2018 Dánia, (Április)

Nem tudtam, hogy hány óra körül járt. Azt viszont kifejezetten éreztem, hogy késő éjszakai alkohol megtette a hatását. A gondosan felépített életem és szerelmi kapcsolatom romokba dőlt. A keserű kín és a félelem arra késztetett, hogy késő este az istállóban, egy üveg bor társaságában heverjem ki az eltelt hét, fárasztó napjait. Sok dolog történt. A hirtelen jött változás miatt észre sem vettem, hogy az enyhe telet, felváltotta a lassan jött tavasz. Már nem volt szükség a nagy kabátokra. Én nem bántam, hogy magunk mögött hagytuk a telet, hiszen úgy éreztem, hogy a tavasz rengeteg új lehetőséget és változást hoz majd az életemre. De ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a tél, a bánat még mindig fogva tart és nem ereszt. Én magam sem tudtam, hogy az életem mikor lesz újra kiegyensúlyozott és boldog. Volt egy életem, egy gyönyörű, szexi, szőke feleségem, és egy egészséges, energiadús édesapám.

Natalie és apa azóta is velem vannak, de minden megváltozott. Érezni lehetett a feszültséget és a várokozást. Vártunk. De mire? Vártunk a pillanatra, az igazság pillanatára. Arra, hogy kiderüljön édesapám betegségének a valódi oka. Mindenki tudta, hogy ez nem szimpla betegség. Valami megtámadta. És ez a valami mindent elkövetett annak érdekében, hogy maradék erejét és színét is felemésze. Rettegtem a következményektől és az anyám véleményétől, de megtörtént, amitől én annyira, de annyira féltem: anya félre hívott és a lehető legrosszabb dologról beszéltünk. Még mindig emlékszem a hangjára, miközben azt mondja, hogy

"Ha már apád nem lesz..."

"Sajnos nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra..."

"Tudom, hogy nehéz, de erről már beszélnünk kell..."

"Apád is ezt akarná..."

"Frederik, ideje az országra koncentrálnod..."

Azon az estén anyám úgy beszélt, mintha már nem lenne ki út, mintha már eldőlt volna az, hogy apa nem éli túl. Utáltam a feladát és a búcsút látni a szemében. Gyűlöltem, amikor megéreztem a palotában dolgozók hangulatán is a bánatot, az elengedést, a jövőbe tekintést. Pontosan ez az, amire én nem vagyok képes. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy nincs tovább. Eddig még meg sem fordult a fejemben, hogy apámnak talán csak hetei vannak hátra. De rajtam kívül mindenki látta azt, amit én még nem akartam. Mindenki látta, hogy az állapota súlyos, és a testében lappangó szörnyeteg szépen lassan, de felfalja őt. Teljes egészében.

- A picsába - ujjaim között tartottam az üveget, miközben részegen vettem tudomásul, hogy a fele elfogyott. Talán annyira még nem voltam részeg, hiszen teljesen éber módra érzékeltem, hogy valaki belép az istállóba, felém közeledik, majd hirtelen megtorpan. Egy köteg szalma tetején ültem, hátamat a koszos falnak támasztottam és üveges tekintettel előre hajoltam. - Jöjjön csak - magam elé tartottam az üveget. Mintha az alkohol lenne az utolsó menedékem. Mintha nem lenne számomra más, csak egy színesebb, ideiglenes világ. - Maga az új dolgozó? - egyenesen előre pillantottam, hiszen megállt velem szemben egy férfi. Első ránézésre megtudtam állapítani, hogy maximum egy-két évvel volt idősebb nálam. Velem ellentétben, neki szőke haja volt és durvább, erősebb szálú borostája, ami teljesen keretezte a szimmetrikus arcát. Komoly, céltudatos tekintete zölden csillogott. Ívelt szemöldökét ráncba húzta. Az arcán több fajta vonást is felfedeztem: terveket, meglepődést, kérdéseket és egy kis zavartságot. De mégis az számított, hogy végre volt valaki, aki gondozni fogja a lovakat és ezt a retkes helyet. - Szóval? - felálltam, majd a szalmára dobtam az átlátszó, arany színű folyadékot tartalmazó üveget. Ő gyorsan össze kaparta magát, majd fekete farmerébe törölte a kezét.

