A tavasz kezdetének köszönhetően a nap már szikrázóan sütött, ezért a királyi udvaron található pavilon alatt sem volt hideg, vagy kellemetlen idő. A virágokkal díszített oszlopok között egy fehér abrosz terítővel borított asztalnál ebédeltünk. A közelben énekeltek a madarak, a fákra ugráltak és a kék ég alatt kergették egymást. Jobban érdekelt a természet és a tavasz hívogató illata. Jobban szerettem a jelenbe kapaszkodni és élvezni a változást. Viszont jelen pillanatban nem tudtam annyira élvezni, hiszen David herceg, a norvég trónörökös monoton történetei miatt elbambultam. Egy saját világot építettem. Ebben a külön világban Frederik és én szeretkeztünk. Egy levendulamezőn voltunk. Fehér lepedőn feküdtünk. A lila virágok takarták a meztelen testünket, csak akkor váltunk láthatóvá, amikor a szellő, a virágok, vékony szálaiba kapott. Szinte éreztem, hogy meleg cirógatja a testem és érzem a bőre érintését. Frederik mellettem ült és az asztalon könyökölt. Villájával unottan szedte össze a maradék borsót és néha elmosolyodott, vagy hozzáfűzött valamit a témához. - És kegyed?

Hirtelen felkaptam a fejem, majd előre pillantottam. Megszűnt a levendula mező, Frederik meztelen teste és a sóhaja. Már a feje mögött szikrázó napot sem láttam, hiszen vissza zökkentem a jelenbe. Hirtelen ott ült velem szemben. David herceg ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Kék szeme kíváncsian csillogott, a szürke zakója kiemelte a barna haját. A picsába! Miről is volt szó? Valamilyen repülésről? Zuhanásról?

Erőltettem magamra egy mosolyt és ajkamhoz emeltem a poharat. - Először kíváncsi lennék a herceg véleményére - ujjammal megböktem Frederik vállát, de ő üveges tekintettel megrázta a fejét. A szemembe, majd David szemébe pillantott. Látszólag ő sem figyelt a szavaira, hiszen csak most eszmélt fel. Vajon merre járt?

- Őőő...anya? - illedelmesen az édesanyja felé pillantott, aki fekete ruhájában és szorosan összefogott hajával úgy festett, mint egy francia királyné. Szigorú vonásokkal forgatta szemét és illedelmesen bólintott. Végül kifejtette véleményét a dologgal kapcsolatban. Természetesen ez csak arra volt jó, hogy ne süljünk be a herceg előtt, miszerint egyáltalán nem érdekelt minket az, hogy miről beszél.

- Egyet értek, királyné - mosolygott David. - A családom és én azon gondolkodunk, hogy idén nyáron Egyiptomba utazunk - elegáns ujjaival a fehér abrosz terítőn dobolt. Ismételten a válaszomra várt, hiszen ő beszélgetni szeretett volna velünk. Én csak meglöktem Frederik vállát. A jóképű férfi összehúzta a szemét, kezébe vette a villát és sóhajtva megrántotta a vállát.

- Frederik! Legyél tisztelettudó - szólt rá a királyné. Az ebéd közben talán csak én láttam rajta azt, hogy most szívesen lenne máshol, vagy az édesapja közelében. Ezért megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Frederik halvány mosolyt öltött magára, de végül beszélgetést kezdeményezett.

- Hallottam hírét, hogy régen sok sportot űztél. Ott van például az autóverseny, vagy a szörf!

- Ez így van - David büszkén kihúzta magát, majd a következő tíz percben csak magáról beszélt. Arról, hogy hány méter volt a legnagyobb hullám, amit meglovagolt. Arról, hogy mekkora balesete volt és télen megcsúszott, majd rally közben a fának csapódott az autóval. Frederikre néztem, hiszen éreztem, hogy mit gondol. Rész érzés egy olyan dologban részt venni, amiben az ember nem szeretne. Minket csak kényszerítettek, hiszen valóban ez volt a hivatalos. Szó sem volt arról, hogy nem akartuk a norvég herceget fogadni. Egyszerűen csak nem volt meg a hangulat, se a kedvünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A nap szikrázóan sütött, a kék égen egy felhő sem volt jelen. Mindenki hunyorgott, hiszen világos és színes volt a táj. A fehér, díszes oszlopokon felkúszó virágok, a zöld növények és a méhek is hozták a hangulatot. Egyedül a királyné érezte jól magát. Mindig beszélgetést kezdeményezett és boldogan beszélt a norvég herceggel. Frederik és én csendben ültünk és pórbáltuk nem átragasztani a feszültséget.

Oldalra pillantottam, amikor váratlan dolgot észleltem. Az istálló előtt egy ismeretlen férfi pakolt. Láttam, hogy izmos kezével megemeli a köteg szalmát, a feje fölé emeli, majd a helyére dobja. Csak egy fehér trikót és kockás inget viselt. Távol állt, viszont még innen is látni lehetett a szőke haját és a durva borostáját. - Nem is mondtad, hogy új dolgozó jött az udvarba - megsimítottam Frederik kézfejét és a királyi istálló előtt álló férfi felé mutattam. Frederik hunyorogva oda nézett, majd kicsit bólintott.

