- Frederik, mi van ma veled? Hm? - boldogan átkaroltam a férjem tarkóját, miközben a zöld sövények takarásában, egy lila színű pléden feküdtünk és élveztük a tavasz, magával ragadó hangulatát. Számunkra a tavasz mindig egy új kezdetet és egy új reményt tartogatott. Leginkább Frederiken láttam azt, hogy pozitív hatással van rá a tavasz és éreztem, hogy boldog. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi a boldogságának a fő oka, de jó volt érezni azt, hogy ennyi idő után végre mosolyogni látom. - Tele vagy energiával - hangosan felnevettem, amikor lebirkózott, majd a lábam közé férkőzött és hajamat hátra simítva a nyakamba csókolt. Viszonylag kellemes idő volt, ezért vékony felsőt viseltünk. A szikrázó napsugaraknak és a világosságnak köszönhetően, hunyorogva fürkésztem az arcát és adtam magamnak pár percet.

Pár percet, hogy nézhessem...

Pár percet, hogy gyönyörködhessek benne...

A sötét haja kusza volt, de mégis rendezetten hordta. Egy fekete felsőt viselt. A ruha V alakú nyak kivágása miatt vonzó betekintést kaptam a mellkasára és az ezüst láncára, ami minden mozdulata közben megcsillant a bőre felületén. Frederik az élő példa arra, hogy léteznek gyönyörű férfias. Ő az volt. Az éjfekete haja, a ragyogó szeme és a határozott álla vonala miatt minden női szempárt elrabol. Pontosan úgy, ahogy annak idején elrabolta az én szemem, majd a szívemet is. Csak egy szürke Nike nadrágot viselt, ezért kezemmel gyakran meghúztam a nadrágja madzagját. Mint mindig, most is elvigyorodott rajta. A kis huncut!

- Csak boldog vagyok! Ennyi az egész - arcomat fürkészte, majd végig nézett a ruhámon, és tekintete megállapodott a hasamnál. Egy kicsit feltűrte a felsőmet, majd mosolyogtam, amikor apró puszit nyomott a köldököm alá. Hihetetlen, hogy mennyire érzi és mennyire kötődik a magzathoz. Nem látjuk, nem halljuk, nem érzékeljük, de a szívünket azonnal elrabolta. És Frederik...

Teljesen kifordult önmagából. És ezt csak jó értelemben. Sokkal jobban vigyáz rám és a nap minden órájában megkérdezi, hogy vagyok, illetve mire van szükségem. - És mit csinálsz, ha ikrek lesznek? - suttogta.

- Miből gondolod, hogy ikrek lennének? - túrtam a hajába. Oldalra pillantott, a szájába vett egy szem szőlőt és feltette a mutatóujját.

- Nem is tudom. Édesanyám húgának a gyerekei is ikrek. Két tizenhárom éves lány. És még mindig nem tudom megkülönböztetni őket. Ha jól tudom, akkor öt perc különbség van köztük.

- Ez annyira különleges. Azt mondják, hogy az ikreket egy olyan láthatatlan fonal köti össze, amit senki nem szakíthat el. Mindig megértik egymást. Az ikrek kapcsolata pontosan ezért különleges - mosolyogtam, majd eljátszottam a gondolattal, hogy ikreket szülök neki. Egy kicsit távol állt tőlem. Mégis mit kezdenék két babával? Számunkra még az egy baba is hatalmas kihívást jelenthet. - Örülnél egy ikerpárnak? - suttogtam.

- Ez érdekes kérdés... - mellém feküdt, majd mellkasára helyezte a kezét és hunyorogva megrántotta a vállát. - Nem tudom, hogy mit szánt nekünk a sors. Legyen fiú, kislány, vagy egy ikerpár. Én akkor is boldog leszek és mindent el fogok követni annak érdekében, hogy boldog legyen - felém fordult, megtámasztotta a fejét a kezén, majd halkan tovább folytatta. - Mindegy, hiszen akkor is a miénk. Egy darab belőled, és egy darab belőlem.

- Hihetetlen, hogy ezt mondod - helyeztem arcára a kezem és megsimítottam a vékony borostáját. - Büszke vagyok rád! Az utóbbi időben óriási nagy változáson mentél keresztül - suttogtam őszintén. Frederik oldalra pillantott. A sűrű szempilláit figyeltem, miközben hátra túrta a sötét haját, majd felsóhajtott.

- Voltak démonjaim. Nem is kevés - motyogta a napsütésben. - És én magam sem tudom, hogy tudtam megküzdeni velük - jelentette ki óvatosan. - Viszont most úgy érzem, hogy minden a legnagyobb rendben van. A baba, az apám állapota... - kicsit felült, kezét a térdére támasztotta, miközben összehúzott szemekkel pillantott az istálló felé. Figyeltem, hogy mit néz, ezért kiszúrtam Andreast, aki fejét lógatva pakolt valamit. A szőke hajú, borostás férfi mozdulatai kifejezetten lassúak és kiábrándítóak voltak. Frederik a szemembe pillantott és azt hiszem, hogy egy dologra gondoltunk. 

