Jin Pov

Kicsit több mint egy évvel ezelőtt....

Hoesok igazi hajcsár. Ha nem az edző teremben vagy a tánc stúdióban éli ki ördögi vágyait rajtunk, akkor a szabadidőnkben, amikor együtt vagyunk, ad nekünk különböző feladatokat. Most például azt találta ki, hogy a havi megbeszélésre, amit mindig Pd-nimnél tartunk, gyalog menjünk fel az emeletre. És az érveivel senki nem mer vitatkozni. Erősíti a lábat, a feneket és tüdőnket. Mindig, ha kitalál valami őrültséget, ami elsőre senkinek nem tetszik, nagyon jó érveket tudod felhozni amellett miért is kellene rá hallgatnunk. Így, mint minden alkalommal, szánkat húzogatva, de engedelmesen indultunk fel a harmincadik emeletre.

Hosszú lábamimnak köszönhetően, és annak, hogy már fél éve elkezdtem bokszolni, én mentem legelöl, többieket pedig minimum egy emelettel mögöttem.

Amint kiléptem a lépcsőházból muszáj voltam megtámasztani a hátamat a falnak, hogy levegőt tudjak venni. Sikerült olyan gyorsan felérnem, hogy úgy érzetem magam, mintha most lennék túl egy 2 órás koncerten. Patakokban folyt rólam az izzadság a légzésem szabálytalan volt és szapora. Mélyeket lélegezve próbáltam a szívverésemet normalizálni, amikor megláttam a lányt. Pd-nim lakásából lépett ki, mielőtt becsukta volna az ajtót még visszaszólt.

-Jövő héten találkozunk MicRobi. Addig is szorgalmasan dolgozz a bácsinak. – majd becsukta maga mögött az ajtót. Egy apró hátizsák volt nála csupán, amit mind a két vállára felvett, majd felnyúlt a kontyához és kiengedte hosszú fekete haját. Kezével beletúrt, hogy kicsit fellazítsa a hajtöveit, majd dúdolva megindult a lift felé, azaz az irányomba. Bár a légzésem már szabályos volt, mégis úgy éreztem, hogy bent ragadt egy kis levegő a tüdőmbe. Ez lenne Pd-nim új házvezetője? Olyan gyönyörű és fiatal. Azt hittem egy nyugdíjas nénike takarít majd nála.

Ahogy elsétált mellettem, egy pillanatra egymásra néztünk.

És én elfelejtettem levegőt venni.

Szemeivel kissé csodálkozva végig mért, majd egy apró fejbiccentés után tovább sétált és megnyomta a lift hívó gombját. Én továbbra is csak őt figyeltem, ahogy egyenes tartással áll és apró ujjaival dobol a combján. Egy sötétkék egyszerű pólót viselt, aminek az elején az egyik kedvenc állatom, egy alpaka volt. Hosszú lábait egy térdig érő farmerba bújtatta, és egy piros Convers cipőt viselt.

Ahogy csilingelve megérkezett a lift és kinyíltak az ajtajai habozás nélkül beszállt. Mielőtt elindult volna hirtelen megjelent a feje az ajtóban és rám nézett.

-Jól vagy? Elég sápadtan tűnsz. Hívjak valakit? – még a hangja is gyönyörű. Próbáltam összeszedni magamat egy kis torokköszörüléssel, de csak addig jutottam, hogy felnevettem és megráztam a fejemet. Furán nézett rám, amolyan, ennek sincs ki a négy kereke nézéssel.

-Ha nem, akkor nem. Szia! – visszahúzta a fejét a liftbe, ami el is indult lefele. Ahogy az ajtók becsukódtak, én abban a pillanatban csúsztam le a fal mentén a földre és engedtem ki az összes levegőt a tüdőmből. Kezemet a szívemre tettem és próbáltam magamhoz térni a sokkból.

Ez a lány...te...jó...ég!

Attól a naptól kezdve csak rá tudtam gondolni. Még egy párszor sikerült látnom, ahogy elhagyja vagy Bang Pd-nim lakását, vagy a földszinten, ahogy kisétál az épületből. Mivel csak én láttam őt, kezdtem azt hinni, hogy nem is létezik, hogy akkor ott a folyosón csak a szemem káprázott, hisz hiába meséltem a fiúknak róla, nem hitték el nekem, hogy egy angyalt láttam.

És ha még az a pár pillanat nem lett volna elég szegény gyenge szívemnek, minden alkalommal, amikor Pd-nim lakásában voltunk, elállt a szavam is. Hisz, nem csak tökéletes tisztaságot hagyott maga után, de főzőt is, amit el kell ismernem még az én főztömnél is jobb volt.

Csak egy tagnak meséltem róla, hogy teljesen megzavarta a lelkivilágomat Hee Yeon, még pedig YoonGi-nak. Mindig mosolyogva fogadta kitörő lelkesedésemet, egy olyan lány miatt, akit csak egyszer láttam, de a főző tudománya miatt bele szerettem.

-Fiúk! Már megint felmondott a takarító nálatok. – akadt ki Bang Si-Hyuk a kocsiban, amikor épp a szokásos havi megbeszélésre tartottunk hozzá. – Ezt mindenképp valahogy meg kell oldanunk, mert már nem maradt házvezető Koreába, aki ne járt volna nálatok és mondott volna fel 3 napon belül. Mégis mi a fenét csináltok ti? Alig vagytok otthon, mégis akkor kupit csináltok magatok után, hogy senki nem bír utánatok takarítani.

