- Van egy különleges meglepetésem a számodra! - Edward óvatosan megfogta a kezemet, és gyenge puszit nyomott a kézfejemre. A szülésig alig volt hátra pár hónapom, ezért hatalmas pocakkal felkelltem az ágyról, és a kismama ruhámat a pocakomra simítva, felnéztem rá.

- Nekem nem mennek olyan egyszerűn a dolgok mint neked - mondtam hallkan, miközben hátulról átkarolt, a két tenyere pedig beterítette a kerek pocakomat. Sofia minden pillanatban mozgott, és reagált az apukája érintésére. Nem azért adtuk a lányunknak a Sofia nevet, mert Cameron azt mondta. Hanem mert Edward - nak is tetszik. Ezért végűl lett Sofia a választásunk.

- Nem sietünk kedvesem. Ezt egyébként is imádni fogod! - a fülembe suttogta, miközben az ajtó felé sétáltunk. Edward lenyomta a kilincset, majd ki sétáltunk a folyosóra. Edward a kezemet fogta, miközben a kijárat felé araszoltunk.

- Tehát, van számomra egy ajándékod? - mosolyogtam, miközben a biztonságiőrök, meghajolva kinyitották elöttünk az ajtót, mi pedig kiléptünk a nyári időre. A tavaszt, átvette a nyár. Ez azt jelentette, hogy a hónapok rohamosan teltek. Az orvos azt mondta, hogy valószínűleg a kicsi Sofia Decemberben fog megszületni. De ez még kérdőjeles.

- Az én saját ajándékom. Valami különlegeset akartam - nézett a szemembe, miközben Cameron és a párja sétált velünk szemben. Megtorpantak, a lány pedig meghajolt, és lesütötte a szemét. Cameron megpuszilta a homlokát, és megveregette a testvére vállát.

- Láttuk Sziren ajándékát! Kitettél magadért herceg! - bólogatott, Edward pedig az öltönyét megigazítva, kihúzta magát.

- Ebédelünk ma együtt? - kérdezte.

- Naná! - Cameron bólintott, majd beszélgetve elsétáltak melettünk, én pedig mosolyogva pillantottam utánuk.

- Örülök, hogy jól kijöttök! Cameron boldog! - suttogtam lassan sétálva.

- Neki csak annyi kelett, hogy bocsánatot kérjek a hibám miatt. Én voltam az, aki megbántotta őt. Tehát igaza volt - átkarolta a derekamat, miközben megálltunk a rózsakert szélén. Mosolyogva pillantottam körbe, de nem láttam semmi szokatlan dolgot.

- Nem látom az ajándékomat! - néztem körbe, de csak fákat és rózsabokrokat láttam.

- Ez biztos? Jól megnézted? - suttogta, majd lassan mögém állt, átkarolta a babánkat, és a szökőkúttal szembe fordított.

- Ez a szökőkút régóta itt áll! - mosolyogtam rá.

- És mi van a tetején? - pillantott fel, én pedig összehúztam a szemem, és a szám elé tettem a kezem.

- Ne! Ez most komoly? Ez mégis, hogy lehet? - mosolyogva sétáltam a szökőkút felé, aminek a tetején egy pici, hófehér Hóbagoly ücsörgött. - Edward! - suttogtam a gyönyörűszép állatot nézve.

- Tetszik neked? - suttogta. - A neve Hópehely - nézett mélyen a szemembe. - Ő egy mentett Hóbagoly. Egy darabig az állatorvos felügyelete alatt volt. Ő etette őt egerekkel, és kicsi helyen repűlni tanította őt. De mostmár annyira a palotához nőt, hogy soha sem hagyna el minket! - nézte a hófehér baglyot, én pedig a szemöldökömet ráncoltam.

- És az enyém?

- Tessék! - a kezembe adott egy sötétkék szalagot, amin volt egy picike csörgő. Megcsörgettem, a bagoly pedig felénk fordította a fejét, kinyitotta a sárga szemét, a szárnyát pedig széttárta.

- Edward...- suttogtam ijedten. Ekkor a bagoly elrúgta magát a szobor felületéről, és a fejünk felett kezdett el repűlni. Egy kis idő után, a pad támlájára repűlt, én pedig a padra ültem. - Szia. Hát te mese szép vagy - suttogtam a hófehér tollazatát nézve. - Eddig csak a filmekben láttam Hóbagolyt. De élőben...- ámúltam és bámúltam, miközben a bagoly elfordította a fejét.

- Az állatorvos nagyon sokat foglalkozott vele. Gyerekkora óra vigyázott rá, és tanította őt. Ez a játéka! - mutatott Edward a kezemben található kék szalagra.

- Tehát, ő már az enyém? Honnan tudja azt, hogy én vagyok a gazdája? - mosolyogtam izgatottan.

