2017, Dánia (December)

Azt mondják, az idő gyógyír a sebekre nézve. Sokan pedig úgy vannak vele, hogy az idő sem gyógyítja meg az összetört szíveket. Egy év elteltével sem kaptam vissza a szívem azon részét, amelyet ott elvesztettem. Nem akartam kínok között leélni a hátralévő életem, de azt hiszem, hogy a fájdalom és az üresség az életem szerves része lett. Bár szívesen tennék ellene, jéghegyet emelnék magam köré és arról gondoskodni, hogy több fájdalom ne érjen. Egy évvel a történtek után sok minden változott, de mondhatnám azt, hogy sok minden nem. Anyám, a királyné még mindig szellemként jár a palotában és gyakran bemegy William szobájába. Éjszakánként, a folyosón sétálva lehet hallani, hogy sír és kisfiát hiányolja. Ilyenkor mindig szólok apámnak, aki a tragikus történtek miatt nem csak megöregedett, de le is fogyott. Apám olyankor mindig bemegy anyámhoz és ketten alszanak az öcsém szobájában. A fájdalom, hiány és az üresség azóta is jól érezhető és minden mondatnál, villás reggelinél, ebédnél és még vacsoránál is jelen van. Ilyenkor általában csendben eszünk és fejünket lógatjuk. Hónapok óta nem volt nevetés és boldogság a palotában. A kisöcsém halálának napját, hivatalosan is munkaszüneti napnak rendeltette az apám, ezért minden év decemberében van egy nap, amikor az egész ország William koronaherceg halálát gyászolja. De nem ez volt a legnehezebb döntés! Számtalan döntések és tennivalók zuhantak apám nyakába, aki a munkába temetkezett és próbálta figyelmét elterelni a gyászról.

Este kilenc órakor a vörös terítővel borított asztalnál ültünk. Ujjammal a boros pohár szélét piszkáltam és meghúztam a zöld pólóm szélét. Mindig ezt csináltam, amikor feszült voltam. Olyan tárgyakat szoktam keresni, amiket lehet piszkálni. Eltekintve attól, hogy harmincéves vagyok, néha jogomban áll kibújni a feladatok alól és elmerengeni a saját álomvilágomban. A zöld pólónak mély kivágása volt, ezért felfedte enyhe szőr borított mellkasomat és a nyakamban, ezüst láncon csillogó pecsétgyűrűt. Evés közben a tenyerembe szorítottam és anyám felé pillantott. A királyné alapjáraton gyönyörű volt. A szépségét rengeteg férfi és nő is csodálja, hiszen uralkodók közt ő az egyetlen, akin nem végeztek ráncfelvarrást vagy kozmetikai beavatkozást. Régi bevált trükkje, hogy Nivea krémmel kenegeti az arcát. A kisugárzása ettől természetes és irigylésre méltó. Viszont a fájdalom ott csillogott a zöld szemében. Sötétbarna haját hátul, középen összefonva hordta. Egy-két ősz hajsznál megmutatkozott a halántékán és a homlokán. Vörös blúzt, fekete kockás blézert és ceruzaszoknyát viselt. Csendben evett, néha felsóhajtott és a mellettem található üres székre pillantott. A király, gyűrött matróz pólóban és sötétkék farmerben ült. Arcán megjelentek a ráncok, sötét haja már nem volt olyan fényes és élettel teli mint régen. Az ősz hajszálak sokasága csillant meg a sötét hajszálak között. Erős ujjain három arany gyűrű csillogott, nyakában és csuklóján is ékszer volt.Apám a világ legjobb embere. Soha nem volt könyörtelen, vagy rossz akaratú. Ő sokban különbözik a mostani uralkodóktól. Apám mindig azt hangoztatta, hogy "a nép szava az első". A palotába küldött levelek és interneten terjengő kérések, illetve pletykák sokasága után szokott dönteni a királyi intézkedéseit illetően. Volt mikor az én véleményemet is kikérte, de mint mindig: általában kibújtam a feladat alól és más tevékenységet kerestem, még akkor is, ha nem volt mit csinálnom. - Finom a csirke! - pillantott fel anyám.