-Pd-nim, az a baj, hogy csak annyi időnk van, hogy rendetlenséget csináljuk, de rendet már nem. Próbálunk mi vigyázni, de láthatja, még is így alig van időnk arra, hogy aludjunk. – próbált érvelni RM.

-Ha kupit csinálni van időtök, akkor a rendre is legyen. Mindig csak a kifogások. Most komolyan, honnan szerzek egy újabb házvezetőt? – sóhajt fel az anyós ülésen. Mi csak összehúzva magunkat csendben ülünk, senki nem mer megszólalni.

-Khöm...mi lenne, ha kölcsön adná a sajátját. Önnél nagyon jó munkát végez. – dobja be ötletét YoonGi, majd mikor hátra fordulok hozzá, szélesen elvigyorodik és rám kacsint. Ennek elment az esze!

-Nálam azért is tud jó munkát végezni, mert alapból is rendet rakok magam után. De ti fiúk, erre képtelenek vagyok. A világon lányok milliói rajonganak értettek, szerelmesek belétek, de ha tudnák, hogy milyen trehányok, rendetlenek vagyok, kiábrándulnának. – sóhajt fel ismét. – Hozzá tenném, Yeon-t nem adom nektek. Szeretném még sokáig élvezni munkájának gyümölcsét.

Én is szeretném még látni őt többször és nem szeretném elijeszteni.

Ahogy megérkezünk az épület elég az órámra pillantok. Háromnegyed hét. Ma jó volt a forgalom, így a megszokottnál jóval korábban érkeztünk. Ami azt jelenti, hogy talán ismét láthatom. Talán még beszélhetek is vele.

Vajon még mindig ugyan olyan hosszú a haja? Remélem nem festette be valami divatos rémes színre. Az alpakás pólója meg van még? És az a piros Convers cipő? Hangja még mindig olyan édes, mint emlékeimbe?

Izgatottam indulok meg a lift felé, siettetve a többieket, akik fáradtan vonszolták magukat, a több órás gyakorlás után. A remény, hogy újra láthatom őt felvillanyozott és feltöltött energiával.

-Mi lenne, ha ma is gyalog mennénk? – kérdi Hoesok ördögi vigyorral a száján. A többiek már beleegyezően megindulnak a lépcsőház felé, de én nem vagyok hajlandó mozdulni a lift elől.

-Kizárt! Ma nem vagyok hajlandó gyalogolni. -vágom rá gyorsan, mire mindenki csodálkozó tekintettel néz rám.

-Miért? – kérdi vissza Jimin. Keze már a lépcsőház kilincsén van és a remény apró szikrája csillan meg a szemében, hátha olyan érvet mondok, amivel megmenthetem őket a szenvedéstől.

-Mosdóba kell mennem. – mondom rá szemrebbenés nélkül.

-Nekem is! -teszi fel Kook a kezét, majd őt követően Hoesok-ot kivéve mindenki.

-Akkor ma liftezünk. – adja be derekát.

Felsorakoztunk a lift előtt és mint megváltó nézzünk, ahogy elindul a harmincötödik emeletről lefelé. Nem szólunk egymáshoz, csak megbabonázva figyeljük a számlálót az ajtó felett.

35, 34, 33, 32, 31, 30. Megállt!

Lehet, hogy Ő jön le vele? Izgatottan nézek a többiekre, akik továbbra is unottan nézik a számlálót. Utoljára Suga-ra nézek. Ő viszont vigyorogva nézi. Visszafordulok, és izzadni kezdek. A szívem ugrál a mellkasomba, a gyomromban viharos tenger hullámzik és úgy érzem, hogy el fogok ájulni.

30, 29, 28. Ismét megáll. Lehet, hogy mégsem ő volt? Csalódottan, de még reménykedve nézem tovább a számlálót.

27, 26, 25, 24, 23.

Ekkor belecsap egy villám az épületbe és közvetlenül a fény játék után hangos dörrenés érkezik. Ijedten nézünk körbe, de továbbra sem szólunk a másikhoz. Pedig az én szívem majdnem kiugrott. Az előtérben a fények el kezdenek pislákolni, de pár másodperc után minden újra fényes. Számlálóra vezetem a tekintettemet és sokkolva látom, hogy két szám váltogatja egymást. 22, 23, 22, 23.

-Biztos megállt két elemet között, a villám miatt. Mindjárt elindul. – nyugtat minket Pd-nim. De mi van, ha lány bent ragadt? Biztos nagyon megijedt.

Újra nyomom a hívó gombot, amikor újabb villámlás, dörgés váltogatja egymást. A lift elindul, de nem azzal a sebességgel, ami normális lenne. Pillanatok alatt zuhan 15 emeletet.

Rémülten nézünk egymásra, majd hátrébb húzódunk. Ha valóban zuhan és becsapódik, akkor azt mi is meg fogjuk érezni.

Szerencsére a vészfék bekapcsol a harmadik emeletnél, így szép lassan érkezik meg a földszintre.

Kérlek, ne légy benne. Kérlek!

Az ajtók szét nyílnak mi pedig a sarokban guggoló lányt látunk, aki úgy remeg, mint egy újszülött őzike. Ahogy rám emeli fátyolos tekintettét, azonnal felismerem. De mielőtt szólhatnék hozzá összecsuklik és elájul.