- Ó, igen! Elnézést kell kérnem! Nem számítottam arra, hogy a királyi család bármely tagjával is összefuthatok - keze kicsit nagyobb volt mint az enyém, ezért határozottan elfogadtam, illetve próbáltam, hiszen a bennem csörgedező alkohol huncut dolog volt. - A nevem Andreas! Ma reggel kezdtem.

-Jól van, Andreas - suttogtam magam elé. - A közeljövőben gyakran fog itt látni - hátra nyúltam, majd kezembe vettem az alkoholt. - Leginkább vele - mutattam az üvegre. A férfi halkan elnevette magát.

- Nagyon sajnálom, ha rossz napja van!

- Mondjuk úgy, hogy nem egyszerű az életem - sóhajtottam, majd széttártam a kezem. - Meg sem kérdeztem, hogy van bármiféle kérdése a munkát, vagy a dolgát illetően? - húztam össze a szemem. - Feltételezem, hogy miután felvették csak a kezébe nyomták a vasvillát - mutattam a fehérre meszelt falhoz támasztott szerszámra.

- Hát, ebben nem téved felség! Még szerencse, hogy vidékről jöttem. Rendelkezem egy-két tapasztalattal - kockás ingét megigazította, összefonta a kezét, mire felvontam a szemöldökömet.

- Remélem azt is tudja, hogy maga kivételes eset. A problémák és a veszély elkerülése érdekében ritkán veszünk fel dolgozókat. Viszont a fülembe jutott, hogy maga megbízható. Egyébként is anyagi problémákkal küzd - suttogtam, ő pedig lesütötte a tekintetét. - Semmi baj, Andreas - mellé léptem, majd megveregettem a vállát. - Csak dolgozzon! És akkor nem lehet baj - megfordultam és zsebre helyezett kezekkel az istálló felé igyekeztem, de ő váratlanul utánam szólt.

- Azért bízok abban, hogy az életében idővel minden rendeződni fog!

Habozás nélkül megfordultam. A mély, férfias hangja megnyugtatott és valamit észrevettem a szemében. Ez az ember nem csak ártalmatlan, de becsületes volt. Örültem annak, hogy őrá esett a választás. Erőltettem magamra egy mosolyt és alkoholtól bűzlő ruhával a palota felé igyekeztem.

Természetesen sötét volt, ezért zsebre helyezett kezekkel óvatosan botorkáltam. A kerti lámpákkal megvilágított fehér lépcsőn kicsit nehéz volt felmenni, de biztonságosan eljutottam a szobámig. Az már más kérdés volt, hogy Natalie lelökött az ágyról, mert elmondása alapján büdös vagyok. Az utolsó emlékem az, hogy a padlón fekve lehúztam magamhoz a párnámat és azonnal elrabolt a mély álom.

- Őszintén megmondom, hogy nincs kedvem David herceg öntelt és beképzelt stílusához - másnap a teljes alakos, arany szélű tükör előtt álltam és a tengerkék színű nyakkendőt kötöttem. Natalie a fehér fésülködő asztal előtt ült, miközben ékszer dobozában a legszebb fülbevaló után kotorászott. Natalie egy egyszerű, hófehér ruhát viselt. Fehér tűsarkúja szépen kiemelte a vékony vádliját és a hosszú, keskeny lábát. Arany szőke haját hullámosítva viselte, és a felét egy gyöngyökkel borított csattal, hátul összefogta. Ő felém pillantott és két különböző ékszert mutatott. Mindkét darab lógós volt. Az volt a különbség, hogy az egyik fülbevalót fehér gyöngyök is díszítették. Automatikusan felé mutattam, ezért Natalie mosolyra húzta az ajkát.

