A szakadó esőfüggöny alatt futottunk az istállóba. Mire oda értünk ránk tapadt a ruha és jól láthatóan folyt rólunk a víz. A homlokomra tapadt tincseket félre túrtam az ujjaimmal és levegő után kapkodva megtámaszkodtam a térdemen. Andreas egy erős mozdulattal megragadta a félre húzható, fa ajtót és enyhén behúzta. Így is tökéletes rálátást kaptunk az esőre, ami megállíthatatlanul esett. Nagy pocsojákat teremtett a macskaköves és homokos úton. Az istállóra épített tető is enyhén áteresztette, ezért a folyosón állva lehetett hallani a cseppeket, amiket átengedett a régi gerenda, illetve a cserepek. Az eső illata az orromba szökött. Egy pillanatra lehunytam a szemem és beszívtam az illatát. Késő délután volt, ezért a nap sárga sugarai miatt az ég inkább vörös színűnek tűnt. A szürke felhők egymás után gyülekeztek, pontosan olyan volt, mintha sorba állnának, hogy eltakarják az erdő magas fái mögül pislákoló, lemenő napot. Andreas és én egymás mellett álltunk. Nem beszéltünk, csak néztük, hogy a lemenő nap, lassan eltűnik, helyét pedig átveszi a szürkület és a kilátástalan, zuhogó eső. - Jól jött ez a csapadék! - kiabálta túl az eső zaját. Felé kaptam a fejem.

- Úgy gondolja? - végignéztem a magas fákon, virágokon és a formára vágott sövényeken. Az eső hangjától kicsit megnyugodtam, bár ez sem volt elég ahhoz, hogy kiverjem a fejemből a napot, ami vár rám. Holnap lesz édesanyám születésnapja. Anya nem tervez bulit, csak egy apró összejövetelt. Én mégis úgy gondoltam, hogy csinálok neki egy meglepetést, amivel megköszönhetem azt, hogy ennyi éven át velem volt és vigyázott rám. William halála óta anya semmilyen összejövetelről nem akart hallani. A karácsonyt sem akarta megtartani, de Natalie és a családja érkezése miatt egyszerűen muszáj volt.

- Aggódik valami miatt? - kérdezte Andreas. Ő karba fonta az izmos karját és fürkésző tekintettel figyelte az arcomat. Nehezen bólintottam és a szemébe néztem.

- Holnap lesz anyám születésnapja. A kisöcsém halála óta nem tartottunk semmilyen összejövetelt. És azt is tudom, hogy a születésnapját sem szeretné megtartani.

- És maga szeretne készülni valamivel? - kérdezte halkan. - Ez bizony nehéz téma - tette hozzá, és felvonta a szemöldökét. A vállamat rántottam. Nem tudtam mást csinálni.

- Úgy gondoltam, hogy készülök neki egy kis filmmel. Gyerekkorunkból sok felvétel megmaradt. Az összes CD-n van - mosolyodtam el, mire Andreas összehúzta a szemét, majd apró mosolyra húzta az ajkát.

- Szerintem ez tökéletes ajándék egy édesanyának. Nincs szebb annál, mint képernyőn újra látni a gyermekeinket a kiskorukból - pillantott oldalra.

- Legyen úgy - vágtam rá vigyorogva.

Anyám születésnapján mégis más volt a hangulat. Mindenki jelen volt, aki számított. Mindenképpen szűk családi körben szerettünk volna ünnepelni. Natalie családja újra Dániába utazott. Pier is mellettem volt, aki vigyorogva veregette a vállam és kérdésekkel bombázott. A báltermet díszítettük fel, bár valóban nem volt nagy felhajtás. Az arany és vörös színű térben csak lila virágok, néhány ibolya színű, kerek lufi és egy négy emeletes torta állt. Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem azt, hogy a torta mindenki figyelmét és talán szívét is elrabolta. A fehér marcipánnal borított torta felületén, lila virágok és citromsárga szívek másztak fel. A legfelső szinten kettő marcipán bábu volt. Az egyik Williamet ábrázolta, a másik pedig engem. És ezzel teljesült anyám vágya: nem volt nagy felhajtás, nem voltunk sokan, de mégis gyönyörű és megható volt. A zene megállás nélkül szólt, de a hegedű szót egy férfi ének kísérte. - Szerintem kitettél magadért - Pier egy pohár pezsgővel lépett mellém, majd megigazította a hátra fele lakkozott, vörös haját. - Érdekelne, hogy van a királyné!

