Kicsit félénken lépek ki a szobából, hiszen nem tudom, mennyire bántottam meg őket, azzal, hogy nem ismerem fel a tagokat. Mentségemre, tényleg nem követem Koreai pop kultúrát, és Si-Hyuk bácsi sem mesélt még róluk.

Az ajtón túl, a nappali kanapéján ülnek fejüket összedugva és halkan beszélgetnek. Körbe nézve a nappaliban, mintha egy bomba robbant volna.

Chipes zacskók mindenfele, tartalmuk a földön. Félig üres flakonok szerte széjjel dobálva és egy pár zokni fekszik a konyha pulton. A sokktól megszólalni sem tudok. Bácsi mellém lépve a vállamra teszi a kezét, megnyugtatóan megszorítja és a fülembe suttog.

- Ne aggódj, ez még nem vészes.

Megrökönyödve nézek fel rá, majd ismét a szemétdombra.

- Hyung, ne azt, inkább ezt mutassuk meg neki. Ezzel lettünk híresek.

- Kookie, az elején kellene kezdeni, a debütáló dalunkkal és úgy felépíteni. Nem vághatunk a közepébe rögtön.

- És ha inkább a tavalyi Osaka koncertből mutatnánk valamit? Attól biztos dob egy hátast. Ott nagyon jól néztem ki a fekete hajammal.

- Jimin, nem te vagy a lényeg. Hanem a banda. – korholja le a szürke hajú.

Az egyik felpillant a kupaktanácsból, és észreveszi, hogy ott állok.

- Itt van, hagyjátok abban. – szól a többinek. Mind a heten rám néznek, és kínosan vigyorogni kezdenek.

Felállnak ültükből és ismét meghajolnak.

- Noona, ne haragudj az előbbiért. Enged meg, hogy bemutatkozzunk. Engem Kim Nam Joon-nak hívnak. A bandában pedig RM a nevem. Én vagyok a csapat leadere, dalszöveg író, rapper. – mutatkozik be a szürke hajú.

- Jeon Jeong Guk aka Jung Kook. Én lennék a maknae. Vokalista, táncos. Üdvözöllek Noona. – szélesen mosolyog el, kimutatva nyuszi fogait. Fekete haja meghajláskor a szemébe hullik, amit egy gyors mozdulattal visszasimít.

- Park Jimin. De mindenkinek Jimin. Vokalista és a legjobb táncos.- mutatkozik be a rózsaszín hajú. Szélesen vigyorog, így a szemei alig látszanak, csak egy vékonyka csíknak tűnnek.

- Hello, az én nevem Kim Seok Jin. Vokalista és a legidősebb a csapatban. – mutatkozik be egy magas szőkés barna hajú fiú. Vállai olyan szélesek, hogy mindegyiken kényelmesen elüldögélhetne valaki. Testalkatából ítélve el is bírná.

- Min Yoon Gi. Rapper, dalszövegíró.- szintén szőkés barna hajú. Kicsit morcosnak tűnik. De lehet a helyzet miatt. – Jah, és Suga a bandában a nevem.

- Kim Tae Hyung. Vokalista, táncos. És szeretnék a barátod lenni. A BTS-ben csak simán V a nevem. – pirul el. Zöld haja van. ZÖLD. Nagy kerek szemei kölyökkutyaként függeszti rám. Mintha arra várna, hogy simogassam meg a füle tövét.

- Jung Ho Seok, aka J-Hope. Vokalista, dalszerző, rapper és én vagyok a legjobb táncos. – néz szigorú szemmel Jiminre. – És bocsánat, hogy az előbb megijesztettelek. – hajol meg ő is.

- Mi lennénk a BTS. – fejezi be a bemutatkozást RM.

- Hello. – intek félénken feléjük. – A nevem Park Hee Yeon. Nem vagyok bandában. Nem vagyok se énekes, táncos, vagy rapper. Dalszöveget sem írok. Én csak úgy vagyok. És csak simán Hee Yeon-nak hívjatok.

Megmosolyogták a bemutatkozásomat. Ezzel elérve a tervemet, hogy kicsit engedjünk fel a feszélyezett hangulatból.

- Remélem, nekem nem kell bemutatkoznom. – szól hátam mögül Si-Hyuk bácsi. Mi erre csak felnevettünk. Én megrázom a fejemet, és ismét végig nézek a bandán.

