Teljesen leizzadva riadtam fel a kanapén fekve a sötétben. Rettegtem egyedül ebben a hatalmas házban. Kezembe kapva a telefont, ellenőriztem, hogy esetleg valaki visszaírt, de továbbra is üres volt az értesítés.

A fejemet a párnára hajtva épp visszaaludni készültem, amikor a nappali hirtelen kivilágosodik és hangok szűrődnek a bejárat felől. Cipők koppanása, majd papucsok csoszogása hallható.

Azonnal kiugrom alkalmi alvóhelyemről és a hangok irányába futok.

A sarkon befordulva hét vidám szempárra találom magam szemben. Gondtalanul nevetgélnek és magyaráznak egymásnak.

Egyben vannak. Élnek és egyiken se látok egy karcolást sem.

Félelmet, harag váltja pillanatok alatt.

-Árulja már el nekem valaki, hogy mi faszért van nektek telefonotok, ha ki van kapcsolva, vagy a hívófél baszik felvenni? – kiáltok rájuk üdvözlés helyett és mutatóujjammal végig mutatok a díszes társaságon, majd csípőmre teszem a kezem és szigorúan nézek rájuk, ahogy Nagyim tette minden alkalommal, ha kimaradtam éjszakára.

Hála az égnek, hogy nincs semmi bajuk.

-Te! - mutatok most a leaderre. - te vagy főnök, miért van kikapcsolva a telefonod? Azt mondtad, bármikor hívhatlak, ha baj van. De nem vetted fel.

Itt eltörik a mécses nálam. A több órás aggódás, a rémálmok, és az, hogy mindennek ellenére épségben itthon vannak, könnyek formájában törnek ki belőlem.

Döbbentem állnak velem szembe, egyik sem mozdul. Én meg csak lehajtott fejjel sírok előttük.

Egy pár rózsaszín papucs jelenik meg elhomályosult látásom előtt, majd két kéz nehezedik a vállamra. Felemelve a fejemet, Jin-nel találom szembe magamat. Tekintette bocsánatkérő és biztató is. Meleg barna szemei az arcomat vizsgálja, majd egyik keze hüvelykujjával letörli könnyeimet.

-Ne haragudj Hee Yeon. Nem voltak nálunk a telefonok, ezért nem válaszolt senki a hívásodra. De megígérhetem, hogy többet nem fordul elő. – mézesen csordogáló hangja gyógyír a lelkemnek. Óvatos ölélésbe húzza az egész napos takarítástól megfáradt, meggyötört testemet és vigasztalón simogatni kezdi hátamat. Belebújok a hatalmas karokba, és elveszek a mámorító érzésben. Úgy érzem, otthon vagyok. Olyan természetes, ahogy tart karjai közt, mintha mindig is ezt kellene tennie. Finom illata teljesen elkábít, és érzem, hogy minden feszültség kiszáll belőlem.

Hangos gyomorkorgásra ébredek. Kezemet a hasamra teszem és simogatni kezdem. Ezt a belső szervem nem díjazza, ezért még hangosabb morgásba kezd, ezzel minden álmosságot kikergetve a szememből.

-Jól van, mindjárt adok neked valamit. – mondom bosszúsan hasamnak.

Mivel még korán van, és a fiúk kaptak egy szabadnapot, így bízva abban, hogy még alszanak, pizsamában indulok le a konyhába. Azért a biztonság kedvéért felveszek egy melltartót, ha mégis valamelyik korán kelő lenne.

Ahogy elhaladok a szobák előtt, hol horkolás, hol szuszogás hallatszik ki. Mosolyogva lépkedek le a lépcsőn. Tegnapi kiborulásomat egészen jól kezelték. Miután Jin elengedett, sorban mindegyikük megölelt és megvigasztalt kicsit. Elmesélték, hogy mikor a fotózáshoz kezdtek, akkor kapták a híreket a várható viharról, így még az utolsó felszálló géppel haza tudtak jönni. A telefonokat pedig azért nem vették fel, mert SeJin-nél voltak egy kupacban, és a kapkodásban nem vették vissza őket.

Leérve a földszintre kellemes illatok fogadnak. Konyha felé veszem az irányt, mivel a gyomrom ismét hangosan jelezni kezdi, hogy most már enni kellene, és az illatok is nagyon csábítóak.

Nem kis meglepetésemre Jin sürgölődött a pult mögött egy rövid fűzöld pamut nadrágban és egy rózsaszín kinyúlt pólóban. Annak ellenére, hogy a főzés végén járt, ragyogóan tiszta volt a konyha.

Tanulva a tegnap reggeli esetből, előre jelzem érkezésemet egy hangos torokköszörüléssel. Meglephette, hogy rajta kívül is van fent valaki ilyen korán, mert összerezzent a hangomra.

-Jó reggelt, Jin! – köszönök, még mindig tisztes távolból.

-Jó reggelt Hee Yeon. Hát te? – kérdi, félig hátrafordul, de fél szemét az éppen sülő zöldségen hagyja.

-Én is pont ezt akartam kérdezni. Hogyhogy ilyen korán fent vagy, hisz szabadnapotok van.

-Nekünk a szabadnap nem azt jelenti, mint egy átlagembernek. Mi ilyenkor is dolgozunk. Nam Joon és Hobi mindjárt kelnek, mert egész nap a stúdióban lesznek. Jimin és TaeTae ma egy új táncot próbálnak, Kookie pedig a személyi edzőjével találkozik egy óra múlva.

-Uh, és mikor van időtök tényleg pihenni? – akadok ki, hisz a szabad nap arról szól, hogy az ember nem munkával foglalkozik. -  és Suga? Neki nincs programja?

