2017 Svédország (December)

Fehér szőrme kabátot húztam magamra és az erkélyen állva a csillagokat néztem. A sötét égbolton rengeteg csillag ragyogott. A hold fényesen világított és vékony kifli alakot öltött. Lesütöttem a szemem. A békét kerestem. A magányosan töltött percek alatt választ kerestem arra mégis, hogyan tovább? Temérdek probléma merült fel, ami nem csak apámat, hanem az egész családot érinti. Próbáltam lenyelni és tűrni a rágalmat és szemet hunyni a vádaskodás felett. Anya mindig azt mondta, hogy egy hercegnő viselkedjen természetesen én legyen mindig tisztelettudó. Egyszer szegtem meg anyám utasításait és kiborultam, amikor kishugom a vécén lehúzta az aranyhalamat, Gedeont. Gedeon nem csak egy aranyhal volt. Egy kellemes teadélután után, köszönete jeleként, a monacói herceg ajándékozta nekem. Nagyra tartottam a kedvességét, de szegény aranyhalnak nem vol hoszú élete. Ami azt illeti, sokat sírtam utána, hiszen mégiscsak a kedvencem volt. Az akváriumban volt dísz kastélya, színes hínárja és még szürke kavicsai is. Azóta a nap óta nem akartam aranyhalat. Visszatérve a rágalomhoz...

Nehezen tűrtem, hiszen apámat olyan vádak érték, aminek nincsen valóságalapja. Sejtettem, hogy a lavinát ki indította el, ezért megannyi hónap után most először görcsösen fogtam a telefont és próbáltam minden bátorságomat összeszedni. A vádaskodást természetesen a média nem tette közhírré, hiszen abból háború lenne. Családjaink között fogalmazódott meg a gondolat, hogy apám vétkes a tavaly decemberben történő szörnyű tragédiát illetően. Erről a véleményem az, hogy lehetetlen! Apám szerette és nagyra becsülte a Dán uralkodói család összes tagját. Magnus királyt pedig egyenesen a barátjaként tartotta. Amikor kislány voltam, gyakran tartottak közös tea délutánokat és kávéztak az udvarban. Nem csak barátok voltak, de néha közös vadászatot is rendeztek. Voltak közös programjaik, de az idő múlásával sok lett a tennivaló. Miután elfelejtették egymást, apám ebédre hívta Frederick és William herceget, hiszen titokban véleményüket szerette volna kikérni, az apjuknak szánt ajándék kapcsán. Arra viszont senki nem számított, hogy ebből a meghívásból tragédia lesz. Viszont tavaly decemberben történő tragédia, és az miatt felmerülő vádaskodások újra összehoztak ezzel az egomániás herceggel, aki minden bizonnyal már felnőtt férfi, hiszen haladunk az idővel.

Felhívjam vagy ne hívjam?

Végül úgy döntöttem, hogy felhívom.

A készüléket görcsösen szorítottam a fülemhez és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a telefont felvegye. Még mindig az erkélyen álltam, ezért a lámpa fényében láttam azt, hogy hatalmas pelyhekben esett a hó. Amikor Frederik fogadta a hívást, zihálni kezdtem, hiszen ő nem akárki. Ugyanazon a szinten vagyunk, de ő valamiért mindig fennhordja az orrát. - Hercegnő! - mély és tiszta hangja miatt lesütöttem a szemem és a kő érdes felületét piszkáltam. - Ha azt mondanám, hogy örülök a hívásnak, akkor hazudnék! - sejtelmes vigyorra húztam ajkam, hiszen tőle csak ennyi telik. Nem meglepő, hogy szeret frappánsan és lekezelően bemutatkozni. - Minek köszönhetem a késő esti hívását? Talán a csillagokról jutottam eszébe?

- Maga aztán nagyon szeret szövegelni, jól mondom? - húztam el az ajkamat. - Nem azért hívtam, hogy az öntelt beszólásait hallgassam!

