Tizenkettedik

A lovaglás után szinte azonnal állatorvoshoz vittük a nyuszit. Frederik ragaszkodott hozzá, hiszen valószínüleg a hátsó lába egy csapdába akadhatott be. Frederik külön kiemelte, hogy bármilyen betegséget hordozhat, ezért csak akkor (tarthatom meg), ha egy állatorvos alaposan megvizsgálta. A palotától tíz kilométerre található állatkórház hátsó bejáratánál szálltunk ki. Útközben Ryan felhívta a főorvost, illetve az intézmény vezetőjét, ezért a bejutás már nem jelentett gondot. A letisztult, meleg helyiségben kicsit összehúztam magam, hiszen nem szerettem az állatkórházakat. Azonnal a váróterembe léptünk, ezért a kutyáknak és a gazdiknak hátat fordítottunk, hogy ne ismerjenek fel minket. A fehér folyosón állva Frederik szemébe néztem, aki karjai között tartotta a fehér állatot. Akkor kaptuk fel a fejünket, amikor a legközelebbi ajtón kilépett a főorvos és egy biccentéssel behívott minket az ajtón. Frederik a fém vizsgálóasztalra tette a nyuszit, az orvos pedig illedelmesen kezet nyújtott neki. - Örülök a találkozásnak, felség - mosolyodott. - Hogy van, hercegnő? - vette fel a fehér köpenyt, miközben mosolyogva bólintottam. Frederik a szemembe pillantott és a félig kopasz, szemüveges férfi felé mutatott.

- Charlie régóta dolgozik a királyi családnak! Ha a lovak megbetegszenek, vagy furcsán viselkednek, akkor mindig házhoz szokott jönni, hogy megvizsgálja őket - magyarázta, mire bólintottam. Hevesen dobogó szívvel figyeltem, hogy Charlie ügyesen ráfog a fehér nyuszira, aki azonban azonnal menekülni próbált. Az orvos karjai közül majdnem kiszabadult, de Charlie gyorsan beadta neki az altatót, majd a nyakát kezdte dörzsölni. - Tudunk valamit?

- Természetesen! - támaszkodott az asztal szélére, közben a nyuszi levegő után kapkodva lefeküdt. - A hátsó lába beakadhatott egy csapdába, ami komoly sérülést okozott nála! Annyit tudok tenni, hogy összeöltöm ezt a csúnya sebet, aztán adok neki két injekciót, fájdalomcsillapítót és ha minden jól megy, akkor mehet is haza! Új kedvence van a hercegnek? - tette egy műanyag tálba az injekciót.

- Nem! - védekezett Frederik, mire a szemöldökömet ráncoltam. - A hercegnő kedvence lesz.

- Már elnézést - helyeztem csípőre a kezem és kicsit émelyegve néztem, hogy az orvos mindent előkészít a seb öltéséhez. - Hogy érti azt, hogy az enyém? - mutattam a nyuszi felé. - A nyuszi közös! - jelentettem ki, hiszen egyáltalán nem tartottam igazságosnak azt, hogy együtt megmentjük, majd az én gondjaimra bízza. A herceg összeráncolt szemöldökkel elnevette magát.

- Dehogy közös! Kegyed szemezgetett annyira vele! - mutatott az alvó nyuszira, akinek sebét már elkezdték ölteni. - A hercegnő magához vette és megmentette!

- Azért vettem magamhoz, mert a herceg azt mondta - léptem közelebb hozzá, majd feltettem a kezem és suttogva mondtam, hogy az orvos úr ne hallja. - Ketten mentettük meg és együtt hoztuk haza - sziszegtem. - Ezek után ne merje az én nyakamba akasztani! A maga nyuszija is.

- De nekem van egy pávám - tárta szét a kezét. - Mit kezdenék én egy nyuszival?

- Felség - szólt közbe az orvos. - Nézze el a kíváncsiskodásomat, de maguk azon veszekednek, hogy közös-e a nyúl, vagy sem?

Ekkor mindketten egymás szemébe néztünk, hiszen a percek haladtával valóban észre sem vettük azt, hogy egy ilyen gyerekes dolgon veszekedtünk. - Maga mit csinálna a helyemben? - kérdezte a herceg, az orvos pedig meghúzta a vastag cérnát és ujjai között tartotta a hosszú tűt.

