Levert a víz. Folyamatosan kattogott az agyam és fel-alá járkáltam a folyosón. A vörös szőnyeg elrabolta a tekintetem. Mintha most látnám először. A kihívó színt alaposan megfigyeltem, közben zakatolt a szívem. Szokatlan idegesség lett úrrá rajtam és nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Éreztem a mellkasomból feltörő kínt és a káoszt. Sírni fogok. Nem! Nem sírhatok! Felnőtt férfi vagyok! Dánia, hivatalos trón örököse. Bár...a sírás nem gyengeség.

Két kézzel a hajamba túrtam. Gondterhelten a falnak támaszkodtam és az arany színű tapétát néztem. A zöld színű selyem ingemet a könyökömig feltűrtem, miközben a szoba előtt álltam. Ideges voltam! Ezt nem fogom kibírni!

Bemegyek!

Bementem.

Erőltettem magamra egy mosolyt és hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót, ám a mosoly hamar lefagyott az arcomról. Éreztem, hogy a vállamra nehezedő súly csak egyre nehezebb, hiszen a jövő egyre messzebb áll tőlem. Összefontam magam előtt a kezem, közben pár lépést megtettem, de hamar megálltam. Felvontam a szemőldökömet. Minden negatív gondolatot próbáltam kitörölni és csak a jelenre koncentrálni.

De mi van akkor, ha a jelen sem valami biztató?

Ott álltam és csak csendben néztem. A szívem szakadt meg és ezt leplezni sem akartam. Éreztem, hogy a keserű fájdalom lassan, de biztos, hogy teljesen felemészt. Vettem a bátorságot és az ágy szélére ültem. Erőltettem magamra egy mosolyt. - Nem vagy éhes? - suttogtam. - Bármit kérhetsz! Én magam hozom neked - felállni készültem, de ő erőtlenül felemelte a kezét, majd kézfejemre simította. Mélyen a szemembe pillantott. Tekintete üveges lett. Láttam, hogy könnyei ellen küzd, ezért csak nehezebb volt az érzelmeken uralkodni. Mégis mi mást tehetnék? Mosolyogjak? Hitessem el magammal, hogy minden a legnagyobb rendben? Szart! Semmi nem volt rendben! Már egy hete semmi nem volt rendben. És, miközben az életem egyik legfontosabb része darabokra látszik hullani, addig én egy olyan dologgal vagyok elfoglalva, ami közel sem ennyire fontos.

- Ez csak enyhe megfázás, fiam! - apa rekedt hangon köhögött. Köhögés közben előrehajolt, kezét pedig a szája elé tette. Az arca színtelen volt, szeme alatt lila karikák húzódtak. - Mesélj csak! Hogy halad a baba projekt? - ősz szemöldökét ráncba húzta. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire megviselt. Egy hét alatt, mintha egy teljes évet öregedett volna. Apám a mellkasáig be volt takarva. Az éjjeli szekrényén különböző gyógyszerek, tabletták és egy kancsó víz volt.

- A baba projekt... - vörös színű kanapéra ültem, megigazítottam a sötétzöld kapucnis pulcsimat, majd padlóra tapasztottam a tekintetem. - Nem tudom, hogy mit gondoljak ezzel kapcsolatban - jelentettem ki, de apa köhögni kezdett. Gyorsan felkaptam a fejem, majd a kancsó víz felé nyúltam, de ő egy mozdulattal megállított.

- Szeretnék unokát - suttogta alig hallhatóan. Nem igaz! Még ilyen állapotban is az unokákról beszél! Nem veszi észre, hogy jelen pillanatban a legfontosabb az ő állapota?

- Megértem, de az állapotod most mindennél fontosabb - pislogtam nagyokat. - Egyébként nem könnyű gyereket csinálni! Natalie nehezen akar teherbe esni! És én sem vagyok a toppon...

- Akkor szedd össze magad - húzta apró mosolyra az ajkát. - Három éven belül az unokámat szeretném a karjaim között tartani - mosolyt erőltetett magára, majd maga elé helyezte a kezét. - Te nem szeretnél apa lenni?

Sokszor elképzeltem magam, miközben a gyermekemet tartom a karjaim között. Az elképzelés nem áll messze tőlem, de nem voltam abban az állapotban, hogy baba projektre gondoljak. William halála után nem csak megváltoztam, de álarcot is öltöttem magamra. Ez az álarc lehullt, miután szerelmes lettem és kinyitottam Natalie hercegnő előtt a szívem. Viszont most újra fenyegetett valami, amit az öcsém elvesztése után is éreztem. És, hogy ez mi volt? Nem tudom, de éreztem, hogy képes teljesen felemészteni.

Mélyen a szemébe néztem, de nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Úgy döntöttem, hogy gondterhelten felsóhajtok, hiszen erre most nem találtam a megfelelő választ. Talán az a baj, hogy féltem. Féltettem az apámat és az egészségét. Erősnek próbálja mutatni magát, de az állapota kicsit sem biztató. Az arca színtelen, mély, karcos hangon köhög és pislogni is nehezére esik. Annyi baj van, ami szembe jött velem! És ebben az időszakban képtelen vagyok a babára gondolni. Most nem megy. - Szeretnék apa lenni - suttogtam üveges tekintettel. - És szeretnék erős maradni - tettem hozzá sóhajtva. - Viszont most úgy érzem, hogy félre szeretném tenni! Mindegy, hogy mit írnak az interneten!

- Miért halasztod, édes fiam?