- Ő is stúdióba megy. De majd csak ha fel kell. Ő inkább éjjel szeret dolgozni.

-Neked van ma dolgod? – kérdem, hisz a felsorolásból magát kihagyta.

-Igen. Én vagyok Kookie edzője. – lehúzza az elkészült ételeket a főzőlapról és most már teljesen felém fordul. – tudod, mi nem csak munkatársak vagyunk, hanem barátok és testvérek. És ki tudná jobban a határaidat, mint a legjobb barátod, vagy a testvéred.

- Igazad van. - helyeslően bólintok.

Mielőtt még bármelyikünk is megszólalna, hangosan felkorog a gyomrom. Odakapok, hátha kicsit csillapítani tudom a hangerőt, de Jin már észrevette és szélesen elmosolyodik. Apró nevetőráncok jelennek meg szeme körül, és fitos orrát felhúzza. Szívem erre a mosolyra kihagy egy ütemet.

-Láttam, hogy tegnap szinte semmit nem ettél, így a reggelit úgy készítettem, hogy neked is jusson bőven. Gyere, ülj le és egyél. – húzza ki maga előtt a széket. Nem kellett sokáig várnia, pillanatok alatt helyet foglalok és kölyökkutyaként tekintek fel rá, várva a reggelimre. Ezt ő egy újabb mosollyal díjazza, és már elém is teszi a gőzölgő reggelit.

Az első falat után, muszáj voltam hangosan felnyögni, mert ha akartam volna se tudtam volna ilyen finomat csinálni nő létemre. Nem foglalkozva vele, hogy égeti a számat és torkomat, villámsebesen pakolom befele az isteni étket.

Már a felénél járok, amikor egy pillanatra meg kell állnom levegőt venni, és ezt a pillanatot választotta Jin, hogy kérdezzen.

-Hee Yeon, mesélj valamit magadról. Mi a történeted? – leül velem szemben és kis mosollyal a szája szélén várja, hogy lenyeljem a számban lévő a falatot.

-Nem tudok sok mindent mondani. Nincs izgalmas életem.- válaszolom, majd újabb falatot helyezek a számba. – Szüleimmel éltem úgy 22 éves koromig. Sok részmunkaidős állásom volt, mielőtt belefogtam volna ebbe a vállalkozásba. Nagymamám révén ismerem Si-Hyuk bácsit. Ő volt az első ügyfelem. Egy évig dolgoztam neki és most itt vagyok. – hadarom el rövid tényleg eseménytelen életemet.

- Miért vállaltál annyi részmunkaidős munkát? – dönti oldalra a fejét kíváncsian.

- Mert a szakmámban sehogy sem tudtam elhelyezkedni. És valahogy fent kellett tartanom magam és a bérelt lakásomat.

- Testvérek? – folytatja a kérdéseket.

- Egyek vagyok. – sajnos, de ezt magamba teszem csak hozzá.

- Mi a szakmád? – jön az újabb kérdés.

- Belsőépítész. – vágom rá és remélem nincs több.

- Barátok? – a kíváncsi mindenedet.

- Évek alatt kicsit megfogyatkoztak, de vannak még egy páran.

- Pasi?

- Nem igazán volt. - válaszolom. Úgy érzem, most behúzott a csőbe. Pironkodva újabb falatot veszek a számba. Igazán nem illik ilyet kérdezni, ilyen rövid ismeretség után. Újabb finomságért nyúlok a pálcikámmal, amikor észreveszem, hogy engem bámul.

- Miért nézel?

- Van egy maszat az arcodon. – és a sajátján megmutatja, hogy hol van. Szalvétáért nyúlnék, de Jin gyorsabb. Felkapja a tányérom mellől és előre hajolva megtöröli a számat.

Ahogy nézem pár centire lévő arcát az enyémtől, még a rágást is elfelejtem. Sötét barna íriszében apró aranypettyek vannak, sűrű sötét pillái szinte árnyékot vetnek az arcára. Finom, szinte nemesi vonásai vannak az arcának. Nagyot nyelve küldöm le a számban maradt falatot és szégyenlősen elszakítom tekintettem arcáról. Mentolos lehelete szinte égeti a bőrömet, ahogy aprókat szusszan.

Felnézek rá ismét, mert érzem, hogy abba hagyja a szám törölgetését, és tekintettünk összekulcsolódik. Szívem újra kihagy egy ütemet. Szemeit levezeti, most már tiszta ajkaimra és kicsit közelebb hajol. Szívem, most már nem hagyja ki a lüktetést, hanem magasabb fokozatra kapcsol. Ösztönösen hunynám le szemeimet, amikor a lépcsők felől hangokat hallunk. Egymástól gyorsan elhúzódva folytatjuk azt, amit az előbb abban hagytunk. Én eszem tovább a reggelit, ő pedig a mosogató elé lép és elkezdi törölgetni az edényeket.

-Jó reggelt Napsugaraim! – lép be J-Hope boldogságtól kipirulva. – Hát veled meg mi történt? Lázas vagy? – kérdi mellém lépve és az egyik kezét az én homlokomra a másikat a sajátjára teszi. – Nem, nem vagy. Pedig olyan piros az arcod, mint egy pipacsnak.

- Nincs semmi bajom. - dadogom zavartan, majd gyorsan felállva a székről, használt tányéromat és pálcikámat a mosogatóba teszem. Nem akartam Jin-re nézni, de mégis meg tettem. Ugyan olyan piros arca van, mint amilyen az enyém lehet. Nem szólva senkihez, a szobám felé veszem az irányt. Még a lépcsőn hallom, ahogy Hobi felkiált.

- Hyung! Hát már te is...- többit nem hallottam, mert gyorsan magamra zárom szobám ajtaját.