Késő délután ébredek egy fehér, tágas kórházi szobában. A lemenő nap fénye vörösen süt a szemembe. Hunyorogva nézek körbe és a mellettem lévő székben Jin-t vélem felfedezni. Feje az ágyam szélén pihen, miközben egyik szabad kezemet fogva alszik. Kicsit közelebb helyezkedek hozzá, vigyázva, hogy kezemet nem mozdítsam és gyönyörű arcát kezdem el vizsgálni. Szép szabályos vonásai egyszerre kisfiúsak és mégis férfiasak. Pillái megrezzenek, ahogy valószínűleg álmodik és kisebb árnyékot vet az arcára. Szája, ahogy féloldalasan fekszik kicsit csücsörít, de megtartja finom vonalát. Nincs szívem felébreszteni, de szükségem van a kezemre, mert teljesen kiszáradt a torkom és inni szeretnék. Szabad kezemmel vállát megérintve ébresztgetni kezdem.

- Jin, ébresztő. – rázom meg a vállát.

- Ébren vagyok! – emelkedik meg hirtelen. Megrázza a fejét, hogy kimenjen minden álom a szeméből, közben a haja homlokára hullik. Arca azon fele, amin aludt piros, míg a másik fele fehér, így elég mókásan fest ki.

- Hee Yeon, mióta vagy ébren. – kérdi, mire felfogja, hol is van.

- Most keltem. Csak azért ébresztettelek fel, mert szükségem van a kezemre, szomjas vagyok. – válaszolok mosolyogva, de karcos hangom, ezzel is bizonyítva, hogy  azonnal folyadékra van szükségem.

Az éjjeli szekrényről leveszi az oda készített poharat, megtölti vízzel és felém nyújtja. Hálásan nézek rá, és megpróbálok kicsit feljebb csúszni az ágyon, hogy inni tudjak, de fájdalom hasít a mellkasomba és a fejembe egyszerre. Sziszegve azonnal visszafekszem.

- Várj, segítek. – leteszi a poharat, majd a hátam alá nyúlva óvatosan megemel, feljebb húz. Így is fáj, de közelsége és az illata annyira elbódít, hogy nem törődöm a fejem lüktetésével. Ahogy felülök kihúzza kezét a hátam mögül, de nem egyenesedik ki azonnal. Arcát arcom felé fordítja és így folytatja tovább a társalgást.

- Fáj?

- Nem, vagyis kicsit. – dadogom. Ha ilyen közel van hozzám, megszűnik minden, még a fájdalom is, és csak rózsaszín köd vesz körbe. Mosolyogva feláll és ismét felém nyújtja a pohár vizet. Mintha napok óta nem ittam volna, szinte egy kortyra lehúzom poharam tartalmát és kérek még egyet.

Három pohár víz után bejön egy fehér köpenyes negyvenes éveiben járó orvos.

- Látom, magához tért Park Hee Yeon kisasszony. – néz rám barátságosan. - Barátját már tájékoztattuk, de Önnek is elmondom, hogy szerencsére semmi komolyabb maradandó sérülése sincs. A fején hátul van egy nagyobb púp, de pár nap alatt lemegy a duzzanat csak jeggelni kell. A szája felrepedt, de azt is szerencsére gyorsan lekezeltük, és bal oldalt egy bordája megrepedt. Holnap reggelig bent kell maradnia, de utána természetesen hazamehet. A héten mindenképp pihenjen sokat, ne mozogjon. Jövő héten kedden várom vissza kontrollra.

Egy bólintással jelezem, hogy megértettem amit mond. Egy utolsó mosolyt küld felém, majd kettesben hagy minket Jin-nel.

Kínos csend telepedet közénk. Érezem rajta, hogy megváltozott valami benne, amíg az orvos bent volt és felsorolta sérüléseimet. Tétován ránézek és arca nagyon komolynak tűnt. Valamit nem mondott el.

- Jin, látom, hogy valami van, mond el. – kérem finoman.

- A Bighit IT-sai rögtön észre vették a kiposztolt képet és értesítettek minket. Szerencsére nem voltunk messze, így visszafordultunk, hogy ne legyen komolyabb bajod. De elkéstünk.

- Nem Jin, nem késtettek. Ép időben ott voltál, hogy ismét megments. - már megint. Megjegyzésemre nem reagálva folytatja.

- Azonnal leszedték az oldalról, de elég sokan megosztották már. Folyamatosan törlik, de teljesen nem tudják eltüntetni. Ami egyszer felkerül, az örökre fent marad. A jó hír, hogy a személyazonosságodra nem derült fény és a média is csak annyit tud, hogy betörtek hozzánk.