- Az! - válaszolta apa. Ennyi volt a kommunikáció. Általában megszoktam, hogy vacsora közben és a nap további részében nem beszélünk egymással. Akkor ráncoltam a szemöldököm, amikor apa széttárta a kezét. - Frederik! Azúr mit keres az étkezőben? - az arany színű kétszárnyú ajtó felé pillantottam, és megláttam Azúrt, a család kék páváját. Két évvel ezelőtt, kínából ajándékozta nekem huszonnyolcadik születésnapom alkalmából az uralkodó. Azúr megfontolt és kecses léptekkel közeledett felénk. Káprázatos, kék és zöld tollazata a padlót súrolta, miközben bársony kék nyakát felém nyújtotta. - Tudja, hogy ki a gazdája!

- Biztos a borsó szagára jött! - emeltem fel villámat, majd a padlóra löktem egy borsószemet. Azúr azonnal oda kapott és pici sárga csőrével eltüntette.

- A pávák esznek borsót? - kérdezte anya.

- Azúr igen! - pillantottam a madár felé, aki palástként húzta maga után gyönyörű, látványos tollazatát. Sűrű tollai között mintha egy szem jelent volna meg. Sötétkék gömb formát körbe ölelte a sütétzöld és enyhe fekete árnyalat. Azúr állandó lakhelye a hátsó kertben található elkerített, tágas udvar. Esténként szoktam őt kiengedni, bár arra nem számítottam, hogy a palotába is besétál. Azúr valóban fenséges és nem mindennapi látvány. Dániában ő az egyetlen páva, ezért különösen szigorú és tökéletes körülmények közt tartom. - Mondjuk úgy látom, hogy kiszemelte a szőlőt is! - mosolyogtam, hiszen a kék páva érdeklődve állt az asztal mellé, majd apám válla mellett a gyümölcsös tál felé hajolt.

- És ha megcsíp?! Á! Fiam, vidd már innen! - hajolt el tőle apám, majd bátortalanul egy szem szőlőt pöccintett a padlóra. Azúr azonnal a szőlő után futott, ami kigurult az étkezőből és az egyik magas pálmafa mellett állt meg. Ekkor apa a torkát köszörülte. - Mondanom kell nektek valamit! - a villáját a tányér szélére helyezte, ezért felkaptam a fejem. - Nagyon sokat gondolkodtam az illem és a hivatásom miatt! Hiszen milyen uralkodó lennék, ha azt mondanám, hogy örökké ellenségként tekintenék a régi barátomra? - lesütöttem a szemem, hiszen érezhető volt, hogy mire megy ki apám gondolatmenete. - Nem emberként, hanem uralkodóként hoztam meg ezt a döntést! - fogta meg anya kezét. - Sokat gondolkoztam, de végül arra a döntésre jutottam, hogy elhívom ebédre Victor királyt és a családját! - ekkor hátra dőltem a kipárnázott széken és jól láthatóan lejjebb csúsztam. Tagadni sem tudnám azt, hogy nem tetszik az ötlet. Tavaly, annak az uralkodónak az országában támadtak ránk. És mind ezek után, apám képes azt mondani, hogy elhívja ide a családját? Ez nem csak pofátlanság, de őrültség is. - Mit gondolsz erről?

- Számít, ha már döntöttél?

- Természetesen igen! - bólintottam kicsit. - Szeretném a támogatásodat kérni ebben! Tudod, hogy szomorú lennék, ha nem támogatnál engem!

