Két hónappal később: 2018 Dánia (Június)

- Istenem Frederik! Bárcsak a tizenhatodik hétben lennék már! - a virágmintás függőágyon feküdt, miközben a haspólója sem takarta el, az enyhén domorú, gyönyörű hasát. Natalie csillogó szemekkel és boldog mosollyal az állam alá csúsztatta mutatóujját, majd lassan maga felé fordította az arcomat. - Szerinted fiú lesz vagy kislány?

- Mindkettő - vágtam rá, de a válaszomra természetesen elnevette magát. Már említettem neki, hogy nagy vágyam az, hogy ikreink legyenek. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy a szívem miért húzott a gondolathoz, hogy iker babáink születnek. Titokban mégis arra vágytam, hogy ne egy lányom, vagy egy fiam legyen, hanem legyen mindkettő. Ha két babánk születne, akkor Natalie karjai közé és az én ölembe is jutna egy baba.

- Szerinted képes lennék ikreket kihordani? Nekem a medencecsontom nem elég erős ahhoz, hogy két babát is a világra hozzak - sötét hajamba vezette az ujjait és azzal szórakozott, hogy a rövid tincseket az ujjára tekerte. Borzongás futott végig az egész testemen, de próbáltam türtőzteteni magam.

- Szerintem ez hülyeség. Az is fontos, hogy mennyire tágulsz - kacsintottam a karját simogatva.

- Hihi, máris megnyugodtam - forgatta a szemét, majd tenyeremre simította a kezét és a torkát köszörülte. A hátsó erkélyen ültünk és élveztük a meleg napsütést. Se a madarak, se a szökőkút csobogása sem tudta elvenni a figyelmem arról, hogy Natalie mondani, vagy kérdezni szeretne tőlem valamit. A két hónappal ezelőtt történtek annyira megviseltek, hogy hallani sem akartam róla. Anyámmal megbeszéltük, hogy nem beszélünk többet a dologról, de érezni lehetett a feszültséget amit a történteknek köszönhetünk. Azt is tudtuk, hogy nem zártuk le teljesen a témát, ezért maradt ott egy lyuk, egy folt ami talán sosem tünhet már el. - Hallottál felőle?

Sóhajtva nyugtáztam, hogy értettem kiről kérdez. Idővel Nataline-nak is elmondtam azt, amit megtudtam azon az estén. Először nem akarta elhinni, de amikor tudatosult benne, támogatott és mindig mellettem volt. Én azzal voltam elfoglalva, hogy könnyebben elfelejtsem a történteket, de két hónap elteltével is gyakran eszembe jut az hogy van egy testvérem. Hiszen nehéz elfelejteni egy olyan dolgot, ami titkon, de fontos az embernek. Andreas beférkőzött a szívembe és egy olyan helyre zártam, ahonnan senki nem tépheti ki. Az együtt töltött idő alatt megkedveltem, és valóban a bátyámat láttam benne. De minden megváltozott, miután anyám elmondta a titkát, amit régóta magában tartott. Azon az estén eltört valami bennem, de igyekeztem pozitívan tekinteni a jövőre. Ujjaim köré csavartam Natalie szőke haját, majd a zöld szőlőkkel tarkított tál felé pillantottam. - Semmit nem tudok róla! Minden bizonnyal jól van - lesütöttem a szemem, majd megrántottam a vállam. - Miért érdekeljen?

- Azért mert a testvéred - suttogta, majd a függőágyon kicsit közelebb hajolt hozzám. Én a bordó kanapén ültem, ezért nem volt köztünk nagy távolság. - És valamilyen szinten, de Andreas hozzád tartozik. És szerintem kiderült volna, ha rosszakaró lenne - a fejét csóválta, és óvatosan folytatta. - Nem szeretnék beleszólni, de itt nem csak te vagy az áldozat - szemöldökömet ráncoltam, amikor füle mögé tűrte a tincsét. - Andreas is nemrég tudta meg, hogy ki az igazi édesanyja. Biztos vagyok abban, hogy akkor neki is óriási teherként nyomta a vállát. És figyelj egy kicsit! - hirtelen felült, két combom közé helyezte a lábát, majd lábujjaival játékosan megpiszkálta a nyugodt férfiasságom. - Ahogy a vér is, úgy a szokások is összekötnek két embert. Nem érzed azt, hogy közel áll hozzád?

- Nem is tudom, hogy mit érzek - hirtelen lábfejére szorítottam a kezem, hiszen a farkam reagált az érintésére. Jól láthatóan nem csak megemelkedett a szürke nadrágom azon a helyen, de feszesebb is lett. - Hagyd már abba - sziszegtem a fogaim között. Ő csak játékosan elnevette magát.

- Megkeresed őt? - piszkált tovább.

- Nem! - próbáltam lelökni a lábát, de ő nem hagyta magát.

- Miért nem?

- Mert nincs szükségem rá!

