Amikor beléptem a közös szobába, Natalie a fésülködős asztal előtt ült és egy fehér gyöngysort helyezett a bársonyosan sima nyakára. Kicsit közelebb léptem, majd zsebre helyezett kezekkel próbáltam megfejteni a tervét, hiszen említette, hogy ma este elmegyünk valahova. Megrészegülve figyeltem, hogy vállán letolja a vörös színű ruháját, ezért felfedte előttem a kecses, hívogató kulcscsontját. Ruhájához passzoló rúzst kent az ajkára, de én hajthatatlanul mögé léptem. Olyan gyönyörű volt, hogy nem tudtam tovább türtőztetni magam. A válla felett mellé hajoltam, ujjaim közé akasztottam a fehér gyöngysort, majd közelebb húztam őt magamhoz. Natalie farkasszemet nézett velem, miközben végig néztem a gyönyörű ruháján, az egyenesre vasalt haján és az ajkán, amin legszívesebben elkentem volna a rúzst. - Elmondod végre, hova megyünk? - még mindig tartottam a nyakláncot, és tökéletes rálátást kaptam a fedetlen ruhában feszülő, kerek mellére. Ő csak mosolyra húzta az ajkát.

- Meglepetés - elhajolt tőlem, felállt, majd kinyitotta az arany színű szekrényét. Sport nadrágban és nyúszott pólóban felvontam a szemöldököm.

- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket!

- Ezt szeretni fogod - éjfekete, csillogó kicsi táskát helyezett az ágyra, majd kinyitotta az én szekrényem és kivett onnan egy bársonykék öltönyt és hozzá illő nadrágot. - Öltözz! - utasított vigyorogva.

- Megőrjítesz, asszony! Utálom a váratlan meglepetéseket! - vettem kezembe a ruhákat. Mielőtt a fürdőbe léptem volna, Natalie jókedvűen így szólt:

- Én szóltam neked, hogy ma elviszlek valahova. És ezután már nem váratlan - puszit küldött a vörös ajkával, de én csak a szememet forgattam. A fürdőszobában próbáltam összeszedni magam: a hajam sehogy sem állt, ezért megmostam, stílusosan beszárítottam, majd hajlakkal tökéletesítettem. Arcot mostam, igazítottam a borostámon és a fogmosás sem maradt el. Nem tudtam, mit tervez nekem Natalie, de remélem, hogy tetszeni fog.

Fél óra múlva a fekete terepjáró hátsó ülésén ültünk és a helyszín felé igyekeztünk. Már sötét volt, ezért csak a város fényeit nézegettem. - Kibéreltem ma estére egy éttermet! - összekulcsolta az ujjainkat, majd a combomra simította. Ajkamhoz emeltem a pezsgős poharat, és őszinte mosolyra húztam az ajkam.

- Megnyugodtam. Ez igazán jól hangzik - arcához hajoltam, majd nyomtam egy puszit a bőrére. Natalie kuncogott, majd beszédbe elegyedett a két testőrrel. Én is kivettem volna a részem, de a gondolataim ezer felé cikáztak. Miért érzem azt, hogy hiányzik egy részem? Azt, hogy nem vagyok teljes? Utoljára akkor voltam önfeledten boldog, amikor Andreas még mellettem volt. Létezik, hogy távozásával magával vitt valamit? Én magam sem tudtam. Abban viszont biztos voltam, hogy az iránta érzett dühöm nem csillapodott. Akkor sem, ha még magam elől is titkoltam azt, hogy hiányzik. Miért ne hiányozna? Az együtt töltött idők alatt sok dolgot mutatott nekem és jól éreztem magam a társaságában. Közel engedett magához és feltárta a szívét. Biztos, hogy nem akart nekünk ártani, de a szívügyek nem nekem valóak.

- Frederik? - Natalie a fejét csóválta, mire hirtelen felé kaptam a fejem. Akkor láttam meg, hogy megérkeztünk az említett étterem bejáratához. Vörös szőnyeg, magas lámpák és arany színű forgós ajtó várt ránk. Lila és rózsaszín virágok voltak a szőnyeg két oldalán található, magas oszlopok előtt. Az antik vázákon görög istenek, és motívumok voltak. Tetszett a hely, nagyon jól ismertem, hiszen Dánia egyik legelegánsabb éttermének számított. - Minden oké? - suttogta.