- Hópehely emberek között nőt fel. Ezért ha megfogod...- suttogta, majd hozzám sétált, és a kezei közé vette a hófehér lány baglyot, aki összekuporodott a karjai közt. - Megfog téged szeretni, és ösztönből fog közeledni hozzád - suttogta, én pedig a mutatóujjammal megérintettem a bagoly tollazatát. Olyan puha és selymes volt, hogy az ujjam szinte elveszett a fehér rétegek közt.

- De miért mentett állat, megsérűlt? - kérdeztem.

- Kiesett a fészekből, amikor fióka volt. A vadász kutyája találta meg. Eltőrt a pici szárnya, ami mai napig nem gyógyúlt be rendesen. Ezért nemis tud hosszú távon repűlni! - tette le mellém a bagolyt, aki arébb ugrált, és a fejét forgatta, úgy kémlelte a tájat.

- Ti emberekhez szoktattátok őt! Ezért nem fél! - mosolyogtam büszkén.

- Mi mentettük meg Hópehelyt! De egyszer talán majd viszont láthatja a családját is! - mosolygott.

- Honnan tudjam azt, hogy reggelre nem fog elrepűlni? - sétáltam el padtól.

- Ha elis repűl, hidd el, hogy vissza jön. Ragaszkodik ehez a palotához. Hálás, mert tudja azt, hogy mi mentettük meg őt! - mosolygott, én pedig vissza néztem az alvó pici Hóbagolyra.

- Mese szép egy állat! Köszönöm Edward! - fogtam meg a kezét, majd szisszentem egyett, amikor Sofia fordúlt a pocakomban.

- Hé - suttogta. - Jól vagy? - ijedten fürkészte az arcomat, a kezét a hasamra tette.

- Igen, csak Sofia rugdos - motyogtam mosolyogva.

- Nem bír magával? - a herceg letérdelt elém, majd a két kezét a hasamra tette, és megpuszilta középen.

- Nem. Nemigazán - mosolyogtam, és le néztem a gyönyörű férfira.

- És ki fogja etetni? - suttogtam. - Mármint Hópehelyt - tettem hozzá, miközben a meleg kádban feküdtünk. A víz teljesen ellepte a testünket, körülöttünk habok, és rózsaszírmok úszkáltak a víz felszínén. Edward egyszerűen imádja azt, amikor együtt fürdünk. Nem csak azért mert nagyon intim. Hanem mert így nagyon közel érez magához. Szereti azt, amikor rá fekszek, ő pedig átkarolhatja a mellemet és a hasamat.

- Majd te - adta a tudtomra, én pedig meglepődtem.

- És ha megcsíp? - kérdeztem hírtelen.

- Hópehely arra lett tanítva, hogy emberek kezéből egyen. Tudom, hogy ez így szokatlan, hiszen egy vadonban élő állatról beszélünk. De ez olyan mint...- suttogta, az ujjával pedig körbe rajzolta a mellbimbómat, én pedig hallkan felkuncogtam. - Mint amikor a királynak, van egy saját pávája!

- Az apádnak van pávája?

- Dehogyis! Ez nem az az ország! De ez is olyan! - mosolygott, én pedig oldalt fordúltam, és a hasamat cirógattam.

- Hm, képzeld el azt, hogy a pici lányunk most, úgy fekszik mint egy apró hernyóbaba - suttogtam.

- Hernyó baba?

- Ez jutott az eszembe! - mondtam hallkan, és körívet rajzoltam a hasamra. - Itt van a fejecskéje. Mellette pedig a két kicsi keze - suttogtam mosolyogva.

- Varázslatos! - Edward a pocakomra tette a kezét. - Alig várom azt, hogy a karjaim közt tarthassam!

- Azért a pillanatért minden fájdalom megéri! - simogattam a borostáját.

Amikor az ágy felé sétáltunk, úgy megijedtem, hogy megtorpantam. Az ágy szélén a fán, Hópehely, a fehér bagoly ücsörgött, és nagy szemekkel felénk nézett. A szeme sárgán virított, a tolla hófehér volt, a fején pici szürke foltok díszelegtek.

- Mégis, hogy repűlt be? - pillantottam az ablak felé, ami nyitva volt.

- Gondolom az ablakon! - Edward lassan sétált az ágyhoz, és lefeküdt rá. Majd magához invitált, és mellé feküdtem. Lassan betakart minket, majd a lábunk végénél ülő fehér bagolyra pillantottunk.

- Egy Hóbagoly a szobámban! - suttogtam. - Ez hihetetlen!

- Annyira nem! - a mellemra hajtotta a fejét, és puszit nyomott az arcomra. Minden lefekvés elött ezt szokta csinálni.

- Hé, várj! Ő itt lesz, és nézni fog minket? - kérdeztem. - Miközben alszunk?

- Hallkan, mert meghallja - fújta ki magát, majd megfogta a takaró szélét, és a fejünkre húzta. Hallkan elnevettem magam, és kilestem a takaró alól. De a bagoly még mindig minket nézett, a nagy sárga szemeivel.

- Maradj ott - mondtam hallkan, majd lehunytam a szemem. Mégis minden percben kinyitottam, hogy megnézem a bagolyt, aki minket lesett.