- Ebben miért vagy olyan biztos? - hirtelen megállt a lába, majd ráncba húzta a homlokát. - Jó ember. És ha az emlékeim nem csalnak, akkor mindig jól érezted magad vele. Láttam, hogy az utóbbi napokban hogy néztetek egymásra! Összhangban voltatok! - csóválta a fejét. - Szóval ne mondd nekem azt, hogy ez nem számít!

- Jól van - adtam meg magam. - Csak ne piszkálj tovább - kijelentésemre nevetve hozzám hajolt, egyenesen a nadrágomba nyúlt, majd meleg kezével a farkamra markolt.

- Gyere! Add a kezed! - a folyamatosan csobogó patak egyik nyirkos szikláján álltam és a napsütötte rét mellett türelmesen vártam, hogy Elisabeth beérjen engem és felém nyújtsa a kezét. Barna haját hátra fogva hordta, miközben fehér trikójába törölte a nedves kezét.

- És ha a vízbe esek? - mély patak partján csípőre helyezte a kezét és összehúzott szemekkel engem nézett. Széttártam a kezem, jelezve, hogy ha én nem csúsztam meg, akkor ő sem fog. - Életem legjobb döntése volt eljönni veled kirándulni! Viszont félek a csúszos szikláktól - az első sziklára helyezte a súlyát, majd sziszegve felém nyújtotta a kezét. - Megvagyok! Megfoghatod a kezem - vigyorogva a szemembe nézett, mire így is tettem. Hirtelen mozdulattal magam felé húztam, majd lábait egymás után előre tette, végül átléptünk a csobogó patak túloldalára.

- Nagyon jó idő van! - összekulcsoltam az ujjainkat és megindultunk a zöld domb felé. Mögöttünk ezerrel sütött a nap. Próbáltam élvezni a friss hegyi levegőt, a madarak folytonos énekét és a tücskök ciripelését. Amióta egy párt alkotunk, az életem teljesebbnek látszott. Legalábbis így éreztem, de tudtam, hogy mindig van és lesz valami, ami hiányozni fog. Egy olyan életszakaszt hagytam magam mögött, amitől végleg elbúcsúztam. Sajnos nem úgy sült el a dolog, ahogy én terveztem. Végül nem maradt más választásom: csak a továbbállás.

- Miért érzem azt, hogy téged bánt valami? - Elisabeth megállt előttem, megigazította a fekete keretes szemüvegét és szolid rúzsos ajkával megcsóválta a fejét. - Nagyon jól ismerlek, Andreas! - a közelben volt egy vastag, kidőlt fatörzs, ezért felé sétáltam, majd sóhajtva leültem oda. Elisabeth elém állt, ezért pont takarta a napot. Eszméletlenül csinos volt a térdig érő, túra nadrágban és a fehér trikójában. Legszívesebben a zöld, végtelenségig nyúló mezőn tenném magamévá.

- Ennyire látszik rajtam? - csóváltam a fejem, majd összefontam tarkómon a kezem. - Annyi, hogy a történtek még mindig hatással vannak rám. Bánt, hogy nem ismerhettem meg jobban az öcsémet. Ennyi az egész - felé nyúltam, ő megfogta a kezem, majd nevetve az ölembe ült és nyomtam egy puszit az arcára. Összefontam mellén a kezem, ezért a vállamhoz hajtotta a fejét.

- Ha hiányzik, akkor miért nem keresed meg? - suttogta az éles napfényben. Egy felhő sem volt az égen. A kék ég pontosan olyan volt, mintha egy festő festette volna.

- Azért mert hatalmas köztünk a különbség.

- A társadalmi különbség nem fontos - oldalt fordult, másik combomon átrakta a lábát, majd átkarolta a tarkómat. - Mitől félsz, Andreas?

- Maradj csendben, mert kihúzom a nyelved - lassan hozzá hajoltam, ő pedig nevetve arcomra simította a tenyerét és szenvedélyesen megcsókoltam. - Lehetne, hogy nem beszélünk erről? - kérdeztem két csók között.

- Persze - rántotta meg a vállát. - De a helyedben én megkeresném!

- És miért, kicsim? - fenekébe csíptem, amitől nagyot ugrott és nevetve talpra állt.

- Azért, mert ő a testvéred - simította mellkasára a kezét. - És ez mellett akkor sem lehet elmenni. Ez a szó mindennél fontosabb. Összeköt két embert. Akkor is, ha ezt nem akarják - tárta szét a kezét, majd megindultam felé és megemeltem. Azonnal csípőm köré fonta a lábát és vihogott, amikor lassan lefeküdtem a fűbe és fejemet csóválva felnéztem rá.

- Nem szeretem amikor így gondolkozol.

- Azért mert igazat mondok? - vigyorgott büszkén.

- Talán igen - súgtam és a füléhez hajoltam. - Tudod, hogy mit csinálnék most veled?

- Hm, remélem, hogy nagyon rossz dolgot - nevetett.