Mindenki beszélgetett valakivel, ezért a nevető emberek között, megkerestem az édesanyámat, aki földig érő, lila ruhában volt. Sötét haját szoros kontyban hordta. A sminke szolid volt és kiemelte a gyönyörű tekintetét. Édesanyám, Natalie anyukájával és a másik lányával beszélt. Örültem, amikor bemutattak Natalie kishúgának. Tagadni sem tudnák azt, hogy testvérek. Nem csak hasonlítanak, de még a mosolyuk is teljesen egyforma. A bálteremben kevesen voltunk, de pont ez számított. Anyámat és apámat elnézve, rájöttem arra, hogy valóban sikerült egy meghitt, felejthetetlen rendezvényt csinálnom. Tekintetem azonnal Nataliere ragadt, aki gyümölcslevet kortyolt, közben egyik kezét a hasán pihentette. Szinte érezte, hogy őt figyelem, hiszen nevetés közben felém pillantott, majd a hasára nézett. Kihúztam magam, majd felvontam a szemöldököm. Bizony! Én voltam az oroszlán, aki mindig figyel arra, aki hozzá tartozik. - Szerintem az anyám egy kicsit feszült. Jól érzi magát, de szerintem szívesebben lenne most egyedül.

- Szerintem jobb kedve lesz, ha meglátja az ajándékod - helyezte vállamra a kezét, miközben a terem végén található, fehér vetítővászon felé pillantottam. A vetítő már ott volt, ahogy a CD is benne volt. Egy gomb választott el attól, hogy elindítsam és meglepjem édesanyámat egy olyan emlékkel, ami hiányzott neki és a szívének.

- Frederik! - Natalie megfogta a kezem, megpördült a tengelye körül, majd a mellkasomhoz hajolt. Kezemet védelmezően simítottam az alhasára, majd lüktető pulzussal puszit nyomtam az arcára. - Mikor kezdünk? - pillantott a vetítővászon felé. Végignéztem a családtagjainkon, majd a kar órámra pillantottam. A hevesen dobogó szívem tanúja annak, hogy eljött a tökéletes pillanat a meglepetésre. Mindent elterveztem. Egy olyan emlék lapul azon a CD-n, amit még anya és apa készített akkor, amikor William és én kicsik voltunk. A régi felvételek aláírták azt, hogy tökéletes gyerekkorunk volt. A villanyok lassan, lépésről-lépésre lekapcsolódtak. Erre mindenki felkapta a fejét és izgatottan pillantottak felém. Találkozott a tekintetem anyával, aki egy tortaszeletet kóstolva, apró mosolyra húzta az ajkát.

- Akkor kezdjük! - hangosan megszólaltam, majd megfogtam Natalie kezét és anya mellé sétáltunk, aki legközelebbi asztalra helyezte a tányért. - Tudom, hogy nem szerettél volna fényűző születésnapot, de én mégis készültem neked valamivel - könnyes szemébe néztem, majd a vetítő vászon felé mutattam. - Remélem, hogy tetszeni fog! Legyen boldog a születésnapod! - átöleltem anya tarkóját, aki hüppögve megköszönte, majd megnyomtam a vetítő gombját és vissza sétáltam anya mellé. A fehér vászonra vetített első képkockák lényegtelenek voltak. Tegnap éjszaka többször is megnéztem, ezért fejből tudtam, hogy az első perctől kezdve mi következik. Ám óriási meglepetés ért akkor, amikor idegen videófelvétellel találtam szembe magam. Lassan engedtem el Natalie kezét, és megfeszült álkapoccsal figyeltem a videóban szereplő (idegen), kisfiút, aki egy vörös mintás szőnyegen járni tanult. A felvételen betekintést kaphattunk egy régi módi, szerény nappaliba és barna, régi bútorokat ismerhettünk meg. A fiú, apró kezével ügyetlenül egyensúlyozott, világoskék cipőt viselt. Három lépés után a fenekére esett és hangosan sírni kezdett. Akkor szinte lassított felvételben láttam, hogy egy ismeretlen férfi keze magához veszi, majd puszikat nyom a fiú arcára. A fiú elhúzta ajkát, óriási könnyek csillogtak az arcán és a csillogó szemében. Ahogy mindenki, úgy én is össze vissza kapkodtam a fejem. Mi a szar ez?! Ezt valaki kicserélte!

