A haza felé vezető út kifejezetten lassan és csendben telt hiszen Roskilde utcáin beállt a szörnyű forgalom. A terepjáró sötét ablakán keresztül néztem az embereket és a járókelőket. Sokan cukrászdába és kávézókba tévedtek be. A meleg sapkát viselő gyerkőcök, nevetve szánkót húztak és a szüleik kezét fogták, miközben élvezték a hóesést. És eközben az emberek észre sem vették azt, hogy az országuk trón örököse a közeli autóban ül és őket figyeli. Ez a helyzet néha olyan kellemetlen. Szívesen helyet cserénék velük, hiszen akkor bármit megtehetnék. Megtehetném azt, hogy beülök egy forró kávéra vagy egy kávéra. Akkor nem néznének meg, nem bámulnának rám tátott szájjal, esetleg megvetéssel a szemükben. A trón örököseként valóban nem csinálhattam azt, amit szerettem volna. Részben a biztonságom miatt, de leginkább apámnak tett ígéretem miatt. Röhejes lenne, ha apám a saját országában is féltene engem...de valamiért mégis úgy vallja, hogy ne menjek tömegbe, illetve emberek közé. Részben megértettem, hiszen szörnyű lehetett egy gyermekét elveszíteni. Én voltam az utolsó, ezért is küldött utánam autókat, illetve testőröket. De néha szívesen kiugranék a hámból és azt választanám, amit szeretnék.

Amikor tovább haladtunk, a város egyik legszebb sétálóutcája mellett haladtunk el. Az emberek a hatalmas karácsonyfa mellett és a frissen sült kürtös kalács közelében fényképeket csináltak, illetve a drága üzletekbe mentek. A sétáló utcában található macskaköves út, néhol havas volt, de az embereket nem érdekelte a zord időjárás. A sötétben a kedvükre szórakoztak, ettek, és szatyrokkal a kezükben nevetgéltek. Olyan volt az egész, mint egy karácsonyi film.

Tekintetem a hercegnő felé tévedt, aki mosolyogva pillantott az elit környéken sétáló emberek felé. Az arcán láttam azt, hogy nagyon tetszett neki és jobban megnézné a várost. A zebra előtt álltunk, ezért a sofőr felé pillantottam. - Mi itt kiszállunk! - azonnal a kilincs felé nyúltam, de az ajtó zárva volt. Nathalie hercegnő volt az, aki csillogó szemekkel felém kapta a fejét, majd mosolyogva a fejét csóválta. - Nem hallottad, hogy mit mondtam?

- Elnézését kérem felség, de a király a lelkünkre kötötte, hogy egyenesen a műjégpálya helyszínére, majd onnan rögvest a palotába vigyük a herceget - pillantott felém. Én csak tudomásul vettem.

- Akkor is szeretnék kiszállni - hátra nyúltam, majd a kezembe vettem két fekete baseball sapkát. Az egyiket a hercegnőnek nyújtottam, a másikat pedig feltettem. - Szeretném jobban megnézni az országomat. Nem lesz semmi baj. Sötét van, az emberek pedig nem ismernek fel. Parkoljanak le a kikötő mellett, majd pontosan húsz perc múlva jöjjenek vissza! Addig szívjanak egy slukkot! - veregettem meg Ryan vállát, aki végül bólintott, majd kinyitották az ajtókat.

Próbáltam tagadni azt, hogy ezt csak a hercegnő kedvéért tettem. Láttam rajta, hogy jobban meg szeretné ismerni Dániát, ezért mindent elkövettem annak érdekében, hogy Roskilde iklegszebb sétálóutcájába vigyem.

Zsebre helyezett kezekkel és leszegett fejjel rohantunk át a zebrán, majd lassítottunk, amikor beléptünk a macskaköves utcába. Hideg volt, ezért zsebre helyzett kezekkel sétáltam a hercegnő mellett, aki hófehér vigyorral az arcán jobbra és balra pillantott. Lassan sétáltunk, és láttam rajta, hogy mindent szeretne alaposan megnézni. A magas lámpaoszlopok néha megvilágították az arcunkat, de az emberek nem figyeltek egymásra. Furcsa, de Dániában az idegen emberek nem szoktak egymás szemébe nézni, helyette inkább lesütött tekintettel sétálnak az utcán. - Olyan gyönyörű - pillantott a tér közepére emelt hatalmas karácsonyfa felé. Én csak elmosolyodtam, majd felvontam a szemöldökömet.

- Amikor kicsik voltunk, az öcsémmel minden karácsonykor kijöttünk ide és akasztottunk egy-egy díszt a fára.

Tudtam, hogy Dánia szép, de Roskilde egyenesen hihetetlen. Az egy kilométer hosszú sétálóutca végén a kikötő és a hajók voltak. Engem jobban érdekelt az utca, a karácsonyfa és a gyerekek, akik nevetve a hóesést nézték. Frederik mellett sétáltam, aki zsebre helyezett kezekkel és lesütött fejjel lépkedett mellettem. A szívem mélyén éreztem, hogy nem csak a goromba, és idegesítő oldala van. Tudtam, hogy próbálta leplezni, de szinte éreztem, hogy értem tette. Ezt pedig értékeltem. - Sokkal szebb, mint Svédország - suttogtam, miközben egy család velünk szembe jött, de átvágtak rajtunk, ezért ketté váltunk. - Igazán büszke lehet rá.