- Pedig hercegnő, kénytelen lesz elviselni engem! - egy kis hatásszünet után a torkát köszörülte. - Ha nem a csillagokról, akkor miről jutottam eszébe?

- Mondjuk az igazságtalanságról!

- Kevésbé kecsegtető! - válaszolta sóhajtva.

- Nehezére esne normálisan kommunikálni velem? - húztam össze a szemem. - Adjon öt percet!

- Öt perc alatt sok minden történhet! - mondta, majd halkan tovább folytatta. - Lemerem fogadni, hogy elegáns szobája erkélyén áll és a csillagokat nézi, miközben rólam fantáziál! Látja? Eszébe jutottam! - mérgesen sétáltam be az erkélyről, halkan becsuktam az üvegajtót és az ágyam szélére ültem.

- Magával nem lehet normálisan beszélni!

- Azokkal beszélek normálisan, akiket szeretek!

A herceg szíve sem volt mindig ilyen. Az kisöccsével gyakran jártak jótékonysági rendezvényekre, mozi estékre és politikusoknak rendezett találkozóra. Akkoriban a gyönyörű mosolyával és az utánozhatatlan külsejével kedveltette meg magát a médiával és a kamerával. Sokan irigyelték és rengeteg herceg az ő példáját követte: stílus, haj, ruhamárka...de senki nem tudott olyan lenni, mint Frederik herceg. Viszont az öccse halála után megváltozott. A média nem ír róla, és az emberek közt sem mutatkozik. A palota falain belülre menekült és azt hiszem, hogy jogosan. A tragikus baleset után én próbáltam felhívni, hogy részvétet nyilvánítsak, de nem volt elérhető. - Az ebéd meghívásról szeretnék beszélni magával! Édesapám megkapta a Dán uralkodó levelét.

- Tehát apám azonnal elküldte! - gondolkodott hangosan. - Gyűrjék össze és dobják ki! - amikor kimondta, felsóhajtottam és a fejemet ráztam. Részben megértettem őt, hiszen a mi országunkban hunyt el a testvére. A testét is csak hetek múlva tudták az országukba szállítani. Mi uralkodók hajlamosak vagyunk minden apró nézeteltérés miatt összeveszni, viszont ez sokkal több volt annál. Dán uralkodó vérét ontották a mi földünkön, ami örök haragot hozott a családjainkra nézve. Viszont az sem segít a dolgon, hogy gyászoló ember igazságtalanul vádaskodik. Én tudom, hogy apám becsületét és nevét megtarolták. Hiszen senki más nem jöhet szóba. De talán elég az, hogy én és a családom tudjuk azt, hogy apámnak semmi köze nem volt ahhoz a lövöldözéshez. Csak a mi szavunk a Dán uralkodói családdal szemben semmit nem ér.

- Az apám már csomagol! Holnap után Dániába utazunk!

- Tudja hercegnő, jó magam is szívesen mennék az országába, viszont félő, hogy golyót repítenének a fejembe! - poénkodásán természetesen nem nevettem, hiszen ez szomorú és tragikus dolog. - Szóval két nap múlva találkozunk? És próbáljak úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna?

- Én nem így fogalmaznék, de igen! - pillantottam a vörös kanapén összekuporodó barna páva mellé. - Selestina, a pávám is velünk jön!

- Talán Azúrral nem fognak csipkelődni! - a viccen akaratlanul is felnevettem, hiszen mindketten jól tudtuk, hogy neki egy kék hím pávája van, nekem pedig egy nőstény. - Azúr még nem találkozott nősténnyel! Minden bizonnyal udvarolni szeretne majd neki! Talán ez lesz az egyetlen aranyos dolog abban, hogy ide utaznak!

- Bízok abban, hogy nem lesz köztük semmi baj! - sütöttem le a szemem, hiszen lenyűgözött a pávák iránti szenvedélye és tisztelete. - Akkor két nap múlva, felség! - köszörültem a torkomat, majd érkezett a lényegretörő válasz:

- Repestek az örömtől!