- Igen? – várom a folytatást. Hajába túr, és sóhajtva folytatja.

- Tudnod kell, hogy mindent megteszünk, hogy ez többet ne forduljon elő, de száz százalékban nem tudom megígérni. Óvatosnak kell lenned a jövőben. A ruhát, ami rajtad volt, ki kell dobnod. És ha kimész, akkor is figyelned kell, hogy ne kövessen senki, ne készítsen rólad képet a házunk környékén. Természetesen, ezt csak egy ideig kell, amíg lecseng a média. Utána újra minden normalizálódik.

- Nektek is így kell élnetek? Rejtőzködve kell élnetek? És a magánélet? Van egyáltalán nektek olyan? – emelkedik meg a hangom. Megrémiszt, hogy milyen óvintézkedéseket kell tennem, ha kilépek a házból. És nekem nem ismerik az arcomat, de nekik minden porcikájukat és mozgásukat ismerik a rajongók. Hogy lehet így normálisan élni?

- Előfordul, hogy szeretnénk háttérben maradni, főleg, ha nem a bandával kapcsolatosan megyünk valahova. Például család vagy barátokkal való találkozáskor. Ilyenkor még jobban kell álcáznunk magunkat. De mi már megszoktuk az évek alatt, így nem okoz gondot, de neked tényleg nagyon figyelmesnek kell lenned. – aggódik értem. Ismét csak bólintással jelzem, hogy megértem, és az ablak fele fordulok. Akarom én ezt? Mostantól nekem is megszűnik a magánéletem? Én csak egy házvezetőnő vagyok, aki véletlenül a BTS-nél él, mos, takarít utánuk. Nincs semmilyen kapcsolatom velük, mégis félnem kell, ha kilépek az utcára?

Ahogy nézem a lemenő nap utolsó sugarait, lelkemet sötét gondolatok súlya húzza egyre lejjebb a fekete mélybe. Nem jó így, senkinek nem kellene így élnie, hogy a hétköznapokban bujkálnia kelljen, ha a családjával akar találkozni. Hogy meg kell változtatnia a külsejét, ha lemegy a sarki ABC-be egy fagyiért, és figyelnie kelljen, hogy erről ne készüljön több tucat fénykép, azonnal elárasztva a internetet.

- A fiúk szeretnének meglátogatni. - szakít ki sötét gondolataimból. - Kint toporognak már egy ideje, megenged, hogy bejöjjenek?

- Itt vannak? Nem félnek, hogy lelepleződnek? – vonom fel a szemöldököm. Most kaptam a bujkálásból oktatást, erre mind a heten itt vannak.

- Nyugi, senkinek nem tűnik fel, hogy itt vagyunk. Ez egy magán kórház, hírességeknek. Plusz maszkban vannak. Bejöhetnek egy percre?

- Persze! – izgatottan várom, hogy szép sorban bejöjjenek és végre jobb kedvre derítsenek.

Másnap reggel, ahogy a doktor is ígérte, megkaptam a zárójelentésemet és elhagyhattam a kórházat. SeJin jött értem egy elsötétített ablakú autóval. Hozott nekem váltás ruhát, és egy fekete maszkot, amit még a szobában fel kellett vennem.

Hazaérve, ismét üres lakás fogad.

- Forgatásra kellett menniük. De hidd el, hogy inkább itt maradtak volna, hogy lássák épségben haza értél.

- Köszönöm SeJin. – hajolok meg óvatosan, amennyire a mellkasomon lévő szoros kötés engedi. Alig kapok levegőt, de nem vehetem le, csak a kontroll után.

- Még valami Yeon. A bejárati ajtó, és a kert különböző részeire kamerák lettek felszerelve. A házon belül természetesen nincs, de ezeknek elég széles a látó szögük, így senki nem jöhet be észre vétlenül. A kamerákat a nap huszonnégy órájában nézik a biztonságiak, így te is biztonságban vagy, ha nincsenek itt a fiúk. – kedvesen néz rám, és nekem bűntudatom van, hogy megfordult a fejemben, hogy elhagyom a házat, amint van lehetőségem rá.

- Köszönöm. Igazán hálás vagyok. Remélem nem okozok több gondot sem neked, sem a fiúknak, vagy a Bighit-nek. – biccentek.

- Ugyan, - legyint.- ez már amúgy is esedékes volt. Csak reménykedtünk, hogy talán nem lesz rá szükség.

Meghajol, amit viszonozok és szomorúan látom, hogy elmegy, ezzel ismét magamra maradok a lakásban.

