- Frederik! Akkor ez a hörcsög közös? - szorosan magához ölelt, majd mosolyogva leguggoltam hozzá és hatalmat puszit nyomtam az öcsém fejére. Napokon keresztül gondolkodtam, hogy mi az, aminek ő nagyon örülne. William olyan fiú, aki sokkal jobban szereti az állatokat, és jobban örülne egy kedvencnek, mint egy okostelefonnak. Koppenhágában található legjobb állatkereskedésben vettem ezt az arany színű hörcsögöt. Fontos információkat kaptam az etetéssel, illetve az tartásával kapcsolatban. Amikor legelőször megpillantottam a hörcsögöt, tudtam, hogy ez az ajándék tökéletes lesz William számára. - Annyira pici - kuncogott. - Néz csak, hogy mozog a tenyeremben - William felém helyezte a két tenyerét és mosolyogva néztük, hogy a homok színű állat megállás nélkül a tenyerében járkált.

- Örülsz neki, igaz? - simogattam a haját. - Ő már a tiéd!

- Nem - ellenkezett. - Legyen közös - sétált a ketrec felé, majd a forgács közé helyezte a pici rágcsálót. - Legyen a tied is, rendben?

- Ezt szeretnéd, Will? - guggoltam le mellé, miközben a hörcsög az új otthonával ismerkedett. Mindent megszimatolt és megfigyelt magának. Átgázolt a hörcsög kereken, a kicsi létrán felmászott az emeletre, majd az átlátszó alagúton keresztül visszarohant a ketrec ajtajához.

- Persze, hogy igen - karolta át a vállamat. - Nagyon szépen köszönöm, Frederik - kiabálta. - Nagyon fogok rá vigyázni!

Egy héttel később William sírva futott be a szobámba. Annyira megijedtem, hogy lecsuktam a gépet és könnyes szemmel figyeltem minden mozdulatát. - Elszökött! - kiabálta. - Nem találom!

- Ki szökött el? - sóhajtottam, hiszen valamiért éreztem, hogy a kis hörcsögről lesz szó.

- A hörcsög - tárta szét a kezét, majd tanácstalanul a fejét csóválta. - Kérdezzük meg, hogy nem látták-e valahol! Légyszi - kérte könnyes szemmel, mire bólintottam. Aznap este tudtam meg, hogy tegnap este "egér" futott a konyhában. A szakács azt hitte, hogy egy rágcsáló volt az, ezért agyon ütötte egy nyújtófával. Természetesen ma tudta meg, hogy az a kicsi rágcsáló nem egy egér volt.

- Hogy mit csinált?! - kiabáltam. - Maga agyon ütötte az öcsém kedvencét?! - üvöltöttem, majd egyenesen a kijárat felé böktem. - Kifelé!

- De hát felség - könyörgött némi olasz akcentussal. - Sötét volt és nagyon rosszul láttam - tette össze a kezét, de én jelen pillanatban olyan mérges voltam, hogy azonnal kirúgtam őt. Aznap próbáltam a lehető leg óvatosabban elmondani az öcsémnek azt, hogy az új kedvence többé nem jön vissza. Természetesen azonnal elsírta magát és folyton azt hangoztatta, hogy nagyon szerette.

Éjfél előtt sem sikerült elaludnom. Minden percben arra a hülye nyúlra és a hercegnő makacsságára tudtam gondolni. Nem az volt a baj, hogy kedvessége miatt rám is gondolt. Inkább azzal volt a baj, hogy amit eddig szerettem, azt mindig elvesztettem. Saját magamról tudom, hogy már az első perctől elvarázsolt a nyuszinak a puhasága és az aranyos pihe-puha, pamacs farka. És pont ez miatt nem akartam közel kerülni hozzá. Mert nem akarok nagyot esni akkor, amikor elpusztul. Az elejétől tudtam, hogy nem garantált az, hogy életben marad. A nyulak nagyon makacs, illetve kényes állatok. Még a hercegnőnek sem mertem elmondani, de nem biztos, hogy megéli a reggelt.

Másnap reggel furcsa meglepetésre ébredtem, hiszen amikor kinyitottam a szemem, a fehér nyúl ott feküdt a hasam mellett. Amikor a szemembe nézett, elkerekedett szemekkel felültem és azonnal a fejemet csóváltam. Hát ez él! Kutya baja! Körülnéztem, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy a hercegnő nincs a közelben, megragadtam az állatot és az ölembe tettem. - Olyan puha vagy - suttogtam és a fülét kezdtem simogatni. - Egyem a szíved, te kis cuki nyuszi! - simogattam a bundáját, de ekkor váratlanul nyílt a hercegnő szobájának az ajtaja és kidugta onnan a fejét. Ekkor mosolyra húzta az ajkát és az ölemben fekvő állatra mutatott. - Hm...hogy kerülhetett ez ide... - fogtam meg, majd az ágyra tettem. - Tűnés!

Reggelihez egy pöttyös blúzt és egy térdig érő ceruza szoknyát vettem fel. Előtte természetesen megetettem a nyuszit, aki félénken elkezdte rágcsálni a tápot és a préselt növényeket. Az elején azt hittem, hogy nem fog megmaradni, viszont kellemes meglepetés ért, amikor reggel arra a hangra ébredtem, hogy vizet iszik az itatóból. Nem csak magamra, de a hercegre is büszke voltam, hiszen ketten mentettük meg a nyuszit. Egyébként elég termetes volt, a füle is hosszú volt. Frederik azt mondta, hogy neki nincsen szüksége a nyuszira. Ezt szomorúan elfogadtam, viszont reggel úgy döntöttem, hogy az ágyára teszem és csak bízni tudtam abban, hogy nem hagy ott neki ajándékot. A folyosón sétáltam, amikor a következő szűrődött ki a lakosztályából: - Mi a f...hercegnő! Hercegnő, mi ez a bogyó?!