- Én is csak tegnap találkoztam Andreassal! Szerintem jó munka erő! - felém, majd a férfira nézett. Ezt a mozdulatot kétszer megismételte, majd közelebb hajolt. - Bejön?

- Uhum! Elképesztően jó pasi - nevettem, majd átfogtam Frederik tarkóját. - De nekem már van szerelmem - ujjaival a bőrét simogattam, miközben a férfi az utolsó köteg szalmát is a többihez dobta. Teste pont árnyékban volt, ezért rálátást kaptam az izmos, enyhén fényes vállára.

- Ne nézd már! Elküldöm - suttogta Frederik mérgesen. Elnevettem magam, hiszen vicces, amikor féltékeny.

- Szép napot felség! Hogy érzi magát ezen a napsütötte napon? - az egyik kertész, sövény vágás közben megállt és rám nézett. Homok színű kalapja alatt alig láttam a szemét, ezért kicsit lejjebb hajoltam. Harold a hatvanas éveiben jár. Kifejezetten zömök és alacsony férfi volt. Harcsa bajusza jobban hasonlított egy eszelőshöz, aki bölcsebb, mint bárki más. Sötét nadrágom zsebébe csúsztattam a kezem és az istálló felé böktem.

- Úgy gondoltam, hogy járok egyet - a hatalmas kertben szétnéztem és alaposan megízleltem a látványt. A tavasznak köszönhetően mindenki munkának látott. Mindenkinek megvolt a maga feladata és a célja, amit kitűzött a napra. Ketten, a hatalmas kő fal mentén, árvácskákat ültettek. Mellettük, apró méretűre vágták a friss gyepet és különböző magokat szórtak rá. A szürke, illetve vörös köves aszfalt mentén kicsi bokrokat építettek. Jó volt látni, hogy a tavasz kezdetén mindenki nagy hangsúlyt fektetett a királyi udvarra. Erre szükség volt, hiszen ha tavasz van, akkor - Magáról is pontosan ugyanezt tudom elmondani, Andreas!munka van. És, ha munka van, akkor van értelme miben gyönyörködni. - Nagyon szépek a sövény... - de nem tudtam befejezni, hiszen szinte lassított felvételben láttam, hogy az új istálló takarító a lovamat vezette, de Csillag egy hirtelen jött mozdulatnak köszönhetően a magas ágaskodott és fennhangon nyerített. Én már megindultam, hiszen tudtam, hogy Csillag nem hagyja magát. Reménykedtem, hogy nem történik baj, de eltakartam a szemem, amikor Csillag megindult és a lendületnek köszönhetően a férfi elesett. A ló szabadon futott, de senki nem ment utána. Ez nem volt véletlen. - Jól van?! - leguggoltam a férfi felé, majd sziszegve az alkarja felé böktem. Minden bizonnyal beütötte a kő szélébe, hiszen nem csak lehorzsolta, de azonnal vérezni kezdett. A csúnya sebből szivárgó vér megcsillant a napsütésben, miközben a férfi, megrázta fejét és összekaparta magát.

- Jól vagyok! - ép kezét maga elé helyezte, majd szemöldökét ráncolta. - Nem számítottam arra, hogy Csillag ennyire...

- Bolond? - kezemet nyújtottam felé, ezért a szemembe pillantott, majd illedelmesen elfogadta és felsegítettem. - Amikor Arab Telivért vásároltam, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ösztön lények és a maguk urai - helyeztem csípőre a kezem, miközben megköszönte a segítséget. - Hogy van a keze? Elég csúnya! - mutattam a csíkban folyó vérre.

- Fertőtlenítem és bekötöm. Még egyszer köszönöm a segítséget - maga elé helyezte a kezét, majd az istálló felé igyekezett. A francba! Miért van az, hogy megsajnáltam őt? Úgy érzem, hogy nem ezt érdemelte! Szikrázó szemekkel figyeltem az Arab Telivér felé. Csillag megállás nélkül vágtázott. Egymás után kerülte ki az útjában álló növényeket, illetve fákat. Farkába és sörényébe kapott a szél, ahogy fejét, gőgösen tartotta.

- Megtalálta a fertőtlenítőt? - beléptem az istállóba és a férfi felé pillantottam. Andreas a fal mellett állt és összehúzott ajkával fertőtlenítette a sebet. Vaskos kezét maga elé tartotta, közben felmutatta a hüvelykujját. - Jobbulást!

- Ez vele jár, nem igaz? - nevetett, majd végignézett rajtam. - Megkérdezhetem, hogy van ma?

- Hogy vagyok ma? - kezemet csípőre helyeztem, közben lazítottam a nyakkendőmön. - Talán jobban. Bár sokkal jobban lennék, ha apám is köztünk lene.

- Hogy van?

- Sokat pihen - suttogtam csalódottan. - Talán túl sokat - tettem hozzá, majd összecsaptam a kezem. - A lovammal pedig ne foglalkozzon! Hagyja nyitva a boksz ajtaján és estére biztos, hogy besétál. Éjszaka mindig fedett helyen van, szóval nem kell befogni - megfordultam, majd magára hagytam őt.

- Nagyon köszönöm felség - szólt hirtelen utánam, ezért az ajtóban megtorpantam. - Kevés embert ismerek, aki ennyire kedves és nagylelkű. Büszke lehet magára - bólintott határozottan.

- Ugyanezt tudom elmondani magáról, Andreas!