- A nyulak aranyos állatok!

- Na ugye? - tette, csípőre a kezem, Frederik pedig felsóhajtott.

- Már bánom, hogy megmentettük.

- Én pedig nem - mosolyodtam és a puha nyulat néztem. Az utolsó fél órában az orvos összevarrta a sebet, majd adott a nyuszinak két injekciót. Megköszöntük a segítséget, majd fizetés nélkül távoztunk, hiszen erre is van egy kijelölt ember. A hátsó ajtón kiléptünk, miközben a nyuszi mélyen aludt. A barna doboz felé pillantottam, majd a három terepjáró autó mellett lecövekeltem és a fejet csóváltam. A hercegnek kinyitották az ajtót, de ő megtorpant és motyogva az sötét ég felé pillantott. Igazából még mindig szórakoztatónak találtam a szituációt, de azt hiszem, hogy valamit nagyon elfelejtettünk. Délután négy óra is elmúlt. A télnek köszönhetően már jócskán sötét volt, a hó is esni kezdett, viszont tudtam, hogy még rengeteg üzlet nyitva van. Akkor kaptam fel a fejem, amikor a herceg mellém lépett.

- Megkérdezhetném, hogy kegyed mit csinál? - nézett végig rajtam, hiszen minimum tíz testőr vár arra, hogy én beüljek a második autóba. Sziszegve a fejemet ráztam. - Most...mi van?

- Nem! Ez így nem lesz jó - suttogtam, majd átadtam neki a dobozt. - Nem vihetjük így haza! Szüksége lesz ételre, szénára, vízre és saját otthonra!

Láttam, hogy a hercegnél kezd elszakadni a cérna, ugyanis biccentett az egyik testőrnek, aki átvette a dobozt, majd a második terepjáró csomagtartójába helyezte. - Menjünk el egy kisállat üzletbe! - mutattam fel a telefonomon a térképet. - A Google azt írja, hogy a legközelebbi tíz kilométerre található.

- Mondtam már, hogy meg vagyok áldva önnel? - sziszegte szikrázó tekintettel.

- Mégis hogy mondhat nekem ilyet? Együtt mentettük meg és ketten hoztuk el az állatorvoshoz - mutattam a hátam mögött található sárga épület felé. - És ezek után azt mondja, hogy nem jön el velem kisállat üzletbe? - suttogtam mélyen a szemébe pillantva.

Húsz perccel később vigyorogva léptem be a kisállat üzlet ajtaján. Az ajtó fölé akasztott csengő harsányan jelezte, hogy vásárló érkezett, ezért a hátsó raktárból egy eladó azonnal a segítségünkre sietett. A középkorú hölgy először elvörösödött, aztán hátra helyezte a kezét és illedelmesen elmosolyodott. - Szép estét k...kívánok!

- Ne erőltesse! Az idegesítő hercegnő fejben már úgy is összerakta, hogy mit óhajt - Frederik a két vállamra simította kezét, majd így követett engem. A nevetést nem tudtam abbahagyni, hiszen kicsit szórakoztatott az, hogy az egész napot együtt töltöttük és még mindig akad valami, ami nagyon csúnyán össze tudunk veszni. Talán az is szórakoztatott, hogy a herceg jól láthatóan nem akart itt lenni. És ez a viselkedése egyszerre aranyos és idegesítő is. - Kegyed hova tart? - sugta a fülembe, miközben elhaladtunk a színes kutya ágyak mellett, majd az akváriumoknál és végül megálltunk a szénák előtt.

- Szuper! - tapsoltam. - Akkor szükségünk lesz egy zacskó szénára! - kezembe vettem, majd azonnal a herceg kezébe nyomtam, aki elkerekedett szemekkel pillantott a kezében található zöld zacskóra. - Talán nehéz? - vigyorogtam, de ekkor váratlanul hapcizott egyet. - Ó! - nevettem, majd ezt követte kettő hapci. - A herceg allergiás a szénára?