- Mi ez?! - szorította meg Natalie a zakóm szélét. A suttogás és a beszélgetés közben csak zihálva a fejemet ráztam. A felvétel még mindig ment. Családtagjaink köztem és videó között kapkodták a fejüket. Nem értették, nem ismerték fel. Ezzel én is így voltam. Kié ez a videó?!

- Nem....nem tudom. Ez...nem az enyém! - tártam szét a kezem, de a videót készítő férfi hirtelen magát videózta. Abban a pillanatban anya keze megcsúszott az asztalon és nagy hangzavar telepedett a helyiségre, amikor evőeszközök, az abrosz és a pezsgős poharak is a padlóra zuhannak. Anya szája elé tette a két kezét és elkerekedett szemekkel figyelte a videót, ami közben váltakozott. Ugyanaz a kisfiú, egy parkban játszott. Egy kicsit nagyobb volt. Nevetve futott és egy pillangót kergetett. A videót készítő férfi mély hangon nevetett és tovább vette a kisfiút, aki hirtelen megindult az édesapja kezei közé. Ekkor sötétség, majd egy újabb kép kocka. - Kapcsoljátok ki! Nem tudom, hogy mi ez! - emeltem fel a hangom, de késő volt. A videó csak ment és mindenki szemtanúja volt egy idegen kisfiú életének. Az öt perces videóban láttuk, hogy sír, hogy mászik és beszélni kezd. Az utolsó percben a férfi, mély hangja hallatszott a videóban:

- Mond ki a neved, kicsim! Hadd halljam csak! Ki tudod mondani? Mutasd meg, hogy mennyire ügyes vagy!

Anya a fejét rázta és hátra lépett. Hajába túrt, tenyerét a hasára simította és levegő után kapkodott. A videóban nevetgélő fiú az ágyán ült, majd magához húzta az egyik plüss maciját, és így szólt:

- Andreas!

Elkerekedett szemekkel előre dőltem, és el is estem volna, ha Natalie és Pier nem ragadja meg a kezem. A videó véget ért, a villanyok pedig felkapcsolódtak. Mindenki egymás szavába vágva beszélt és értetlenül álltak a történtek után. Mindenki rám nézett, hiszen azt hitték, hogy ez az én művem. Pedig nem! Ez nem az én CD-m volt. Könnyeim között kapkodtam a fejem, de hirtelen megfordultam, mert mindenki a kétszárnyú ajtó felé pillantott. Anya megállíthatatlanul kifutott az ajtón.

- Ez mégis mi volt?! - apám megragadta a zakóm szélét és Natalie szülei előtt erőszakkal magához húzott. Értetlenül ráztam a fejem, nem fogtam fel, hogy mi történt. A videóban szereplő fiú...Andreas lenne?

De mi köze Andreasnak az édesanyám születésnapjához?

És ami fontosabb: Hova ment az anyám?

___________________

Hali! Sajnálom, hogy ritkábban vannak részek! Sajnos elég durván beteg lettem, illetve a munka is nagyon sok szabadidőmet elveszi. Ettől függetlenül igyekszek, és ha van egy kis időm, akkor mindenképen teszek ki új részeket!