Zsebre helyezett kezekkel az istálló felé ballagtam. Az egyik fríz ló homlokára helyeztem a kezem, másik kezemmel megtapogattam az éjfekete nyakát. A pofájával meglökte a fejem, ezért elmosolyodtam. Közelebb sétáltam, amikor Andreas a kerítés tetejére helyezte a lószerszámokat, a kantárt és a nyerget is. Lehajolt a szappanos víz felé, de a vödör mellett megállt, majd felém pillantott. - Áh! Szép napot, felség - udvariasan biccentett, ezért közelebb léptem hozzá.

- Szép napot, Andreas - összefontam magam előtt a kezem, miközben a megviselt tekintetét fürkésztem. A smaragd zöld szemében a fájdalom és a fáradtság jele csillogott. Normális körülmények között nem szoktunk sokat beszélni az alkalmazottakkal, viszont én mindig is olyan voltam, aki nem csak beszélget velük, de néha még a munkában is segítek. Tegnap a kertésznek segítettem ültetni és úgy beszéltünk, mintha ezer éve barátok lennénk. Természetesen megvolt, hogy ki volt a ranglista tetején és kinek kell megadni a tiszteletet. - Hogy van? - kérdeztem. Terepmintás pólót és zöld nadrágot viselt. Vastag öve kicsit kilátszott a zöld póló alól, ami feszült a napbarnított, széles vállán. Ő csak felsóhajtott. - Ez nem volt túl meggyőző!

- Nem vagyok jól, felség! Az apám... - a földet fürkészte, majd fejét csóválva beharapta az ajkát. Zöld szemével felém pillantott, a fejét csóválta. Én csak lehorgasztottam a fejem, majd vállára simítottam a kezem. Nem nyilvánítottam részvétet, de átéreztem a fájdalmát. A gyász...szar dolog! Mosolyt erőltetett az arcára, és kézfejével letörölte a szemét. - Mindegy! Maga olyan jó hozzám - suttogta.

- Nem csak magához, Andreas - rántottam meg a vállam. - Tudom, hogy kinek hol a helye. Azt is tudom, hogy nekem hol a helyem. De ez nem jelenti azt, hogy nem beszélgethetek a palotában dolgozókkal. Ha úgy nézzük, akkor maguk is család tagok - bólintottam, mire a szeme felcsillant. Andreas mosolyt erőltetett magára, bár ez a mosoly nem volt túlságosan őszinte. - Az elvesztés nagyon fájdalmas tud lenni. Az embert teljesen szétzúzza belülről. De nem hagyhatjuk el magunkat - folytattam.

- Igaza van, felség - piszkálta a kezében található rongyot. - Az apám beteg volt. Most az édesanyámmal ketten maradtunk - fél testtel felém fordult. - Ez a munka egy kiút nekem. Itt tudok gondolkodni.

- Remélem, hogy idővel magának és az édesanyjának is könnyű lesz - mondtam őszintén.

- Mi is azt reméljük! Tudja...én egy kicsi városból jöttem. Ott az emberek minden fillérért megdolgoznak. Napról napra élünk - rántotta meg az izmos vállát. - Segítünk egymásnak, kertet gondozunk és kocsmákban mulatunk - mosolyogva felcsillant a szeme, majd hirtelen felkapta a fejét. - Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de...lenne kedve egyszer elmenni inni?

- Ilyet még nem kérdeztek tőlem, Andreas - nevettem el magam hangosan. - Te jó ég! Khm, kocsma! És...emberek - ráncoltam a szemöldökömet, de végül hosszú gondolkodás után bólintottam. - Legyen! Kíváncsi vagyok a maga világára is!

- Higyje el, hogy az én világom nem ennyire fényűző - vette kezébe a vizes vödröt, majd széttártam a kezem.

- Van még egy rongy?

Kérdeztem, de ő csak fejét csóválva elnevette magát.

Tíz órával később

Padlótól a plafonig érő, vastag üveg előtt álltam, miközben összehúzott szemekkel figyeltem a sötétbe borult várost, a színes épületeket és a repülőket, ami a közelben található repülőtéren szálltak fel. A hatalmas gép fényei egyre távolabbnak tüntek, végül elnyelte a sötétség. A fehér kristály poharat az ajkamhoz emeltem, miközben elvesztem az épületek fényeiben és a sötétben kirajzolódó autókban. Megfordultam. A legközelebbi fotelbe ültem, keresztbe fontam a lábam és az arany színű kör asztal fölé hajoltam. A sakk tábla még mindig előttem volt, és éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy végre hozzá nyúljak. Megfogtam az egyik fekete bábut és előre léptem az egyik mezőbe. - Tudod mi jó a sakkban? - suttogtam magam elé. A velem szemben ülő csak megcsóválta a fejét és ajkához emelte a poharat. - Lépésről lépésre épül fel! És a végén mindig egy győzhet - pillantottam David herceg szemébe, aki nyelt egyet.

- És mit akar tőlem, uram? - suttogta. Felvontam a szemöldököm, a gyűrűimet piszkáltam, felálltam és lassan a háta mögé léptem. Kicsit előre hajoltam, vállára simítottam a kezem és így szóltam:

- Szeretném, ha mindent elmondanál Frederik André Henrik koronahercegről.

- Ez...ez attól függ, hogy mire k...kíváncsi - suttogta izzadva. A vörös fotelbe ültem, kikötöttem a nyakkendőmet és oldalra tettem a kezem.

- Mindenre kíváncsi vagyok.