- Én azt hallottam, hogy nem is olyan rossz - betette a fülbevalót, majd a másikat. - Mármint úgy értem, hogy teljes mértékben igaz az, hogy más a stílusa és sok olyan dolog érdekli, ami minket nem! De ettől függetlenül kibírunk egy délután vele, igaz? - csábító léptekkel megindult felém, lassan mögém állt. Hízelegni kezdett. Kezét a vállamra csúsztatta, majd a mellkasomra és a hasamra. Érzéki mozdulatokkal haladt az övem felé, azt pedig kicsatolta. Csak egy apró mozdulat volt, mégis éreztem, hogy egekbe szökik a pulzusom. Résnyire nyitottam az ajkam, majd csillogó szemekkel néztem, hogy nadrágomba vezeti a kezét.

- És az úticél végére értél - motyogtam, miközben alsónadrágom szélével játszott. Eljátszottam a gondolattal, hogy az asztalra helyezem és jól megdugom. Lehet, hogy erre van szüksége. Rám. A közelségemre. A testemre. - Ha ezt folytatod, akkor nem tudom, hogy mit csinálok veled - ajka haraptam, amikor megmarkolta a férfiasságomat. Mosolyra húzta ajkát és azonnal játszani kezdett vele. Kezét lassan vezette fel, és le. Golyóimat megmarkolta, huncut módon ingerelte. Nekem ez elég volt ahhoz, hogy megforduljak és magamhoz vonjam. - Mit csinálsz? - súgtam eltorzult hanggal. - Nem mehetek ki álló farokkal - vontam fel a szemöldökömet. Natalie csak elnevette magát, majd így szólt:

- Nem bizony - nyalta meg a fülem végét.

Teljesen kész voltam. Megörültem ettől a nőtől. Nem gondolkodtam. Egyenesen az ágy közepére fektettem és félre húztam a bugyiját. Per pillanat az sem érdekel, hogy benyitnak. A férfiasságom égett a vágytól és nem nyugodott meg. Arra vágytam, hogy benne legyek, hogy birtokoljam. - Csak öt perc! Ígérem, hogy gyors menet lesz - kezemmel felmértem a terepet, de ujjaim érintését egy hangos nyögéssel ajándékozta. Gyorsan ajkára vezettem a kezem. - Megőrjítesz! Mi van ma veled?

- Nem tudom! Biztos a hormonjaimmal van a baj - tárta szét a lábát. Arca kipirult, az ajka megduzzadt. A tökéletesen megcsinált haja szét állt, a melle is kiszabadult. Csókot nyomtam az ajkára, kezemmel a mellét simogattam. Natalie égett a vágytól, csak jobban húzta az agyam és várt arra, hogy végre belé hatoljak. - Frederik! Csináld! Kérlek - sötétkék zakót lehúzta rólam, majd nyakkendőmet megragadta közelebb vont magához.

- Jó! - lehúztam a nadrágomat, a farkamat kivettem az alsónadrágból és egy pillanatra kettőnk közé néztem, hogy megfelelő helyre kerüljek. - Mint egy rózsa - súgtam, amikor férfiasságom hegyét a hüvelyéhez érintettem. Hátrahajtotta fejét, csípője megemelkedett és..

Kop-kop.

- Frederik! - anya hangja hasított a levegőbe, ezért gyorsan felkaptam a fejem. Végig néztem magunkon, majd vörös arccal megszólaltam.

- Ne gyere be! - kiabáltam, miközben Natalie csalódottan nyöszörgött.

- Mit csináltok? David herceg bármelyik pillanatban megérkezhet! - szinte lassított felvételben láttam, hogy a kilincs megmozdul. Azt hittem, hogy tényleg bejön, de valamiért meggondolta magát, hiszen hallottam, hogy hátra lép az ajtótól. - Gyertek, fiam!

- Megyünk! - kiabáltam, mire Natalie lelökött magáról és oldalra fordult mint egy zsák krumpli. - Bepótoljuk! Ígérem.

- Egy hete ezt mondod - hozzám vágott egy párnát, majd a tükör felé sétált.

Egy hete? Ajaj! Az egy kicsit sok, nem igaz?