- Persze! Mehetünk - letettem a pezsgős poharat, majd beszéltem Dimitrivel, majd kiléptünk az autóból és azonnal beléptünk az üres étterembe. A luxus étterem fantasztikus volt: arany színű falak, tökéletesen fénylő kristály csillárok, hófehér gránit padló és középen egy elegáns, gyönyörű pult. Az asztalok között a szürke, modern lift felé igyekeztünk. Ott két alkalmazott köszöntött minket, majd italt nyújtottak át. Natalie csak egy pohár vizet kapott, én pedig egy különleges, híres bort. Fejbiccentéssel megköszöntem, majd beléptünk a liftbe és egészen az utolsó szintig suhantunk. Lassú, hegedű zene szólt a liftben, ezért felvontam a szemöldököm. - Nagyon kellemes.

- Az bizony - kortyolt bele a vízbe, majd nyílt a lift ajtaja. Miután kiléptünk, a kő oszlopok mellett, Natalie hirtelen megtorpant. - A francba! - hevesen kutott a kicsi táskájában, ezért a liliom virágokkal tarkított vázák mellett megálltam.

- Van valami baj? - kérdeztem zsebre helyezett kezekkel.

- Nincs nálam a telefonom! Biztos a kocsiban hagytam - mutatóujjával újra megnyomta a lift vörös gombját, de én csak a fejemet csóváltam.

- Hagyd csak! Nem fontos!

- De igen, mert fényképeket szeretnék majd csinálni! Dimitri és Ryan elől parkolnak. Csak kiadják a telefonomat és máris visszajövök! Addig foglalj helyet az ablak melletti egyik asztalnál!

Sóhajtva igyekeztem előre. A saját testemen éreztem, hogy csak a lábam, és nem a lelkem vitt. Szívesebben lettem volna otthon. De ezt szerettem volna megtenni Natalie kedvéért, hiszen éreztem, hogy sokat fáradozott ezzel. A hatalmas tért közepén egy óriási csillár lógott, ami beszínesítette az asztalokkal borított, fehér padlós éttermet. Azta! Micsoda elegancia! Mindenhol üveg, bársony foglalt helyett. A fehér padlón előre sétáltam, de amikor felkaptam a fejem, a lábam a földbe gyökerezett, ujjaimmal pedig a poharat szorítottam. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, de az egyik asztalnál Andreas ült, aki hirtelen felállt, kihúzta magát és a szemöldökét ráncolta. Közelebb sétáltam hozzá, értetlenül a fejemet ráztam. - Maga mit keres itt? - fehér abrosszal borított asztalra helyeztem a poharat, majd zsebre vágtam a kezem. Andreas a plafon felé nézett.

- Elisabethel, a barátnőmmel jöttem! És a herceg?

- Natalie hívott el ide - húztam össze a szemem. Andreas a karórájára pillantott, majd a borostáját dörzsölte.

- Elisabeth öt perce ment ki a mosdóba.

- Natalie pedig az autóban hagyta a telefonját - a vállam felett hátra mutattam. Miután tudatosult bennem, hogy valószínüleg összejátszottak, halkan elnevettem magam, majd kezembe vettem a poharat és az üveghez léptem. Tökéletes rálátást kaptunk a sötét városra és a magas épületeire. - Szerintem összejátszottak a hátunk mögött - ajkamhoz emeltem a poharat, majd összerezzentem, amikor Andreas mellém lépett. Csak fél fejjel volt magasabb nálam. Hófehér inget viselt, aminek anyagát a könyökéig feltűrte. Elegáns kék nadrágot, és olasz bőr cipőt viselt.

- Azt akarták, hogy találkozzunk - mondta halkan. Egy pillanatra beállt a néma csend. Csak néztünk magunk elé, figyeltük, hogy elere az eső, majd hirtelen szakadni kezd. Padlótól a plafonig vezető üvegre estek a cseppek, és monoton tempóban versenyezni kezdtek. Millió esőcseppek vonaglottak a vastag üveg felületén, a tompa zaj betöltötte a kínos csendet.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Kettőnk közül nem nekem kell magyarázkodni - korttyal mostam le a bántó szavakat, de Andreas csak halkan elnevette magát.

