Nem tudom, hogy mit akarok, hogy mit szabad és mit bír el a szívem. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok közel engedni őt magamhoz. Ez már másról szól. Ez nem az iránta és a családja iránt érzett haragról szól, hanem a szívemről és a lelkemről. William halála után nem csak összezuhantam, de minden kapcsolattól, illetve érzelemtől védtem magam. Rettegtem, ha valaki közel került hozzám, ezért mindenkit eltaszítottam magamtól. Féltem, amikor megkedveltem egy nőt, hiszen azonnal az jutott eszembe, hogy "és őt mikor fogom elveszíteni"?

Hasonló gondolatok voltam bennem. A hercegnővel alakuló kapcsolatom valamiért túl szép, hogy igaz legyen. Csak arra tudok gondolni, hogy mikor fogok újra sérülni. Talán holnap? Holnap után? Egy olyan falat emeltem a szívem köré, amit nem merek lehúzni. Azért mert a gondolattól is rettegtem, hogy esetleg ő az, aki bántani fog. Féltem a szerelemtől, hiszen a jó és rossz együtt jár. Én pedig nem tudok még egy rossz dolgot elviselni és befogadni.

Nem utáltam a hercegnőt. Kezdtem megkedvelni. És az új érzés miatt lettem nyugtalan és ijedt. Ez számomra olyan, mint amikor újra belevetem magam a jóba és kivárom a pillanatot, amikor ismételten szilánkosra törik a szívem. Számomra ez egy ördögi kör, egy olyan játék lenne, amiben újra sérülhetek. Pont úgy, mint tavaly. A kisöcsém halála után jöttek a pszichológusok, a bezárkózások, az éjszakai sírások, tombolások és öngyilkossági kísérletek. Egy olyan mélyponton voltam, amiből nagyon nehezen tudtam kimászni.

És nem bírnám elviselni azt, hogy újra fennállhat annak az esélye, hogy újra összetörök. Egy kapcsolat nem csak boldogsággal jár. Az vár rám, hogy meg szeretem ezt a nőt, szerelmes leszek belé, aztán bármikor történhet valami, és elveszíthetem! Újra üljek ölbe tett kézzel és nézzem végig, hogy az összeforrt szívem darabjai újra összetörnek? A szerelem és a szeretet nálam a sebezhetőséget jelenti. Ha szeretek, akkor gyenge vagyok és könnyen átadom magam az érzésnek. És pont ez miatt koppanok nagyot akkor, amikor valami rosszul sül el.

A reggelt az egyik gyógymedencében kezdtem. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis lazulásra. A kocka alakú medencében, barna gyógyvíz és szökőkút volt. A fehér törölközőt az egyik padra dobtam, de a lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam a hercegnőt, aki a szökőkút mögül úszott az egyik padkához. Hirtelen az jutott eszembe, hogy más medencét választok, de ragaszkodtam ehhez a vízhez. Egyébként sem kell vele beszélnem. Miközben besétáltam a meleg vízbe, Natalie fél szemmel figyelt engem, majd kicsit elpirult. Úgy gondoltam, hogy furcsan adná ki magát az, hogy kerülném, ezért kicsit közel sétáltam hozzá, majd leültem a padka szélére. - Jó reggelt - mondtam, rá sem nézve.

- Jó reggelt - válaszolta, miközben kezével a vízben játszott. Fél szemmel felé fordultam, ezért megpillantottam, hogy csalódott. - A masszázs óta nem találkoztunk - jelentette ki.

- Ez valóban így van! Egy kicsit zavart voltam és szükségem volt az egyedüllétre - fordultam felé, majd mélyen a szemébe néztem. Pont Natalie az az ember, aki vagy boldogságot, vagy mérhetetlen nagy fájdalmat tud okozni nekem. Mindketten éreztük, hogy bizonyos falak ledőltek köztünk és közelebb kerültünk egymáshoz.

- És jutottál valamire? - sétált kicsit közelebb, ezért fejemet rázva az arcát fürkésztem.

