- Mi csinálsz itt anya? - suttogva beléptem az ajtón és farzsebembe csúsztattam a telefonomat. Az irattárban anya a legközelebbi kanapén ült. A gyér fény megvilágította szomorú tekinetét és halvány mosolyát. Az irattár tele volt apám fontos dokumentumaival, különböző könyvekkel és olyan fényképekkel, ami szigorúan a családom kincse volt. A kezemet a kilincsre csúsztattam, becsuktam az ajtót és összehúzott szemekkel fürkésztem anya arcát. Egy fekete selyem hálóinget és bokáig érő, fekete köntöst viselt. - Ó - suttogtam, miközben megpillantottam a kezében található fénykép albumot. Az album elején virágok, madarak és egy arany színű fa volt. Régi volt, viszont annál sokkal értékesebb. Ilyenkor a szívem egy apró darabja újra és újra össze törik, hiszen eszembe juttatja az időket, amikor William még velünk volt.

William...

Nehézkesen felsóhajtottam és leültem anya mellé. Úgy viselkedett mintha én jelen sem lennék. Teljesen átszellemült, a tekintetét ellepték a könnycseppek. Az irattárban ülve rájöttem arra, hogy mindig kell egy kis idő az emlékezésre és a meghitt pillanatokra. Még akkor is, ha ezek leginkább fájdalmat szülnek. - Te is olyan szép baba voltál - ujjai közé vett egy színes fényképet, majd magunk elé helyezte. A képen a kicsi baba ágyam közepén fekszem. Kék kicsi ruha, és zokni takarta a testem. Mellettem különböző játékok, műanyag autók és kispárna volt. - Tudtad, hogy nagyon rossz baba voltál?

- Nem lep meg - támasztottam hátra a kezem, majd sóhajtva átvettem a képet. - Mintha Williamet látnám - mondtam őszintén, bár hangomban hallani lehetett a fájdalmat és a keserűséget. Minden bizonnyal látta rajtam, hogy elgondolkodom, hiszen a következő pillanatban vállamra simította tenyerét.

- Nem baj, ha kevesebbet gondolsz rá - suttogta. - Ez csak azt jelenti, hogy éled a saját életed!

Mintha gondolatolvasó lett volna. A következő gondolatom valóban az volt, hogy a hirtelen jött változás, illetve a házasság miatt az életem nem csak megváltozott, de mindig máshol jár az eszem. Ott van Natalie és a félre sikerült baba projekt. Natalie nagyon nehezen akar teherbe esni. Erre egyikünk sem számított, de azt éreztük, hogy fog első próbálkozásra sikerülni. - Néha valóban bűntudatom van miatta - motyogtam magam elé. - William halála után össze zuhantam. Viszont most már kezdem azt érezni, hogy újra önmagam vagyok - előre pillantottam, majd hozzátettem. - Viszont ez nem jelenti azt, hogy teljes az életem - nehezen ejtettem ki a szavakat. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, ezért elvettem egy másik képet. Felismertem. William volt rajta. Mosolygott, a szemem kéke csillogott.

- Az én kék szemű hercegem - simította meg anya a fényképet. - Egyébként nem tudtam aludni! Azért jöttem ide - pillantott felém, ezért nehézkesen bólintottam. - Szerencsére az apád is jobban van. Van egy kis színe.

Anya sorba nézte a képeket. Minden fényképen William és én voltunk: amikor babaként feküdtünk, sírtunk, kicsi kádban fürödtünk, az udvaron futottunk, vagy kis fiúként a lovakon ültünk. A kezembe vettem egy másik képet, majd megcsóváltam a fejem. - Erre nem is emlékszem. A kórházban készült?

Egy fiú baba inkubátorban feküdt. Apró és törékeny volt. A bőre még piros, a kezei vészjóslóan kicsik. Zsinór, műszerek és tappancsok voltak a testén. Egy pelenka és egy kék sapka volt rajta. - Melyikünk volt koraszülött? - ráncoltam a szemöldökömet, mire anya rám emelte a tekintetét. Fájdalmas volt látni az apró babát, hiszen kicsi testét megannyi szürke műszer és zsinór tarkította. Vékony kezecskéjét ökölbe szorította. Mintha küzdött volna. Anya könnyes szemmel az arcomat fürkészte. Nem mondott semmit, csak közelebb hajolt és puszit nyomott az arcomra. - Fogadunk, hogy William volt - adtam vissza a fényképet, majd sóhajtva összefontam magam előtt a kezem. - Nézzük meg a többit is - tanácsoltam és hátra túrtam a fekete hajam.