Mind a 7 fiú igazán jó képű. Látszik rajtuk, hogy tisztában vannak a képességeikkel. Ha egyesével látom őket, még akkor is utána fordulnék mindegyiknek, de így, összetömörítve, szinte szemet gyönyörködtetően szépek voltak. Igen, tudom, fiúk, de tényleg szépek.

Ahogy végig mérem őket egyesével, ők csak vigyorognak, és szintén végig mérnek engem. Rajtam ugyan nincs mit nézegetni. A 165 centimmel átlagos magasságú vagyok. Hosszú derékig érő fekete hajamat általában kibontva hordom, kivéve munkában, akkor mindig felkontyolom. A szemeim mandulavágásúak. Nem túl kicsik, nem túl nagyok. Olyan átlagos. Orrom szerencsére pisze, nem úgy, mint Si-Hyuk bácsinak, akit egy krumplival áldott meg a sors. Alkatomat tekintve, erős benyomást kelt. Az évek alatt a boltban cipelt több kilós rizses zsákok, az étteremben a tányérok egyensúlyozása és házi munka is megtette a hatását a testemre. Maradjunk annyiba, hogy nem szívesen adnék senkinek sem egy sallert, mert lehet, sikerülne kiverni valamelyik fogát.

Miután jól kibámultuk magunkat, bácsi hangosan krákog egyet.

- Taehyung, kérlek, vedd vissza a zoknidat és induljunk. Yeon-t haza visszük előbb, utána ti is menjetek mára haza. Korán feküdjetek le, reggel fotózás lesz.

- Nincs az az isten, hogy én még egyszer beszálljak abba az elátkozott liftbe. – állunk mind a kilencen a kinyitott lift ajtó előtt. – Inkább lemegyek gyalog. Pár perc alatt így is leérek. Majd megfordulok és a lépcsőház felé veszem az irányt.

Lefele tényleg könnyebb, de tovább tart, mint gondoltam volna. Már a huszonötödik emeletnél járok, amikor meghallom, hogy valaki követ. Felnézek és Taehyung-ot látom meg, ahogy ketteséve szedi a lépcsőket, hogy utolérjen.

- Noona, várj, lekísérlek. – lihegi.

- Azt hittem, edzettebb vagy, minthogy kifogjon ötemeletnyi lépcső lefelé. – kuncogok rajta.

- De Noona, az edzés, az edzés. Én meg itt halált megvető bátorsággal rohantam utánad, hogy nehogy megsérülj. – néz rám komoly arccal. Két lépcsőfokkal lejjebb áll, mint én, így pont szembe vagyok vele. Így könnyen meg tudom vizsgálni az arcát. Nagy sötét barna szemei szelíden néznek rám. Szépen ívelt kissé kerek orra hegyén egy apró alig látható anyajegy van. Rózsaszínű ajkai puhának és finomnak tűnik. Szinte hívogatja az ember lányát, hogy kóstolja meg.

Kicsit előrébb hajol és szélesen bele nevet az arcomba. Ajkai, amik pár pillanattal ezelőtt csalogattak téglalap alakúra húzódnak.

- Noona, mire nem gondolsz te? – vigyorog. Pár centi választ már csak el tőle. Hirtelen abba hagyja a mosolygást. Szemei az én szemeimből a számra téved. Így nézzük egymást pár pillanatig. Arcom lángol zavaromban, hisz alig ismerem, de vágyok rá, hogy megcsókoljon. Tényleg szereznem kell magamnak valakit, ha már nálam egy sokkal fiatalabbra is rámásznék, pedig csak a nevét ismerem, és azt, hogy nem szereti ha valami a lábán van.

- Hee Yeon Noona. Nem félsz? – kérdi mély hangon. Eddig észre sem vettem, milyen csábítóan mély az orgánuma.

- Mi...mitől félnék? – próbálok a szemébe nézni. Ekkor egy pajkos csillogást vélek felfedezni a tiszta átható tekintettében.

- A lifttől.

- Mi...micsoda? – most már nem értem, hogy mit akar mondani. Kiegyenesedik, így újra normális távolságban van arcunk egymástól.

- A lifttől. Azért nem mersz beszállni és inkább választottad a lépcsőt, mert félsz tőle? – oldalra dönti fejét, és komolyan tekint rám. – Így hogy fogsz PD-nimhez jönni dolgozni? Megmászod minden alkalommal ezt a harminc emeletet?

Micsoda tématerelés!