Az orvos írt fel fájdalom csillapítót, amit idefele kiváltottunk és most szükségét éreztem, hogy bevegyem a hasogató fejfájás ellen. Szobámba érve megrökönyödve látom, hogy a tegnapi lány, teljesen feldúlta a szobámat. A fiókjaim, szekrényeim teljesen ki vannak forgatva, az ágyam szét van dúlva és a fürdőszoba tükörre egy vörös rúzzsal felírta nagy betűkkel, hogy RIBANC. Mély levegőt véve, egy ronggyal letörlőm a feliratot és kicsit összepakolok a szobámba.

Fáradtan dőlök el az ágyamon keresztbe és azonnal elnyom az álom. 

Álmomban, ismét a BTS lakásán vagyok, és folyamatosan bújkálok a saesang elől. De mindig megtalál és megtámad. Csak az álmom nem úgy ér véget, mint a valóságban. Mert nem jön senki megmenteni. Teljesen egyedül vagyok és nincs erőm menekülni. Csak a testemet ért ütéseket érzem és a magányt, hogy most nekem itt és most végem.

Kopogásra riadok fel. Teljesen le izzadva kelek fel, tagjaimat elfeküdtem és a bordám is újra fájni kezdett a hason fekvéstől.

- Gyere. – szólok ki a várakozónak, és Jimin dugja be kisfiús arcát.

- Noona, felkeltettelek? Ne haragudj. – néz bűnbánóan

- Amúgy is fel kellett kelnem, hogy éjszaka aludni tudjak. – feltornázom magam ülésbe, és kezemet a fájó pontra szorítom. Be kellene vennem most már a gyógyszert. – Milyen napotok volt? Sikeres volt a forgatás? Oh, látom ma hajfestés volt. – mutatok rá sötétbarna hajára. - Nagyon jól áll. - dicsérem meg. Most már nem néz ki 18 éves fiúnak, hanem korának megfelelően, férfias hatást kell a sötét szín. 

- Igen, nagyon fárasztó volt, holnap még folytatjuk, mert ma nem sikerült minden jelenetet felvenni. De szerencsére, már csak a stúdió felvételek vannak, így nem kell a napon aszalódnunk nyáron. – leül mellém az ágy szélére és szélesen mosolyog. Látom az arcán, hogy halálosan fáradt az egész napos forgatás miatt, de még küzd ellene, hogy kicsit velem lehessen. Hálásan mosolygok vissza rá.

- Noona, emlékszel arra amit múltkor beszéltünk? – kérdi hirtelen.

- Persze. Hogy egy idősebb lány tetszik neked. Mi van vele? Alakul valami? – bököm meg az oldalát játékosan, amire ő hangosan felkacag. Nevetés közben szemei szinte csak egy csíkká válnak és pufi arca ragyogni kezd. Csodaszép férfi lesz belőle pár év múlva. Nem is, már most nagyon jó képű. Lehet a hajszín teszi, de most sokkal férfiasabb, mint ahogy eddig láttam. 

- Inkább csak tanácsra lenne szüksége. – válaszolja, amint befejezi a kacagást.

- Halljuk, hátha Noona tud neked segíteni. – bátorítom.

- Szóval, van ez a lány, vagyis inkább nő. Történt vele valami, és nem tudom, hogyan tudnék neki segíteni.

- Valami lelki dolog történt? – kérdem.

- Az is. Bántották szegényt és ez nagyon megviselte. Azt látom, hogy nem ragyog úgy, mint eddig.

- Értem. Lehet, az segítene neki, ha csak egyszerűen vele lennél. Néha a jelenlét, egy barát, többet segít a lelki bajon, mint bármilyen szó, vagy cselekedet. Te csak légy olyan, mint eddig, és éreztesd vele, hogy rád bármikor számíthat, ha beszélni akar.

- Szóval, csak legyek vele olyan, mint eddig?

- Igen.

- Van még valami. – bizonytalanodik el. – úgy tűnik, nem csak én kedvem ezt a lányt, hanem egy barátom is. – szomorúan hajtja le a fejét.

- Oh. Ennek ellenére te maradj olyan vele, mint eddig. Úgyis a lány fog választani, és ha téged jobban kedvel, akkor téged választ majd. De a barátodra nem lehetsz mérges, ha Őt választja. - fenyegetem meg ujjammal játékosan, Ő ezt csak egy halvány félmosollyal nyugtázza. - Nem tudom, hogy vele beszéltetek már erről, de lehet tisztázni, kellene mielőbb. A barátságotok kárára nem mehet egy versengés, egy lány miatt. Az is lehet, egyikőtöket se választja. Beszélj a barátoddal.

