. Nem siettünk sehova, főleg oda vissza. Az a sok gond az esküvővel megőrjít, szerencsére a ruhámat sikerült megtervezni, eggyel kevesebb tenni való.

Maga az esküvő színe is már réges rég ki lett választva, lila és fehér. Egyszerű, mégis sokat dob a fehéren egy kis lila.

Manapság már csak a tánccal, és egy két aprósággal szenvedünk, de ezekkel naponta találom szembe magam. Anya azt mondta a menüt elintézi, ezzel megkönnyítve minket egy két dologtól...

//Candice//

-Olyan rossz egy telefonon beszélgetni. – hallom meg Calum hangját a telefonban.

- Tudom... hiányoztok. – suttogom.

- Ti is nekünk, de sajnos muszáj volt eljönnünk.

Maga az elmenetel a mai napig homály számomra. Calum nem hajlandó elmondani, mástól pedig nem deríthetném ki.

-Na, és mi történik veletek? – kérdezem.

- Nagy erővel írjuk a dalokat, az új albumra.

- Remélem ide is küldeni fogtok.

- Az lesz az első Candice. Az lesz az első. – mosolyog rám. – Ninával mi van?

- Fogalmam sincsen, az elmúlt hétben maximum köszöntünk egymásnak, ha nem kevesebb. Az anyukája nagyon beleéli magát a szervezésbe... De persze ehhez Nina is kell.

- Nehéz ez így... - sóhajt fel. – Figyelj már! Nem ismersz egy Sydney nevű szobalányt?

- De, miért? – mosolyodok el. – Ismerem, apánál takarít.

- Nem tudnád kideríteni van-e mobilja?

- Megcsalsz Hood? – nevetek fel.

- Nem, dehogy is. Mike-nak kéne. Belehabarodott a csajba, csak pont akkor jöttünk el.

- Tehetek valamit az ügyben, mit csináljak, ha nincsen telefonja?

- Lehet nagy kérés, de szerezz neki egyet.

- Aztán dedikálva kérem azt az albumot. – kacsintok a telefonba, mire Cal felnevet.

- Ezt egy igennek veszem.

- Annak is veheted.

- Mennem kell, Luke megjött. Szia. – köszönt el.

- Szia, jó próbát. – köszönök el én is, és kinyomom a telefont.

Ha jobb dolgom nincs, gondoltam megkeresem a mi kis Sydney-nket. Letettem a telefont, s apu irodájához igyekeztem. Bekopogtam, mire egy „Igen-t" hallottam, így benyitottam.

-Kincsem! Milyen rég láttalak! – kel fel apa a székéből, s felém siet, majd megölel.

- Tudom, de mindkettőnknek nagyon sok dolga van. – mosolyodok el.

- Van számodra egy hírem.

- Mi lenne az? – követem az asztalához.

- Ha már ekkora esküvői lázba vagyunk, gondoltam te is szerezhetnél magadnak valakit.

- Apu... Én nem szeretnék senkit. – rázom meg a fejem.

- Nem erőltetek semmit kislányom, de tudod, anyád is ezt szerette volna.

Anyukám még kiskoromba halt meg. Rákos volt. A születésem utáni évben derült ki, nem ismertem eléggé, így nem is „kötődők" hozzá.

-Apa, tudod, hogy előttem van még az élet, nem akarom elsietni.

- Persze kislányom... csak tudod, szeretnék unokákat.

- Hidd el apa, ha itt az idő, akkor lesznek. – mosolygok rá.

Ez az egész aggódás anya miatt van, nem akarja, hogy én is hamar elhagyjam az élőket anélkül, hogy éltem volna.

-Tudod... van az a lány, aki nálad takarít... - kezdek bele abba, amiért valóban jöttem.

- Persze, Sydney. Miért mondod? – kezdi el rendezgetni a papírjait.

- Csak szeretnék vele egy kicsit beszélgetni, nem tudod, hol van?

- De, épp a hálómat takarítja. Nézd csak meg.

- Oké. – mosolygok rá. – Apa, ne aggódj, lesznek unokáid. – fordulok vissza az ajtóból, s biztatóan rámosolygok, mire ő is így tesz.

Egyenesen apa hálószobájáig indulok, ami nincsen messze. Kopogás nélkül bemegyek ahol meglátom a fekete hajú lányt.

-Mit keres itt? – kérdezi rám se nézve.

- Téged.

- Engem? – mutat magára.

- Ja, téged... olyan meglepő? – fordítom el a fejem.

- Nem, dehogy is...

- Figyelj Sydney... Ismered Michael-t? – térek egyből a tényre.

- A kék hajú fiút? Egyszer bekopogott hozzám, aztán szégyenében elment. Ezóta nem láttam. Miért kérdezi?

- Tegezz nyugodtan, egy korúak vagyunk. – sóhajtok fel. – Tudod, ő nagyon megkedvelt téged azalatt a rövid idő alatt. Esetleg nincsen telefonod, amin felhívhatnád?

- Már miért hívnám fel? Nem itt lakik?

- Nem, ő Sydney-ben lakik. – a város hallatán elmosolyodik. – Csak egy kis kiruccanásra jöttek ide.

- Hát... sajnos nincsen telefonom...

- Akkor szereznünk kell egyet. Nincs kedved eljönni velem egy kicsit a városba? – ha már telefont kell venni neki, akkor olyat ami neki tetszik.

- De, persze. De nekem nincs pénzem.

- Meghívlak... - mosolyodok el.

Válasz helyett csak boldogan megölelt. Útközben apának elmondtam, hogy velem lesz, ne keresse. Elment átöltözni, majd gyalog indultunk meg az utunknak.

//Mikey//

-Hmm. – sóhajtok fel egy nagyot.

Calum rám nézett, majd vissza a telefonra.

-Hmm. – sóhajtok fel még egyszer.

- Ugye addig fogsz sóhajtozni, amíg meg nem kérdezem, mi bajod van? – kérdezi ki se nézve a telefonból.

- Eltaláltad! – ugrok a háta mögé. – Na, mesélj! Mi van Candiccel?

- Nincs vele semmi, néha beszélünk. Ennyi.

- Ugye soha nem fogjátok elmondani miért jöttünk el onnan?

- Nincs mit mondanunk. – vágott Calum szavába Luke. – Haza kellett jönnünk.

- Még mindig nem hiszek nektek! – ülök le puffogva a fotelba, a telefonom pedig rezegni kezd

Ismeretlen szám, vajon ki lehet az?