- Taehyung, azt hiszem, ez az én dolgom, majd megoldom. Inkább haladjunk, mert a többiek várnak ránk. – kikerülöm és elcsattogok mellette. Az arcom még mindig lángol az előbbi szituációtól. Legszívesebben tenyerembe temetném az arcomat, de nem tehetem, mert mögöttem pattog lefele a lépcsőn. De kérdése jogos. Minden héten gyalog megyek fel? Több kilónyi élelmiszerrel a kezemben? Erős vagyok, de nem ennyire. Valami megoldást kell találnom erre a problémára, de sürgősen, különben elveszítem a legjobban fizető munkámat.

A parkolóba érve egy fekete furgonban ülnek a többiek. Si-Hyuk bácsi a kormánynál ül, RM mellette az anyós ülésen. Valamiről nagyon diskurálnak, mert észre sem veszik, hogy megérkeztünk V-vel.

- PD-nim, ez a legjobb megoldás számára. És nekünk is csak jól jönne. Beszélj vele, hátha... - itt félbeszakad a mondta, mert V beugrik a furgon utolsó szabad helyére.

Én hova ülök?

- Noona, nem maradt üres hely, de gyere, az én ölemben elférsz, néz ki Jimin a járműből és megpaskolja izmos combjait.

Nincs az az Isten, hogy én bármelyik ölébe üljek. Inkább gyalog megyek haza.

- Jimin, ne hülyéskedj már. Nem fog az öledbe ülni. – fordul hátra a bácsi, és szigorúan végig méri a társaságot. –Egyikőtök ölébe se fog ülni. Megértve?

Csalódottan, de egyszerre bólogatnak. Nam Joon kiszáll az anyós ülésről és befészkeli magát Hobi és Kook közé, akik nem túl boldogan fogadják be maguk közé. J-Hope teljesen feltapad az ablakra és hangosan nyög párat, így éreztetve a vezetővel, hogy neki kényelmetlen ez a helyzet.

Így szabadult fel egy szabad hely számomra.

- PD-nim, azt hiszem, kell egy nagyobb autó. – nyög még kettőt J-Hope , majd egy újabb szigorú pillantás hatására elhallgat.

Házamhoz érve, kiszállok. Si-Hyuk bácsi követi tettem, de még beszól a fiúknak.

- Viselkedjetek. És ne szálljatok ki. Nincs arra szükség, hogy felismerjenek titeket, utána meg magyarázkodjak.

Ajtóig kísér, ahol én rá nézek, és egy nagyot sóhajtok. Az egész úton azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki.

- Si-Hyuk bácsi, azt hiszem valamit meg kellene beszélnünk.

- Igen, én is úgy érzem. De mielőtt bármit mondanál, szeretnék felajánlani egy állást neked.

-Az ajánlatom a következő. Van egy kétszintes, 7 hálószobás házam. Terasszal, erkéllyel és egy viszonylag nagy kerttel. Ezt kellene karban tartani. A fizetésedet meg ötszörözőm. Cserébe minden nap menned kell.

-Si-Hyuk bácsi. Nem tudok minden nap menni. Vannak más családok is, akik számítanak rám. És a te lakásod? Vele mi lesz? Ha tényleg ekkora az a hely, egyedül nem tudnám felügyelni.

-Hozzám nem kell többet jönnöd. Nem várhatom el, hogy akár még egyszer is átéld, amit ma át kellett élned. – szóval megérti. Tudta mit akarok, és megelőzött egy kecsegtetőbb ajánlattal. – Yeon, kérlek, vállald el. Szükségem van rád.

-Nem mondom, hogy csípőbből utasítanám el az új lehetőséget, de heti hét napot nem vagyok hajlandó dolgozni. -próbálok egyezkedni.

- Heti 6 nap és tízszeres fizetség. – licitál tovább. De mosolyán látom, hogy, tudja, nyert ügye van.

-Öröm, önnel üzletelni Mr. Bang Si-Hyuk.- nyújtom kezemet felé. De mielőtt belecsap, még hozzá teszi.

- Van egy feltételem.

-Nocsak.- húzom fel szemöldökömet. – Halljuk.

- Oda kell költöznöd.- vigyorodik el, mint aki most nyerte meg az olimpiai aranyat, és belecsap a még mindig kinyújtott kezembe és megrázza.

A döbbenettől szóhoz se jutok. Átvágott az öreg.