Esteledett amikor a dombtetőn található faházba értünk. Este egy nagy adag zuhannyal fejeztük be a napot, majd szinte egyszerre ugrottunk a puha ágyba és húztuk magunkra a fehér, illatos takarót. A faház évek óta édesapám tulajdona. Illetve...már az enyém. Ezért akkor jöhetek ide, amikor csak akarok. Tíz kilométeres túra után nem vágytam másra, csak egy romantikus, szenvedéllyel teli szeretkezésre. Szinte éreztem, hogy Elisabeth a gondolataimban olvas, hiszen öt perc múlva már meztelen támaszkodtam a két lába között, ő pedig körmeivel a derekamat cirógatta. Hajtott a vágy, hogy a testébe forrjak és benne legyen, de fontosabbnak találtam a meghitt pillanatot. - Remélem, hogy nem érzel bűntudatot amiatt, amit csináltál - suttogva zihált, ajka megduzzadt, mellei feszesen álltak, a teste várta, hogy befogadjon. Rázott a meleg, szívem a torkomban dübörgött és lehajoltam hozzá.

- Néha utálom, hogy ennyire ismersz - meleg tenyeremmel végigsimítottam a combját, majd szabad kezemmel közelebb húztam a csípőjét, hozzá illesztettem magam és egy mély lökéssel benne is voltam. Hangos nyögés szakadt fel torkából, ajkát a vállamhoz nyomta, miközben beljebb és beljebb fúrtam magam. - Annyira jó benned lenni - ziháltam a fülébe.

- Ó, istenem - karmolta végig a hátam, majd monoton hangon nyögdécselni kezdett. - Annyira imádlak - fogaival a vállamat súrolta, miközben tempósan mozogtam benne. Nem hagytam kettőnk között távolságot: szabad kezemmel a csípőjére szorítottam, testemmel mélyen löktem és ritmusos tempóban mozogtam benne. Testünket nem takarta semmi, a takaró is a padlón hevert. - Izzadásig fogok szeretkezni veled - csókoltam a nyakába.

- Remélem is - nyújtózott, vékony teste vonaglott alattam. Feltárta előttem, visszafogott, kerek mellét, keskeny csípőjét és a lapos hasát. Úgy éreztem, hogy uralkodhatok felette, ezért kezemmel megragadtam a kezét, majd a feje fölé feszítettem és élveztem, hogy hangosan nyögdécsel alattam. Hihetetlen volt benne lenni: szabadságot és forróságot éreztem. Minden lökés közben összesimult az ágyékunk. Kezét kihúzta szorításomból, mohón a fenekembe markolt és jelezte, hogy gyorsabban csináljam. Megtámaszkodtam a feje mellett, szabad combját a derekam mellé húztam. Találkozott a tekintetünk. Ajkát nyitva hagyta, szemét lehunyta. Fejét ide-oda fordította, kezével az ágyba markolt. - Kikészítesz - végig simított a lapos hasán, szőke hajamba túrt, majd két lábát egyenesen a derekamra csavarta. - Mélyen! - kérte kipirult arccal.

- Te bolond vagy! Most már biztos, hogy bolond vagy! - válla mellett előre hajoltam, jobban mozgattam a csípőmet. Teljesen bele temetkeztem, ahogy csak tudtam. - És én így imádlak - pecsétet nyomtam ajkára, kezemet a lába közé vezettem és a nőiességét simogattam.

Fél óra múlva a padlón feküdtünk. A puha takaró miatt kényelmes volt a fekhely. Két párnát is lehúztunk magunkhoz, ezért kihasználtam a pihenést. Elisabeth teste rajtam feküdt, ezért a hajszálait cirógattam. Szinte éreztem, hogy olvass bennem, ezért fejemet csóválva felálltam. - Kérsz jégkrémet? - meztelen felálltam, majd a kicsi hűtő felé sétáltam. Az egész ház fából készült, ezért volt egy sajátos berendezése, mint például a fa padló, a magasban álló gerendák és szintén fából készült lépcső. Mahagóni falak, kicsi konyha, kevés tér. Elisabeth megtámasztotta a fejét, majd megnyalta az ajka szélét.

- Nekem van a világ legjóképűbb pasija!

- Mondod, miközben a fenekemet nézed? - kérdeztem vissza, majd kinyitottam a kicsi hűtőszekrényt.

- Ami igaz, az igaz - magam mögött mozgolódást észleltem, ezért csillogó szemekkel figyeltem, hogy csupasz testtel felém sétált. Annyira elrabolta a figyelmem, hogy a jégkrémes doboz majdnem kiesett a kezemből. - Milyen ízű? - derekam köré fonta a karját, csípőjét közelebb nyomta hozzám.

- Mogyorós!

- Szeretem a mogyorót! - nézett végig rajtam. Kitört belőlem a nevetés, majd becsaptam az ajtót.

- Menjünk vissza, Elisabeth - csaptam a fenekére. - Én a barackot szeretem - tettem hozzá.

- Csakugyan? - magára húzta a pólómat, majd nézte, hogy én is magamra húzom az alsónadrágot. - Milyen barackot? - karolta át a tarkóm és közel hajolt hozzám. Vigyorra húztam az ajkam és a füléhez hajoltam.