A nap még éppen csak derengett a látóhatáron, amikor halk puffanásokra ébredek fel. Álmos vagyok még. Az este folyamán többször is bejöttek hozzám, hogy jó éjszakát kívánjanak, nem zavartatva magukat, hogy minden alkalommal az elalvásban zavartak meg.

Telefonom kijelzőjére pillantva, hangosan nyögők fel. 4:38-at mutat az aprócska óra.

Ajtócsapódás, majd valaki elcsoszog az ajtóm előtt. Felismerem, ez Suga lesz. Újra elcsoszog az ajtóm előtt, majd hirtelen megáll. Suttogást hallok a túloldalról, de nem tudom kivenni a szavakat.

Erőt véve magamon, kimászok az ágyból és pizsiben, elindulok a barna ajtó felé. Menet közben ropognak az ízületeim a hirtelen mozgástól. Bal térd, jobb váll, és ha már benne vagyok, akkor a nyakammal is körzők kettőt. Felfrissülve tárom ki szobámból kivezető utat.

Nem számított rám a két suttogó, mert ijedtükben, mint a nyuszik hátra ugrottak és a kezüket a szívükre tették.

-Mi olyan rohadtul fontos, hogy hajnali háromnegyed ötkor pont az én ajtóm előtt kell megbeszélni? – rivallok a két fiú. Jól sejtettem, az egyik kócos Suga volt, a másik pedig a nyuszi fogú Kookie. Pont akkorát ugrott, mint a nyúl.

- Ne haragudj, nem akartunk felébreszteni. Még nem szoktuk meg, hogy nem vagyunk egyedül.-magyarázza a legfiatalabb.

-Miért keltetek ilyen korán?- nézek kérdőn álmosan pislogó Suga-ra.

-Fotózásunk lesz, azt hiszem Japánban. Hétkor indul a gép, ezért vagyunk fent.

-Japán? És meddig lesztek ott?- karba tett kézzel neki dőlök az ajtófélfának. Csak most jut a tudatomig, hogy egy vékony top és pirinyó nadrág a ruházatom. És nincs rajtam melltartó. Kook, kimeredt szemekkel bámulni kezd, az ádámcsutkája fel le mozog.

-Kookie! - intek a szeme előtt kettőt. - légyszíves próbálj meg a szemembe nézni.

Újabb nyelés után végre az arcomra néz, amit egy hálás mosollyal köszönök meg. Kicsit hátrébb lép és Suga mögé áll. Tisztes távolból figyeli tovább a felnőttek beszélgetését. Bár ő is már felnőttnek számít a társadalom szerint, de az én szememben ő még csak egy kis kölyök.

-Szóval, meddig lesztek ott? - nézek ismét Suga-ra. Legalább ő tudja kontrollálni szemeit.

-A terv szerint három nap, de ez függ az időjárástól, meg hogy hogyan tudunk titokban lenni. Japánban az Army-nak különleges képességük van, hogy bárhol megtaláljanak minket.

-Army? - húzom fel szemöldököm újra kérdőn, majd ellökőm magam a támasztékomtól. Az ajtóra szerelt fogasról leakasztom a köntösömet és belebújok. Kookie megint bámulni kezdett és már zavarban voltam a pillantásaitól. Nem vagyok túl szemérmes, de ez a hormon zavaros fiúcska szinte felfalt a szemével.

-Army-nak hívják magukat a rajongóink. - válaszolja röviden Suga, mit sem törődve azzal, hogy JK hátulról elkezdi szagolgatni.

- Kook, akarsz valamit mondani? – nézek a még mindig szaglászóra kérdőn.

-Hmmmm? Nem, nem. Megyek is, - majd, mint akit puskából lőttek ki, követve Hyung-ját elmenekült előlem.

Reakcióján nevetnem kellett.

Visszatérve a szobámba, gyorsan megmostam az arcomat, kontyba csavartam a hajam és egy combközépig érő fehér farmert vettem fel, hozzá egy rózsaszín spagettipántos topot. Mivel szalonképesnek éreztem magam, én is lementem az emeletről.

A nappali nem sokat változott tegnap este óta. Annyi volt a különbség, hogy a szemét mellett már hét bőrönd volt itt-ott elhelyezve véletlenszerűen.

Fájt a szememnek a rendetlenség, ezért a konyha fele vettem az irányt. Egy kis fekete nedű, talán segít, hogy ébren maradjak és el tudjam viselni a látványt.