- Nézzük, kicsim - motyogta mosolyogva.

Frederik késő este tért vissza a szobába, ezért reggel is tovább maradt az ágyban. Reggeli után vékony dzsekit húztam, majd kiléptem az udvarra. Engedtem, hogy a tavasz kezdete magával ragadjon: békésen csiripeltek a madarak, a kék ég alatt szálltak, a békák a közelben brekegtek és a gyenge nap szikrázó sugarai cirógatták az arcomat. Lovagolni támadt kedvem, ezért azonnal az istálló felé igyekeztem. A szürke járdán igyekeztem, miközben az udvarban már reggel is sokan dolgoztak. Volt aki fát ültetett és olyan is volt, aki formára nyírta a zöld sövényeket. Mindenkinek megvolt a maga dolga, és azt hiszem, hogy részben emiatt is szeretem a tavaszt. Az istálló ajtaja szerencsére tárva nyitva volt, ezért beléptem rajta, majd szótlanul biccentettem az istállóban dolgozó férfi felé.

- Jó reggelt hercegnő - fal felületéhez támasztotta a vasvilláját, majd hátra tette a kezét. - Felnyergeljem az egyik lovat?

- Igen legyen szíves - végignéztem a szőke hajú férfin, miközben hátat fordított nekem és megközelítette a lovam bokszát. Egy zöld inget, alatta pedig egy fekete pólót viselt. Viszonylag szótlan volt, ezért én sem próbáltam beszélgetni. Csupán néztem, hogy izmos karjával kinyitja a boksz ajtaját, lassan ki vezeti a lovat, majd az istálló közepére irányítva, kiköti.

- Hova megy a gyönyörű feleségem?

Megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam a herceggel. A lélegzetem is elállt, hiszen Frederik tetőtől-talpig lovagló ruhát és vékony, barna mellényt viselt. Éjfekete haja hátra volt lakkozva, a borostája kicsit sűrűbb volt, ezért idősebbnek is látszott. Vigyorogva közelebb húzott magához, majd puszit nyomott a halántékomra. - Csillagot is készítse elő - biccentett Andreas felé, aki Frederik szemébe nézett.

- Máris! - fegyelmezetten biccentett és ismételten hátat fordított nekünk.

- Valaki karót nyelt - súgta a fülembe, a keze a derekemat simogatta. A meleg és védelmező érintése miatt megborzongtam. Az édes, enyhén citrusos illata az orromba szökött, ezért hevesen süllyedő mellkassal a szemébe pillantottam.

- Hagyd már szegényt - suttogtam, de fél szemmel láttam, hogy Andreas fülel. - Lehet, hogy nem indult jól a napja.

Frederik mögém állt, közelebb vont magához, csak a hasamon összekulcsolta a kezét.

- Hogy van, Andreas?

Ahogy én, úgy ő is meglepetten kapta fel a fejét. Felénk pillantott, pár mozdulattal leporolta kék farmerját, majd illedelmesen bólintott. - Nagyon köszönöm a kérdést. Kicsit nyugtalan vagyok, de hamar elmúlik, felség - hátat fordított, de Frederik a fejét csóválta.

- Csak nem történt valami baj?

- Édesapám beteg - sóhajtotta, mire egymás szemébe néztünk.

- Akkor mit keres itt?! Menjen! Ápolja - Frederik az ajtó felé biccentett. de Andreas gyorsan feltette a kezét.

- Nagyon köszönöm, de jobb nekem itt. Van ami eltereli a gondolatomat.

Smaragd szeme mellett ráncok futottak össze. Szeme alatt karikák és szomorú mosoly volt az arcán. A vak is észrevenné azt, hogy nagyon magam alatt van. Kicsit megsajnáltam. - Tényleg menjen, ha baj van - simítottam meg Frederik gyűrűjét. Andreas összefonta maga előtt a kezét, majd hezitált. Frederikre, végül rám pillantott, aztán hezitálva össze tette a kezét.

- Hálásan köszönöm! Tudom, hogy nem kéne elmennem, de...

- Az apja mellett a helye - bólintott Frederik, majd végig néztük, hogy Andreas fejét lógatva elhagyja az istállót. Frederik a fenekembe markolt, majd így szólt: - Nekünk kell nyergelni.