Mondjam meg neki azt, hogy ő sokkal fontosabb? Mert ez az igazság. Az apám állapotában és a kinézetében volt valami ijesztő, valami gyanús ami aggodalomra adott okot. Egy egyszerű megfázás nem kényszeríti egy hétre ágyba az embert. Az apám nem csak egy hete az ágyban fekszik, de rohamosan fogyott és a bőr színe is taszítóbb lett. Egészségtelennek és gyengének tűnt. A sejtésem beigazolódott, amikor a pohár víz irányába nyúlt, de váratlanul, köhögve a mellkasára szorította a kezét. Azonnal az ágy mellé léptem és kiszolgáltam őt. Ő a vállamat simogatva megköszönte, miközben próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És ő észre sem vette azt, hogy az állapota széttörte a szívem. Legalábbis egy ép darabját.

A pávák romantikus ismerkedését figyeltem. A pávák kifutója nem csak tökéletes volt, de homokos talajt, és különböző, egzotikus fákat és növényeket is tartalmazott. Az átlátszó üvegen keresztül figyeltem, hogy Azúr, széttárja a kék és smaragd zöld tollazatát, majd megfontolt léptekkel a nőstény páva felé halad. Azúr kecsesen lépkedett. Bársony kék nyakát beképzelten kihúzta, begyét szintén kilökte. Azúr olyan gyönyörű volt! Büszkén viselte a pompás tollazatát, ami a kék és a zöld árnyalataiban tündökölt. - Gyönyörűek, igaz? - egy váratlan hang törte meg a csendet, ezért a kifutó előtt állva, Frederik felé pillantottam, aki becsukta maga után a fa ajtót, majd hátulról átkarolt engem. Csípőjét nekem nyomta, a teste melege közben lehunytam a szemem. A közelsége nyugtató hatással volt rám, bár tudtam, hogy köztünk nincs minden rendben. - Úgy látom, hogy Azúr ma nagyon igyekszik - mutatóujjával a hím páva felé mutatott, aki irányt váltott és hátat fordított a barna madárnak.

- Olyan mintha táncolna - suttogtam, miközben jobbra és balra fordította fejét. A mozdulat miatt a káprázatos tollazata is szinkronban mozgott. Frederik puszit nyomott az arcomra, majd váratlanul mellém állt és kettőnk közt megfogta a kezem. Csak most vettem észre, hogy nem úgy festett ahogy szokott. A sötét haja pár tincse a homlokához tapadt. A haját nem emelte ki a hajlakk, ezért kicsit kisfiús volt. Sötétzöld, kapucnis pulcsit és sötét farmert viselt. - Mondani szeretnél valamit? - fürkésztem a különböző színű íriszeit. Gyönyörű. Pont úgy mint Azúrnak. Felséges.

- Említettem, hogy apám nincs jól. Próbálta leplezni, de úgy látom, hogy lépésről-lépésre romlik az állapota - kezdte, mire a szám elé kaptam a kezem. Frederik ajkából szívbe markoló volt ezt hallani, hiszen szerettem őt annyira, hogy a szívét és a lelkét minden fájdalomtól féltettem. Akaratlanul is eszembe jutott, amikor William halála miatt magába zárkózott lés álarcot öltött. A fájdalom átformálta, megváltoztatta. Egy olyan oldalát mutatta meg, amivel erősebbnek és kegyetlennek mutatta magát. Én tudom, hogy a fájdalom mit tesz vele. Tudom, hogy a kín és a mérhetetlen szomorúság a gyenge pontja. Hosszú, gyötrelmes út után Frederik újra megtalálta a boldogságot, viszont az édesapja betegsége miatt újra látom a szemében visszatükröző fájdalmat. A feleségeként jogomban áll figyelni rá és minden biztatni. Próbáltam reményét táplálni, viszont az imént kimondott gondolata engem is szomorúvá tett.

- Nagyon sajnálom, Frederik! Nem tudom, hogy mit mondjak - szemében csillogó sötétséget fürkésztem, miközben a torkát köszörülte.

- Az a helyzet, hogy féltem az apámat. Féltem és csak arra tudok gondolni, hogy mikor lesz ennél is rosszabb - megsimította a tőle kapott karláncomat. Az arany lánc apró szemein egy kicsi szív lógott, benne egy kecses, F betűt szimbolizálva. - És a mostani helyzetünket elnézve, az lenne a legjobb, ha kis időre félre tennénk a terveinket.

Minden kimondott szó után úgy éreztem, hogy széttépi a szívem. Csalódtam benne, de mégis megértettem. Nehéz volt logikusan gondolkodni, hiszen fájt, de az ő lelki állapota számomra mindennél fontosabb volt. - Ha neked ezzel tudok segíteni, akkor természetesen támogatlak - suttogtam, majd borostás arcára simítottam a kezem. Szemét lehunyta, majd kézfejemre simította a kezét. Fáradt és kimerült volt. Nem tudom...talán a lelki fájdalom teszi ezt vele? Az utóbbi időben nem mertem megkérdezni tőle, hogy van, hiszen az egész család tudja a fájó igazságot, miszerint a király állapota súlyos.

- Nagyon szeretlek, Natalie - támasztotta homlokát a homlokomnak, majd hajamba csavarta az ujjait. - Adj egy kis időt - fürkészte az ajkamat. Mélyen beszívtam az illatát, majd a pulcsijába kapaszkodtam.

- Olyan jó érezni az illatod - mélyen beszívtam, majd tarkójánál közelebb vontam magamhoz. - Minden rendben lesz - nyomtam egy lassú puszit a meleg tarkójára. - Nekem te vagy a legfontosabb, életem - súgtam a fülébe. - Mindig is te legyel. A baba még várhat. Ne aggódj, rendben? - simogattam a derekát. Frederik sóhajtott, majd bólintott.