Lehajtott fejét megemeli és komoly arccal vizsgálni kezd engem. Van benne még kérdés, de nem tudja, hogy feltegye nekem. Talán a választól fél, de az is lehet, hogy még ő sem tudja mit akar igazán kérdezni.

- Noona! Megtennél nekem egy szívességet?

- Halljuk és majd eldöntöm.

- Megölelhetlek? – böki ki. 

Karomat kitárom és Ő rögtön ölelésembe bújik. Fejét a vállamra teszi és karjaival gyengéden öleli körbe testemet. Ha lenne öcsém, ilyen lenne vele egy komoly beszélgetés, ami egy gondoskodó öleléssel végződik. Jimin, olyan, mint az én elképzelt öcsikém,  aki tanácsokat kér, és bújós, de közben megvédi a nővérét. Erre a gondolatra szorosabban ölelem és én is vállára teszem az arcomat.

Így maradunk pár percig, majd mikor már úgy érzem elég volt, elhúzódok és kicsit összeborzolom a haját. Ennek ő nem nagyon örül, mert rögtön el kezdi igazgatni.

- Noona! A hajam! – játssza a sértődöttet.

Újabb kopogás, újabb vendég. 

Jimin elköszönve beengedi Sugát. 

Rá számítottam a legkevésbé. Bár a kórházban bent volt a fiúkkal, de elég távolság tartóan viselkedett, így azt gondoltam, még mindig utál a félre értett helyzet miatt.

- Khöm, - köszörüli meg a torkát. – csak, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

Azt hiszem hallucinálni kezdtem a fájdalomtól, tényleg be kellene vennem már azt a fránya gyógyszert.

- Mégis miért? – értetlenkedek.

- A múltkori miatt. Szemét módon viselkedtem veled és csúnyákat is mondtam. A legrosszabb feltételeztem rólad, de tévedtem, ezért kérek bocsánatot. – nehezen jönnek ki a szavak a szájából, látszik, hogy kínokat él át, amiért bocsánatot kell kérnie tőlem.

- Yoon Gi, köszönöm. – csak ennyit tudtam neki mondani, de ő megértette. 

Mostantól egy újabb rajongót szerzett magának. Szerény személyemet.

Kedden a kontrollra SeJin vitt vissza. Fekete maszkban és sapkában érkeztem. Nagyon melegem volt, hisz nyár van, és a tűző nap, nem kímél senkit sem. A rendelőbe érve azonnal megcsapott a légkondi kellemesen hűvös levegője.

- Jó napot! – hajolok meg az orvos előtt, majd felfekszem a vizsgáló asztalra.

- Hogy vagy Park kisasszony? Feje? – kérdi és elkezdi letekerni rólam a kötést.

- Sokkal jobban. A duzzanat is lement, és a számat is jónak érzem. Igyekeztem kímélni magamat, ahogy kérte.

- Rendben van. Most egy kis nyomást fog érezni, de szóljon, ha fájdalmat érez. Bár külsőleg rendben látom a sérülését. – ujjaival megkereste a repedt bordámat és finoman megnyomkodta. Fájdalmat szerencsére nem éreztem, így bólintott és végre felöltözhettem.

- Úgy tűnik, minden rendben van. Volt hányingere, vagy eszméletvesztése a napokban? – néz rám a papírjai felett.

- Nem, semmi ilyesmi. Még az nap volt fájdalmam, arra vettem is be gyógyszert, de utána már nem volt rá szükség.

-Értem. Nos, akkor, ma meg holnap még kímélje magát, de lassan elkezdhet dolgozni.

Ha tudná, hogy én már két napja dolgozom, vajon megszidna? Ajkamba harapok, hogy ne mosolyogjak el ezen a gondolaton és biccentek.

- Van még más is doktor úr?

- Nincs, mehet. – válaszolja, majd még egy utolsót firkant a kartonomra és átadja.

- Viszlát! – köszönök el, és SeJinhez lépek mosolyogva. Megígérte, hogy megvár, hisz a fiúk most otthon vannak, így nem kell rájuk felügyelet. 

Istenem, mintha babysitter lenne!

- Rendben vagy? – kérdi és már indulunk is az autó felé. Mielőtt kilépnénk, még a kezembe nyomja azt az átkozott maszkot és sapkát. Fintorogva elveszem tőle és felrakom az arcom elég és a fejemre.

- Ugye tudod, hogy már most utálom? – nézek rá mérgesen, de ő csak mosolyog

- Tudom. Hidd el, ennél csak jobban fogod utálni. – replikázik, és a kocsiba beülve elindítja a motort ezzel a légkondit.

- Irány haza!- adom ki boldogan a parancsot.