- V...vegye el! Vegye már el! - felém nyújtotta, majd a vállába tüsszentett. - Csak haladjunk! Mire van még szüksége? - pillantott felém a válla felett. Kicsit úgy érzem, hogy ez a közös vásárlás és az állatorvos is közelebb hozott minket egymáshoz. Próbáltam titkolni, de a mai nap minden percét és óráját tiszta szívből élveztem. Talán azért, mert láttam a herceget a hétköznapokban és egy üzletben, ami valamiért imponált nekem. Kicsit szórakoztatónak találtam azt, hogy a kezében egy műanyagot tartott, de fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az.

- Nyuszi vécé! - vettem magamhoz egy kerámia tálat és itatót. Frederik felvont szemöldökkel rám nézett.

- Parancsol? - forgatta a műanyagot.

- Nyuszi vécé - rántottem meg a vállam, majd lehajoltam és forgácsot is kerestem. - Nem látott még ny...

- Ki ne mondja újra! - figyelmeztetett, majd a pénztár felé igyekezett, de én csak nevetve utánanéztem, hiszen a lényeget még nem találtuk meg. - Elég volt! A kocsiban megvárom.

Ha káromkodásból díjat lehet nyerni, akkor én első helyen végeztem volna! Egész nap meg sem álltam! Állatorvos és aztán kisállatbolt? Mégis minek néz engem ez a nő? Egész nap egy percre sem tudtam leülni, arról pedig ne is beszéljünk, hogy amikor orrom alá dugta a szénát, akkor percenként tüsszentenem kellett.

Viszont mégis mást éreztem akkor, amikor a hercegnő szobájában álltam és megállás nélkül figyeltem a hercegnőt, aki új lakónk házát próbálta felépíteni. A fehér bundás egy palotában fog élni, ezért Natalie szerette volna megadni neki a kényelmet és a biztonságot. Sok fontos dolgot haza hoztunk, beleértve egy kocka formájú, alacsony kerítést, amit nem tudott összerakni, ezért mellé ültem. Lábamat törökülésbe húztam és felsóhajtottam, majd átvettem a kocka egyik oldalát. - Kérem azt a drótot és a másik felét! - mutattam a doboz felé, mire a hercegnő hálás pillantással ajándékozott meg.

- Tudtam, hogy segíteni fog - suttogta, majd drótot és a kocka kerítést másik felét is átnyújtotta. Én elfogadtam, majd egyszerűen a drót segítségével összekötöttem a négy sarkát, aminek köszönhetően a nyúl elkerített helye félig kész volt. A fekete kerítés majdnem térdig érő volt, ezért a nyuszi majd ugrálni is tud. - Segít berendezni? - kötötte hátra az arany színű haját, majd mosolyogva a szemembe nézett. Ilyen nincs! Megőrjít ez a nő! Férfi vagyok...és mégis mit csinálok?! Egy bolyhos nyúlnak készítem el az új otthonát! Mielőtt válaszolhattam volna, a hercegnő leterítette a tappancsos rózsaszín "szőnyeget", majd középre helyezte a műanyag házat. Valóban vásárolt neki egy fehér, illetve lila színű házat.

- Kegyed azt hiszi, hogy ebbe bele fog menni? - mutattam a ház felé, miközben mellé helyeztem a kerámia tálat és a szénát is.

- A nyuszik szeretik a zárt helyeket, ezért persze, hogy igen! - a nyuszi ház mögé tette a vécét, majd kezét összedörzsölte és a doboz felé pillantott. - Nézze milyen aranyos lett! - csapta össze a kezét, majd váratlanul felém hajolt. - Köszönöm ezt a csodálatos napot! - váratlanul ért, amikor átkarolta a nyakam és hozzám bujt. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit tegyek. Tanácstalanul fürkésztem az arany színű haját és lehunyt szemmel beszívtam az illatát. Végül megsimítottam a lapockáját, majd kellemetlenül a torkomat köszörültem.

- Tegye be a szerencsés kedvencet! - felálltam és megigazítottam a fehér pólómat.

- Nem várja meg, hogy felébredjen az altatásból? - óvatosan kivette az állatot, majd megsimította a fejét. - Közös nyuszi, emlékszik?

- Nem közös! - emeltem fel a hangomat, a hercegnő pedig összerezzentem. - Nem akarom, hogy közös legyen! Nekem nem kell!

- Ó... én csak... - suttogta könnyes szemmel.

- Csak hagyjon békén, rendben? - fordultam hátra, majd vissza sem nézve, becsaptam az ajtót.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top