- Ott halt meg az öcsém! Minden bizonnyal Victor miatt történt az egész! - emeltem fel a hangomat, miközben anyám szívére helyezte kezét. - Te is jól tudod, hogy amikor a média közhírré tette, akkor Victor kibújt a felelősség alól! Még csak meg sem próbált támogatni téged: az állítólagos jó barátját! Te az ellenséget szeretnéd ebédre hívni! De tudod, hogy én mit látok? - pillantottam a szemébe, miközben üveges tekintettel ráncos homlokát dörzsölte. - Az öcsém halála után Victor nem csak csendben volt, de a média elől is bujkált! Nem akart segíteni nekünk, még csak részvétet sem nyilvánított! És ezek után dobjak félre mindent és mosolyogva fogjak vele kezet ennél az asztalnál?! - böktem a mahagóni asztal felé, majd fejemet ráztam és lassan felálltam, majd hátra toltam az arany színű széket. - Sokan úgy gondolják, hogy a merénylet indításáért Victor király is felel! Sokan pedig úgy vannak vele, hogy köze sem volt hozzá! De tudod, hogy én mit nézek? Én a tényeket nézem! És a tények nagyon szorosan egybe függnek! - léptem oldalra, miközben sérült lábamra nem álltam rá rendesen. - Tavaly decemberben csak kettőnket hívta ebédre! Nem úgy illik, hogy az egész családot elhívja? Csak mi ketten voltunk! Vagy hat autó kiséretet kaptunk, mert a biztonságunk kiemelkedően fontos volt! Így visszagondolva, nem furcsa?

- Nincsen bizonyítékod arra, hogy Victor király keze van a dologban! Ő egy uralkodó! Egy egész országot vezet! - figyelmen kívül hagytam azt amit apám mondott, aztán anya felé pillantottam, akit létszólag megviseltek a hallottak.

- Te le tudod róla beszélni! - néztem az üveges tekintetébe. - Én most megyek! Elment az étvágyam! - bicegve elhagytam az étkezőt, miközben mellém futott Azúr, aki aranyos tartotta velem a tempót. Okos madár, sok mindenre megtanítható. Nem csak az emberekhez szoktattam, de sok trükköt megtanult már. - Pofátlanság! - sétáltam végig a folyosón, majd belöktem a szobám arany színű ajtaját és megálltam az ágy előtt. - Nem, Azúr! Te kint maradsz! Hess! - kezemmel próbáltam elzavarni a pávát, de ő kitért a mozdulatom elől, fejét lehajtotta és az ágy sarkához sétált. - Mégis hogy álljak hozzá a dologhoz? - leültem a vörös lepedővel letakart ágy szélére és a nyakamban lógó gyűrűt piszkáltam.

Késő este az erkélyen álltam, miközben kabátomat jobban összehúztam magamon és a csillagokat néztem. Alkarommal a kőre támaszkodtam, majd jobbra és balra pillantottam. Az égek kifejezetten sok csillag ragyogott. A hold, vékony kifli alakot öltött, ezért adtam magamnak egy kis időt, hogy átgondoljam az egészet. Mindig is határozott és néha öntelt voltam. Ami a szívemen, az a számon. Viszont most valóban eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor azt mondom, hogy elég. Nem áll módomban egy asztalhoz ülni azzal a fickóval. Én voltam ott, én feküdtem a hóban és én tartottam a kisöcsém testét, miközben mindent elöntött a vér. Engem húztak el erőszakkal! Ott maradtam volna! Vele haltam volna, de muszáj volt menteniük. Éreztem. Éreztem és tudtam, hogy ezt valaki megtervezte. Talán az én halálomat akarták, talán az öcsém volt az első célpont. Rengeteg név, ember és politikus is szóba jöhet, de a szívem azt súgta, hogy Victor király volt akkor a leggyanúsabb. A tragédia után nem csak csendben volt, de titokzatosan háttérbe szorult, a cirkászoknak nem nyitotta ki palota kapuit. Miközben ujjammal a kő érdes felületét piszkáltam, fél füllel hallottam, hogy csörög a telefonom. A szemöldökömet ráncolva az ágy felé bicegtem és kezembe vettem a Samsung telefont. A szemöldökömet barátságtalanul felhúztam és nyelvemmel fogaimat piszkáltam, amikor a kijelzőn Natalie koronahercegnő neve jelent meg. Most két lehetőség van: vagy fogadom a hívást és beszélek ellenségem lányával, vagy kinyomom és megszünik az esélye annak, hogy apám békét kössön az apjával.

Végül felvettem a telefont.

Vajon mi fog kisülni, ebből a késő esti beszélgetésből a hercegnővel?