Reggelinél Frederik szikrákat szóró tekintettel pillantott felém, ezért lesütöttem a szemem és csendben ettem a sonkát. - Már csak napok kérdése és eljön a karácsonyfa díszítésének az ideje! - mosolygott a királyné, miközben anya helyeslően bólintott.

- Jut eszembe - pillantott felém és apa felé. - Mi magunk is hoztunk ajándékot és díszeket!

- Köszönjük szépen - bólintott a dán király, miközben a szemöldökét ráncolta és felénk pillantott. - Tegnap viszonylag későn jöttetek haza!

Ekkor Frederik szemébe pillantottam, aki tanácstalanul felsóhajtott, majd az apja felé fordult. - Ebéd után elmentünk lovagolni, viszont az erdőben találtunk egy sérült nyulat. A hercegnő ragaszkodott ahhoz, hogy vegyük magunkhoz az állatot. Én úgy voltam vele, hogy hagyjuk ott, hiszen ki tudja, hogy milyen betegséget hordozhat - ködösített tovább, miközben összeráncoltam a szemöldökömet. - A hercegnő végül magához vette az állatot és tanácsolta, hogy vigyük el az állatorvoshoz - bólintott és hazudott. - Én az egészből ki akartam maradni, de végül elmentünk az állatorvoshoz, ott megvizsgálták a nyulat.

- Hát ez érdekes - nevettem fel hangosan. - Én nem pontosan így emlékszem - pillantottam a különböző színű íriszébe, miközben megigazította a szürke felsőjét. - Az egész úgy történt, hogy Frederik mondta nekem azt, hogy vegyem fel a nyuszit - kezdtem mosolyogva. - A lovaglás után ő tanácsolta, hogy vigyük el egy állatorvoshoz - tettem hozzá, mire Frederik a fejét rázta.

- A lényeg, hogy lett egy fehér nyuszink!

- Háh! Ezaz! - vigyorogtam. - Mondtam, hogy közös - emeltem ajkamhoz a poharat. Mindenki furcsa pillantással ajándékozott meg, hiszen nem értették, hogy miért adtunk ekkora hangsúlyt ennek a dolognak. Tudtam, hogy Frederik úgy csinált, mintha nem lenne fontos neki az új lakó, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy elmondjam az igazságot. Úgy éreztem, hogy kedveli az állatkát, de valamiért távol szeretné tartani magát tőle. Ennek az okára még nem jöttem rá, de nekem az is elég volt, hogy ma reggel végre megsimogatta.

- Khm! - köszörülte torkát az apám. - Ez igazából nagyon bölcs döntés volt - pillantott felénk. - Örülök, hogy megmentettétek a nyulat - mosolygott. - Hogy fogják hívni? - kérdezte kíváncsian. Tegnap este pont a neveken gondolkoztam. Több mint fél órán át aranyos nevek után kutattam a neten, de végül megragadt egy névnél a tekintetem. Apám kérdésére egyszerre válaszoltunk, csak az volt a baj, hogy nem ugyanazt.

- Kajla - mosolyogtam.

- Károly - vágta rá a herceg, mire mindenki pislogás nélkül pillantott felé. Ő csak kihúzott testtartással ült, és a tőle megszokott módon, gyönyörűen mosolygott. A fekete haja kifejezetten kiemelte a különböző íriszű szemét és a fehér mosolyát. A herceg édesanyja még a villáját is az asztalra ejtette. Károly?! Mégis miféle név az, hogy Károly?!

- Már elnézést, de egy fehér vadnyulnak nem lehet azt a nevet adni, hogy Károly! - jelentettem ki, miközben mindenki bólogatni kezdett. A herceg a fejét csóválta és mélyen a szemembe pillantott.

- Károly úrfi lesz a neve!

- Hát ez nagyon jó! - csaptam az asztalra nevetve, közben letöröltem egy apró könnyemet. - Még, hogy úrfi! - nevettem tovább, miközben Frederik édesanyja kicsit közelebb hajolt hozzám.

- Ha tudná, hogy nevezte el régen a hörcsögét - kezdte, mire Frederik állkapcsa megfeszült és összeráncolt szemöldökkel pillantott az édesanyja felé. Láttam rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek utána.

- Hogy nevezte el? - suttogtam jókedvűen.

- Oscar, a hörcsög - mondta, miközben elkapott a nevetőgörcs.

- Ez nagyon aranyos! - fogtam meg a poharamat, de a nevetést azonnal abba hagytam, hiszen a herceg gyilkos pillantással nézett rám, majd lassan felállt.

- Újfent köszönöm a reggelit - tolta hátra az arany színű széket. - Elment az étvágyam - végignézett rajtunk, majd aprót biccentett és elhagyta az étkezőt. Üveges tekintettel néztem utána, hiszen úgy éreztem, hogy most valamiért rosszul esett neki az, hogy rajta nevettem. Mindenki lesütötte a tekintetét, ezért mosolyt erőltettem magamra, majd felálltam és a herceg után sétáltam. Kerestem őt a folyosón, és a szobájában is, de sehol nem találtam.

- Mégis hol lehet? - suttogtam a folyosón állva és próbáltam lenyelni a keserű bűntudat ízét.

Azt hiszem, hogy most megbántottam őt...