- Valóban? - kérdezte egy kis hezitálás után. - Egyébként büszke vagyok rá - mondta halkan, miközben felé kaptam a tekintetem. Frederik szíve sérült. Ezt tökéletesen visszatükrözte a pillantássa és a szomorú mosolya. Miért érzem azt, hogy belül teljesen össze van törve? Ettől az érzéstől kellemetlen gombóc keletkezett a torkomba. - Kegyednek tetszik? - hirtelen felém kapta a tekintetét, ezért a szemébe nézve, őszinte mosolyra húztam az ajkam.

- Imádom. Mindig is szerettem volna Dánia szívében járni.

- Téved! - csóválta a fejét. - Nem ez Dánia szíve. Ez csak egy kisebb része! Itt az emberek hozzászoktak a magas árakhoz, és általában nem túl barátságosak egymással. Viszont ritkán történik lopás, illetve bűncselekmény - mesélte, miközben átsétáltunk a sétáló utca másik oldalára, ezért a nagy karácsonyfa felé haladtunk. Közelről, csak még magasabbnak tűnt. Közvetlen mellette álltunk meg, de amikor a sötét, borús ég felé pillantottam, akkor egy hóhelyen a szemembe esett, ezért elnevettem magam.

- Akkor meséljen nekem Dánia szívéről! - lehajoltam, majd a tenyerembe vettem egy marék havat és morzsolni kezdtem az ujjammal. Frederik kicsit közelebb lépett hozzám, hiszen egy család a nagy fenyőfát fényképezték.

- Például a Langelinie rakpartján ülő kishableány - válaszolta felvont szemöldökkel, miközben le sem tudtam róla venni a szemem. - Sajnos a szobrot nagyon sok turista megrongálta az évek alatt, ezért átkerült a kikötőbe. Tudta, hogy maga a szobor, csak 1,25 méter? - csóválta a fejét, mire meglepetten felvontam szemöldökömet. - Sokan szeretik ezt a szobrot. És ott van mondjuk a Kronborg-i kastély - biccentett határozottan. - A legtöbb ember Elsinore néven ismeri a Kronborg kastélyt, William Shakespeare is ezt a nevet használta Hamlet című művében. Kronborg remek példája a reneszánsz kastélyoknak, s Európa egyik legjelentősebb ilyen stílusú vára! És persze ott van az én személyes kedvencem, a Tivoli Gardens! A világ talán legszebb vidámparkja! - pillantott a karácsonyfa felé, mire őszintén elmosolyodtam. Csillogó szemekkel néztem, hogy pislog, majd ajka szélébe harap, és lesüti tekintetét.

- Maga valóban sokat tud az országról.

- Muszáj - nevette el magát, miközben kezével megérintette az egyik gömböt. Végig néztem a mozdulatot, majd oldalra biccentettem a fejem.

- Nem furcsa hercegként itt állni? - suttogtam. - Tudva, hogy az emberek nem is tudják azt, hogy mellettük áll az országuk trón örököse? - néztem végig rajta. Frederik kicsit szét nézett, ezért én is így tettem. Az emberek mosolyogva beszélgettek, a melegítők mellett álltak és illatos kürtös kalácsot eszegettek. Boltokból, boltokba léptek és mindenkin látni lehetett a jókedvet.

- Inkább a felelősség az, ami megijeszt! - biccentette oldalra a fejét. - De ezt maga is átérzi! Ilyen az uralkodók sorsa! Hullámvölgyeken megyünk keresztül! Egyszer fenn, és egyszer len! Nem tudjuk, hogy mikor mi következik!

- Ezt a tavaly történtek miatt mondja? - sütöttem le a szemem, mire Frederik összehúzott szemekkel rám pillantott. A tekintetével ölni tudna. Ezért úgy gondoltam, hogy témát váltok. - Visszamegyünk? - suttogtam és megfordultam.

- Hogyne - válaszolta, majd mellém sétált és zsebre helyezett kezekkel vissza sétáltunk.

Késő este az új vendég szobában zuhanyoztam. A szoba elrendezése különleges volt, hiszen nem hétköznapi módon lett megtervezve. A furcsaság az volt benne, hogy a fürdőszoba egy légtérben volt a hálószobával, csupán egy hosszú, átlátszó üvegfal választotta el a két helyiséget. A fürdőszobában az arany és a barna szín dominált. Fehér, elegáns kád, kocka zuhanyzó és sárga színű mosdókagyló volt bent. A magasított ágy mellett volt egy éjjeliszekrény, vele szemben pedig egy fésülködős asztal. A szoba másik oldalán volt egy beépített szekrény és nagyobb gardrób. - Részben ezért ajánlottam a lakosztályt! - az ágy szélén ültem, de váratlan hang törte meg a csendet, ezért a kétszárnyú ajtó felé pillantottam. Frederik az ajtófélfának támasztotta hátát és karba tett kezekkel engem nézett. Eddig eszembe sem jutott az, hogy szobája ilyen közel van az én lak részemhez.

- Valóban különleges - álltam fel és letettem a hajkefémet. - Egyébként köszönöm.

- Mit köszön? - ráncolta a szemöldökét.

- Azt, hogy megmutatta nekem a város egyik legszebb részét.

- Ha azt szépnek nevezi, akkor még nem látta Koppenhágát - fürkészte a padlót, miközben alaposan végig néztem rajta. Fehér pólót és Champion márkájú, fekete melegítőt viselt. A herceg alvós ruhája kifejezetten jól állt rajta és kiemelte a sötét haját.

- Hát akkor remélem, hogy lesz alkalmam Koppenhágát is megnézni!

- Lesz - bólintott. - Aludjon jól, hercegnő - megfogta a kétszárnyú ajtón található két gombot, majd mélyen a szemembe nézve becsukta az ajtót. Hevesen dobogó szívvel az ajtóra tapasztottam a szemem, miközben folyton azon járt a fejem, hogy mit csinál most.