- Nagyon jól érzem magam veled, de félek a szíved felé nyitni - vallottam be őszintén. Natalie vonakodva bólintott. - Miközben veled vagyok, folyton arra gondolok, hogy melyik percben sérülhetek újra - húztam össze a szemem, ő pedig bólintott.

- De én boldoggá tudlak tenni, Frederik - közelebb hajolt, majd kézfejemre simította kezét, és a vállamra, végül az arcomra helyezte. - Mellettem nem kell félned, hiszen ez alatt a két nap alatt megmutattam, hogy mit érzek irántad - üveges tekintettel az arcomat fürkészte, majd hátra túrta a lakkozott hajam. Az ajkát fürkésztem. Legszívesebben megcsókolnám. Szívem szerint a karjaim közé zárnám és megmutatnám neki, hogy milyen vagyok. - Valamiért úgy érzem, hogy a sérülés és a családom iránt érzett haragod miatt nem akarsz közeledni felém - tenyerét a szívem fölé helyezte.

- Ez valóban így van - mondtam halkan, majd arcára helyeztem a kezem. - De azt is tudom, hogy nem félhetek örökké a szerelemtől - tettem hozzá halkan. - És a tudat, hogy itt vagy velem, folyton arra késztet, hogy csókoljalak meg - közelebb hajoltam hozzá, homlokomat a homlokának támasztottam. - Miközben azt is tudom, hogy ez számomra gyengeség - suttogtam, majd kezemre helyezte a kezét és ő hajolt közelebb hozzám.

- A szerelem nem gyengeség - suttogta. - Mi teljesen más dolgot hozhatnánk ki belőle - hirtelen közelebb hajolt, csókra nyitotta az ajkát, de én játékosan elhajoltam, hiszen emlékeztem arra, hogy mit csinált a legelső estén. Egyszerre felnevettünk, majd én közeledtem felé, de ajkába harapva elhajolt.

- Az én ajkamat is haraphatod - vezettem csípőjére a kezem, majd végig vezettem a combján, a derekam köré kulcsoltam, ezért egy kicsit megemelkedett, majd közelebb préselődött hozzám és megcsókoltam. Hatalmas kő esett le a szívemről akkor, amikor Natalie ajka az enyémhez ért. Végre egy olyan csók, ami tökéletes pillanatban történik. Egy nagyon lassú, érzéki és szenvedélyes csók volt. Játszottunk a másik ajkával, ízlelgettük és ismerkedtünk. - Nagyon jól csókolsz - cirógattam a combját.

- Mondod te - túrt a hajamba. - Tönkre tehetem a hajad? - suttogta elpirulva.

- Nem is tudom...sok időbe telt megcsinálnom - folytattam a játékot. - Leginkább mitattam lőttem be!

- És nagyon megérte - cirógatta a hátrafésült tincseket. - Bejön!

- Azt gondoltam - hirtelen közelebb húztam magamhoz, gyorsan felültem a medence szélére, ő pedig hangosan felnevetett. Felegyenesedtem, haját hátra túrtam, majd nyakára csókoltam. - Puha a bőröd! Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem - megnyaltam, óvatosan megharaptam és tovább csókoltam a nyakát, torkát és az állát. Minden esélyem meg volt arra, hogy lekapjam a tíz körméről és ezt a hálószobában folytassuk. A hangulat egyre csak nőtt, a sóhajok hangosabbak lettek. Egymás hajába túrtunk, megízleltük a másik bőrét, ajkát nyelvét. A pillanat azonban hamar véget ért. És, hogy miért? Mert Natalie olyan mondott, amivel nem csak összetörte a szívem, hanem kést döfött belé és csak átszúrta, majd hagyta elvérezni.

- Tetszik, hogy együtt vagyunk. Lehet, hogy minden okkal történt! Lehet, hogy szegény William azért halt meg, hogy utána mi ketten egymásra találjunk - elkerekedett szemekkel hajoltam el tőle. Azt hittem, hogy hátra esek. A szavai egymás után vísszhangoztak a fülemben. Nem tudtam elfelejteni azt, amit hozzám vágott.