- Erre nem tudom, hogy mit mondjak. Érdekes, hogy így gondolja!

- Miért, hogy kéne gondolnom, Andreas? - mosolyodtam el feszülten. - Gondoljon csak bele abba, amit elkövetett! Őrültséget csinált!

- Mondanám, hogy igaz, de akkor hazudnék - fél testtel felém fordult, majd megrántotta a vállát. - Szerintem mindketten bocsánattal tartozunk a másiknak - adta a tudtomra. - Ki nagyobbal, ki kisebbel - suttogta maga elé. Nem bírtam tovább: elnevettem magam, majd hátra túrtam a hajam.

- Legalább gondolkodjon, mielőtt megszólal! Szerintem nekem nem kell bocsánatot kérnem. Védtem a családomat és az édesanyámat.

- Még nem említettem, de nagyon sajnálom, hogy közeledésemet támadásnak vették - suttogta csalódottan. - Nem volt szándékom rosszul megközelíteni az igazságot - mondta, de én csak a fejemet csóváltam.

- Kettőnk közül nem én voltam az, aki beférkőzött egy családhoz csak azért, hogy a meglepetésével tönkre tegyen egy születésnapot!

- Azért elnézést kell kérnem. Nem hajtott rosszindulat - helyezte hátra a kezét. Annyira zavart, hogy félvállról vette az egészet, hogy tenyerembe temettem az arcomat.

- És bosszant, hogy közben félvállról veszi a dolgokat. Az anyám azóta is zaklatott és nem jön ki a szobájából. Apám szóba sem akar állni vele. A történtek óta külön szobában alszanak!

- Annyira sajnálom - bökte ki csalódottan.

- Nem az a baj, hogy elmondta az igazságot. Hanem az, ahogyan tette! - mondtam ki mérgesen. - Nem gondolt bele a következményekbe, igaz? - ráztam meg a fejem.

- Az én helyemben tudott volna okosan és higgadtan cselekedni? - tette fel a kérdést, de én úgy döntöttem, hogy lezárom ezt a beszélgetést.

- Mégis mindent tönkretett! És azt kell mondjam, hogy nem érdekel az, hogy ki maga! Fájdalmat okozott az anyámnak - tettem fel az ujjam. - Ezt nem fogom megbocsátani.

Andreas felvont szemöldökkel nézett engem, majd felsóhajtott és teljes testtel felém fordult.

- Nézze, Frederik - suttogta maga elé. - Nem akartam fájdalmat okozni. Ha azt terveztem volna, akkor az nem olyan lett volna - utalt arra, hogy ennél nagyobb bajt is okozhatott volna. - Egész életemben arra voltam kíváncsi, hogy ki az édesanyám, aki ott hagyott a kórházban. Apám, a halála előtt mondta el az igazságot. Azután döntöttem el, hogy szeretném megismerni az igazi családomat - lesütötte a szemét, de én csak feszülten felsóhajtottam.

- Ezért eljátszotta azt, hogy dolgozni szeretne és közben igyekezett közel férkőzni hozzám és a családomhoz - feltettem a kezem, majd hátráltam. - Nézze, nekem nincs erre szükségem - vágtam rá. - A stresszre és az idegességre! Nejemmel a közös gyermekünket várjuk és nekem szükségem van a nyugalomra - széttártam a kezem, majd hátra léptem pár lépést. - Igazán sajnálom azt, amin keresztül ment. Komolyan! De nincs magára szükségem - jelentettem ki, miközben lehorgasztotta fejét, majd tenyerébe temette az arcát és bólintott. Mélyen a szemembe pillantott, majd tekintete a lift felé siklott. Hirtelen bólintottam, és könnyeim között megfordultam, hogy minél hamarabb eltűnjön innen. A lift lefelé suhant, amikor kiléptem belőle, ott állt Natalie, aki először vigyorgott, de könnyes tekintetem láttán, megfeszült a teste.

- Frederik, mi tör...

- Gyere! Hazamegyünk! És egész úton egy szót sem akarok hallani - figyelmeztettem, majd kinyitottam neki a hátsó ajtót és vettem egy utolsó pillantást a magas, épületre.