Miután bontotta a vonalat, Selestina felé pillantottam, aki kanapéról leugrott és kecses mozdulatokkal a folyosóra sétált. Páva a kanapén? Miért ne!

Végig sétáltam a folyosón, majd hevesen dobogó szívvel megálltam apa szobája előtt. A történtek óta apa nagyon maga alatt van és keveset beszél. Megértettem, hiszen ez nekünk sem egyszerű. Magnus, régi barátja volt! Viszont a tragédia miatt minden megváltozott. Halkan kopogtam az ajtón, majd halvány mosollyal az arcomon beléptem a szobába. Apa az erkélyen állt, anya pedig a csomagokat rendezte. Anya felé pillantottam, aki sóhajtva mosolyra húzta az ajkát. Az arany fürtjei, hullámként omlottak a vállára. Az arca meseszép és tekintélyt parancsoló volt. A kozmetikusnak köszönhetően egy pattanás sem volt az arcán. Földig érő, sötét szatén hálóinget és köntöst viselt. - Hogy van apa? - csuktam be magam után az ajtót, miközben anya a kötött pulóvereket hajtogatta. Ő csak hátra pillantott és fejét rázta.

- Ideges! - suttogta. - Szerintem beszélj vele! Ti ketten nagyon jóba vagytok! - apa vastag pizsamában és kabátban állt az erkélyen, miközben kiléptem hozzá és kézfejére helyeztem a kezem. Göndör hajába néha belekapott a szél, miközben szemével felém pillantott. Amikor mosolygott, az arcán összefutottak a ráncok.

- Hogy vagy, apa? - suttogtam, miközben vastag hó borította az udvart. A formára vágott sövényeket vastag, megfagyott hó takarta, a szürke járdát és a szökőkutat is. Sötét volt, de lehetett látni a királyi család cicáját, aki pattogva osont a hideg hóban.

- Egy kicsit feszült vagyok! Meglepett az email, amit Magnus király küldött nekünk. De azt hiszem, hogy van még remény arra, hogy a nézeteltéréseink rendeződjenek! Te mit gondolsz, Natalie? - kérdezte kíváncsian. Apró mosolyra húztam az ajkam, hiszen ebben az ebéd meghívásban én is sok lehetőséget láttam. Viszont igaz, hogy a puszta szavak helyre hoznak minket? Igaz, hogy egy kézfogással a múltban történt dolgok elfelejtődnek? Egy kedves pillantás és a haragnak vége? Valóban láttam esélyt arra, hogy a két család kibékül, viszont erre nem kevés a lehetőség. Legjobban Frederik utál minket. Ez érthető, hiszen ő szenvedett a legtöbbet. Ő volt az, aki végignézte a testvére halálát. Nem várom el tőle, hogy mosolyogjon, hogy nyújtson kezet. Azt viszont igen, hogy herceghez méltóan viselkedjen.

- Szerintem ez mindenképpen egy előre lépés! - pillantottam anya felé, aki második bőröndbe pakolt. - Viszont a történtek után nem szívesen megyek be abba a palotába! Biztos vagyok benne, hogy a ház minden szegletében lehet majd érezni a kisfiú hiányát! - sütöttem le a szemem fájdalmasan. - És olyan szörnyű, hogy a mi országunkban történt ez!

- Bárcsak a dolgok végére tudnék járni! - mondta szomorúan. - De részben igaza van, Frederik hercegnek! Nem gondoskodtam a kellő védelemről!

- Apa! Te ezt nem tudhattad! Az egész országot lezártad! Enél alaposabb nem is lehettél volna - csóváltam a fejem. - Arról pedig ne is beszéljünk, hogy sarokba szorították őket! Ezt a merényletet valaki kitervelte! Valaki olyan, aki utálja őket!

- Okos vagy lányom! Nagyon okos vagy! - simította meg a szőke hajam. - Készen állsz? Szeretnéd látni Dániát?

- Van más választásom, apa? - sóhajtottam.