Konyhába érve egy borzos hajú Jin-nel futok össze. Hihetetlen gyorsasággal szendvicseket készít, hőálló termoszokba kávét, teát önt és mellette a használt edényeket mosogatja. Megnyugtató, hogy igaza volt tegnap. A konyhára valóban nem lesz gondom.

Amikor félre lép egy kicsit a kávéfőzőhöz osonok, hogy elkészítsem magamnak, de nem vesz észre, ezért mikor visszalép a pulthoz nekem jön. Kibillent egyensúlyomból, aminek az lett a következménye, hogy a padlóra esek.

De nem akárhogy.

Térdelve.

Mivel felsikítottam esés közben a többi fiú berohant és keresni kezdték a hang forrását.

Sokáig nem kellett kutakodniuk, hamar észre vették kínos pozíciómat. Ugyanis közvetlenül a lökést követően lemerevedett Jin előtt térdeltem és arcomat pár centi választotta el nadrágja cipzárjától.

Síri csend. Még a légy zümmögése is egy teherszállító repülő hangjának tűnik. Senki nem mert mozdulni, vagy szólni.

Összeszorított szemekkel nézek fel Jin-re, hogy utána az arcába bámulhassak. Döbbent arckifejezése végül egy hangos horkantást vált ki belőlem, majd azt követően röhögni kezdek. Ez kizökkenti az ámulatból, így észhez térve hátra lép kettőt.

-Nem akar valaki magyarázattal szolgálni? – kérdi, szigorú tekintettel a Leader.

Próbálnék válaszolni neki, de nem vagyok képes abba hagyni a nevetést. Jin pedig vöröslő arccal tovább csomagolta a szendvicseket.

Hobi volt az első, aki kapcsol. Elém lép és lenyújtja kezét segítségként. Kellemesen meleg óriás mancsába helyezem az enyémeket és egy kisebb rántást követően, már a két lábamon állok. Még egy pár pillanatig bámulnak, de mivel egyikünk se szólal meg, szétszélednek, és folytatják a dolgukat, ahol abba hagyták.

Volt már kínos szituációm, de érzem, hogy megterhelőek lesznek a következő hónapok, ha csak nem tudjuk magunkat valahogy kontrollálni.

-Rendbe, akkor a lakás kódot tudod. Ha valamire szükséged van, a konyhapulton van a kártya, amivel vásárolhatsz. A kertész csak hétvégén jön, addigra mi is haza érünk. Holnap csak a medencetisztító jön. Neki havonta fizetünk, így vele se lesz gondod. Nyugodtan használj bármit, kivéve a stúdiókat. – magyarázza el vagy tizedik alkalommal Nam Joon.

-Oké, értem, de most már menj. A menedzser elég türelmetlennek tűnik. – tessékelem ki a házból.

-Ha bármi gond lenne...- folytatja félig a furgon és az ajtó közt.

-Meg vannak a számaitok, a menedzseré, a Bighit-é. Menj, az Isten áldjon meg, felnőtt vagyok, tudok magamra és egy házra vigyázni.

Legyint kettőt, majd beszáll és magukra húzza az ajtót. SeJin azonnal indít, mielőtt bárkinek bármilyen más sürgős közlendője lenne számomra.

Bejárati ajtót becsukva, a nappaliba lépve kicsit magányosnak érzem magam. Eddig heten forgolódtak körülöttem szinte minden percben, de most egyedül állok ebben a hatalmas házban. Hamarabb megszoktam a társaságukat, mint gondoltam.

Keresve egy viszonylag tiszta helyett leülök és körbe nézek újra a nappaliban.

-És ezek lennének a mai Idolok? Milyen rendetlen bagázs. Értem én, hogy rengeteget dolgoznak, alig vannak itthon, azt is pihenéssel töltik, de könyörgőm, legalább TaeTae ne hagyná mindenhol ott a zokniját.

Számra veszem az összes elvégzendő feladatot. Nem lesz könnyű, de senki nem mondta, hogy az lesz.

Villanyt kellett kapcsolnom, mire az alsó szinttel végeztem. De legalább minden tiszta, illatos és ragyog. 12 zsák szemetet vittem ki a kapu elé. Nyolc mosás fordult meg a mosógépben, majd a szárítóban és legalább hatvan darab pólót, inget és nadrágot vasaltam ki. Az előtérben eltüntettem az összes cipőt és csak hét pár papucsot hagytam elől, hogy amikor gazdáig hazaérnek, keresgélés nélkül vehessék fel őket. Az összes bőr bútor réseiből a morzsát kiporszívóztam és ápolóval áttöröltem. A képeket portalanítottam és az összes játékot dobozába téve egy szekrénybe halmoztam. A felmosás legalább két órámba telet, de most már felismerhető volt a padló színe.