- Mit mondtál?! - határozottan eltoltam magamtól, majd kerestem valamit a tekintetében. Natalie fehér arccal a szemembe nézett, közben a szájára simította a kezét. - Fel fogod, hogy mit mondtál az előbb?! - emeltem fel a hangomat, közben láttam, hogy a testőrök mocorogni kezdtek. - Hogy merészelsz így beszélni az öcsémről?! - léptem hátra.

- Frederik, én nem úgy gondoltam! Rosszul...rosszul fogalmaztam - nyúlt a kezem után, de én képtelen voltam maradni. A pokol vigye el őt és a családját! A pokol!

- A szádra sem vehetnéd a kisöcsémet! - tettem fel az ujjam fenyegetően. - Ki sem ejthetnéd a nevét! - megtámasztottam magam a medence falán, felálltam és a lift felé sétáltam.

- Frederik! Várj! Kérlek - Natalie utánam futott, majd hasamra tette a kezét és sírva a fejét rázta. - Nagyon rossz dolgot mondtam.

- Most lépj félre, oké? - szántottam végig a borostámat, majd vállánál fogva oldalra léptem és Ryan felé pillantottam. - Indíts a kocsit! Haza megyünk - nem vártam meg a liftet, hanem belöktem magam előtt a lépcsőház ajtaját. Eddig senkitől nem kaptam még ekkora nagy pofont. Ez a pofon nem csak váratlanul ért, de újra megsebzett. Mégis hogy volt képes? Hogy mert ilyet mondani?

"Lehet, hogy szegény William azért halt meg, hogy utána mi ketten egymásra találjunk."

Sírva pakoltam ki a szobámban, hiszen mindent elrontottam. Még mindig nem hiszem el azt, ami történt. Nem csak utáltam magam, de csalódtam is magamban. Én nem ilyen vagyok! Hogy mondhattam ekkora szörnyűséget? - Istenem! Mit mondtam?! - az ágy szélére kuporodva a könnyeimet töröltem, de hirtelen felálltam, mert apa benyitott az ajtón. Próbáltam összeszedni magam, de hatalmasat hibáztam.

- Natalie... - sóhajtotta apa.

- Nagyon megbántottam őt! Ha tudnád, hogy mit mondtam... - vettem kezembe a zsebkendőt.

- Tudom - tette csípőre a kezét. - Mindenki tudja - javította ki magát, ezért hevesen süllyedő mellkassal leültem. - Az a baj, hogy a kimondott szónak mindig súlya van! És azt hiszem, hogy valóban olyan dolgot mondtál, amivel nem csak megbántottad őt, de az öccse emlékére is rossz fényt hoztál - sóhajtva leült mellém, majd göndör hajába túrt. - Sajnálom, mert Frederik nagyon jó férfi!

- Hibáztam - szipogtam. - Nagyon nagyot hibáztam - tártam szét a kezem. - És ez most nagyon fáj!

- Anyáddal úgy gondoltuk, hogy ideje hazamenni - simította meg a vállamat, ezért kinyitottam a szemem. - Tudom, hogy most minden rossz! De én úgy érzem, hogy nincs itt több keresnivalónk!

- És akkor lépjek túl? Felejtsek el mindent? Azt ami történt? - suttogtam.

- Szerintem most ez lesz a legjobb - mondta apa. - Frederik látni sem akar minket. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy volt egy kis veszekedés Magnus királlyal - csóválta a fejét. - Tudtuk, hogy ez nem lesz könnyű! A harag, amit táplálunk az túl nagy!

- Én azt hittem, hogy végre megbékélhetünk - piszkáltam Frederiktől kapott karácsonyi ajándékot, hiszen még nem volt alkalmam kibontani.

- Menjünk haza, kicsim - mondta apa halkan. - Úgy gondolom, hogy jobb nem erőltetni a dolgokat.

- De a két ország érdekeit is nézni kell! Dánia és Svédország mindig jó viszonyt tápláltak!

- Attól tartok, hogy ez megváltozik - fújta ki magát gondterhelten.