Épp a lépcsőket veszem szemügyre, amikor hangosan korogni kezd a gyomrom, jelezve, hogy a reggeli kávét kivéve ma még semmit nem ettem illetve ittam.

-Hát legyen. Akkor a lépcső és az emelet marad holnapra. – szólalok meg, de közben meg is ijeszt, hiszen egész nap csak a takarítás hangját hallottam.

A konyhába érve bekapcsolom a rádiót és a hűtő elé lépek, hogy valami életet adó élelemhez jussak. Kinyitva a kétajtós hűtő, megdöbbenve látom, hogy tömve van minden féle finomsággal. Finomabbnál finomabb köretek, húsok, zöldségek sorakoznak rendben egymás mellett. Felvágottak, sajtok, piros, zöld és sárga paprikák vannak egymásra halmozva. Mivel valami gyors és laktató kajára van szükségem ezért a szendvicsnek valókat veszek ki, és teszem az összekészítő pultra.

Egymásra pakolom a hozzávalókat, közben a rádióból szóló zenére ringatózom. Nem ismerem a dalt, de fülbemászó és engem táncra perdít, ahogy magával ragad az ütem. Mivel ritmus érzékkel nem áldott meg az ég, ezért mikor elvétem a lépést felkuncogok magamon. Még jó, hogy senki nem látja.

Az elkészített étel elé ülök, egy magasabb bárszékre, amikor belekezdenek a hírekbe. Próbálom kizárni a szörnyűbbnél szörnyűbb híreket, hogy az előbbi jó kedvem megmaradjon.

-...Japán déli részét is elérte a hurrikán, így a környéken minden közlekedést lezártak. A fel és leszálló repülőjáratokat törölték, és megkérték a lakosságot, hogy a biztonságot nyújtó otthonukat a vihar elvonulásáig ne hagyják el. Az elmúlt ötven év legnagyobb vihara alakult ki a Japán tenger....

A fiúk ott vannak. Vagyis nem tudom melyik részen, de remélem nem ott, ahol a hurrikán van.

Kicsit idegesebben rágom a szendvicset és zsebemből elő veszem a telefonomat. Kijelzőre pillantva nem kaptam senkitől sem üzenet vagy hívást.

Legalább írtak volna, hogy rendben megérkeztek. Vagy valami.

Benyomom a hívás gombot Yoon Gi neve mellett és várom, hogy a morcos hang beleszóljon. Az ötödik csörgés után hangpostára kapcsol, így RM-et hívom. Ő ki van kapcsolva. Most már kicsit ideges vagyok, de van még öt tag, csak elérek valakit.

Idegesen dobom szendvicsem maradékát a tányérra, és kezdek le-fel sétálni a konyhában. Már mindenkit felhívtam a bandából, a menedzser egyszer sem vette fel, és a Bighit-nél sem mondtak semmit.

-Sajnáljuk, de a BTS hollétével kapcsolatban nem adhatunk ki tájékoztatást. - közölte velem egy nő robot hangon. Hiába bizonygattam, hogy a házvezetőnőjük vagyok, és velük élek, teljesen ignorálta ezt azt információt.

Egyszer még Si-Hyuk bácsit is megpróbáltam hívni, de persze ő sem vette fel.

Teljesen kimerültem az egész napos megállás nélküli takarításban és az idegességben. Nem ismertem őket igazán, de nagyon aggódtam értük. Igazán megmondhatták volna, hova mennek pontosan, akkor nem aggódnám halálra magam.

A már tiszta, rendezett kanapéra vetem magam és kifejezéstelen arccal bámulom a telefonomat.

-Kérlek, valaki hívjon vissza, vagy válaszoljatok, hogy rendben vagytok.

Nem tudom pontosan mikor, de a kanapén ért az álom. Nem szoktam álmodni, ha mégis, akkor általában kiscicákról vagy hercegnőkről. De most rémesebbnél rémesebb képek jelentek meg a lecsukott szemhéjam mögött. A repülő, amivel a tagok repültek lezuhant a tengerbe, és nem élték túl.

A fotózás helyszínét nem tudták időben elhagyni, ezért lecsapott rájuk a hurrikán, felkapva őket kilométerekkel később tette le élettelen testüket.

Minden egyes variációban, ők meghaltak.