Sötétség vesz körbe.

Lehet, hogy meghaltam és most a pokolban vagyok? Bár nincs olyan meleg, mint amire számítottam, de ha örökké valóságig itt leszek, akkor biztosan lesz hozzá szerencsém, hogy megtudjam, milyen igazából a pokol tüze.

Próbálom a szemem kinyitni, de valami nem engedi. Szóval nem csak a meleggel, de a vaksággal is meg kell majd küzdenem? Kezeimet kezdnem mozgatni, de minden izmom csak fájdalmasan sajog. Így fel is adom a próbálkozást.

- Megmozdult. – hallom valahonnan messziről. Szóval a pokolban is koreaiul beszélnek? Legalább érteni fogom, amikor a bűneimet felolvassák.

Várjunk csak. Mi ez a puha? Valaki megfogta a kezem? És mi ez a nedvesség a homlokom? Nem is tudtam, hogy égetés előtt még kicsit lehűtenek.

Újra megpróbálom megmozdítani az a kezemet, amit éppen nem fognak és most sikerrel járok. Megérintem a nedves valamit a homlokon. Egy vizes törölköző. Akkor nem a pokolban vagyok?

Most jöhetnek a szemek. Lássuk tényleg megvakultam?

- Fiúk, ti most menjetek ki. Nem akarom megijeszteni. – a hang ismerős. Hangját követően ismeretlen morgásokat hallok. Pilláimat megrezegtetve még látom, ahogy egy magas barna hajú férfi aggódó tekintettel rám pillant, majd halkan becsukja az ajtót maga mögött.

-Si-Hyuk bácsi? – kérdem rekedtes hangon. Legalább hangom van, ha már a látásom még nincs magánál.

Óvatosan, mint aki a legrosszabbra van felkészülve, tárom szét teljesen a pilláimat, de még időbe telik mire megszokja a szemem a fényt. A bácsi szorongatja kétségbeesve a bal kezemet, ami már zsibbadásnak kezdett.

- Hee Yeon? Hallasz? Látsz? Minden rendben? Jól vagy? Mi történt a liftben? – kérdi levegő vétel nélkül. Erőt veszek magamon, és mielőtt válaszolnék, felülök az ágyban. Körbe nézve látom, hogy nála vagyok a hálószobában. Az éjjeli szekrényen egy pohár víz van, így érte nyúlok és nagyokat kortyolva el is tüntettem az egészet. Teljesen kiszáradt a torkom, mintha tényleg a pokol égette volna meg.

- Si-Hyuk bácsi, mit keresek itt? – kérdem, miután visszanyertem a hangomat.

- Elájultál a liftben. Nem emlékszel? – néz rám nagy szemekkel.

Kutakodok az elmémben.

Végzek az itteni munkával és indulok haza.

Liftbe szállok.

Ami megáll. Sötét van. Megijedek. Zuhanok. Földet érek.

Filmszakadás.

- Nem sokra. Valami volt a lifttel. Megállt, majd zuhanni kezdett. Azt hittem meghalok. – könnycseppek gyűlnek ismét a szemem sarkában az emlékek hatására.

Bácsi kicsit tétován magához ölel, és vigasztalón ütögetni kezdni a hátam. Én meg csak sírok, nem tudok a könnyeim miatt megszólalni. Tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni.

Percekig tart így, mire kicsit megnyugszom. Az ingjét teljesen eláztattam már a könnyeimmel. Bocsánatkérőn nézek rá, de csak legyint.

- Hee Yeon, jobban vagy? – kérdi aggodalmas hangon.

- Igen, most már igen. Ne haragudj, hogy megzavartam a találkozót a munkatársaiddal. Mindjárt rendbe szedem magam, és megyek is.

- Ugyan, Yeon, maradj, amíg tényleg jobban nem leszel. Utána haza viszünk. Ma úgysem terveztünk nagy bulit, csak pár dolgot kell megbeszélnünk. De azt is elhalaszthatjuk.

Kopogást hallok az ajtó felől, majd a bácsi „tessék"-je után egy rózsaszín hajú fiú dugja be a fejét.

- Bejöhetek? – kérdi és már be is lép az ajtón.

- Jimin, mindjárt megyek. Addig pakoljatok össze. Hee Yeont haza visszük. – bólogat, de közben a szemét le sem veszi rólam. Átható tekintetétől a hideg futkos a hátamon. Az előbb egy barna hajút láttam, mi ez a rózsaszín mochira hasonlító fiúcska? Nem lehet több 18 évesnél.

- Rendben PD-nim. De Jin Hyung kérdi, hogy nincs e szüksége a lánynak valamire? – pillant rám kérdőn és kicsit elmosolyodik. De helyes. Még fiatalabbnak látszik így, ahogy mosolyog.

A bácsi megrázza a fejét, mire a rózsaszínhajú int egyet és kimegy.

- Yeon, maradj itt egy pár percet. És ha elég erősnek érzed magad, gyere és haza viszünk, rendben?

- Köszönöm Si-Hyuk bácsi. – hajolok meg ültömben.

- Megyek és rendet teszek. Szerintem ennyi idő alatt szétbombázták a nappalimat azok a kölykök. – feláll az ágy széléről és az ajtó felé veszi irányt, miközben magában morog. – Ha az ember két percig nem figyel rájuk, háborús övezetté teszik az egész lakást.

- Hé, Jin, legalább neked lenne eszed ennyi idősen! Tedd vissza azt a ....- folytatást nem hallom, mert becsukja maga mögött az ajtót, ezzel kizárva minden hangoskodást a szobából.

Kicsit visszafekszem és lehunyom a szememet. A kezem még mindig remeg a félelemtől. A gyomrom köröm nagyságúra van zsugorodva. Mi a fene történt a liftben? Álmodtam, vagy tényleg megtörtént? Majdnem lezuhantam és szörnyethaltam. Hogy mondjam meg Si-Hyuk bácsinak, hogy ezek után képtelen leszek hozzá eljönni, mert nem merek beszállni a liftbe?

Valaki elkezd kopogni az ajtón. Si-Hyuk itt felejtett volna valamit?

- Gyere be, Bácsi. – szólok ki. Kitakaródzok, és az ágy szélére ülök. Lejárt a pár perc, indulni kell. Szememmel a papucsomat keresem, mikor megakad egy vékony lábszáron, amin egy fehér hosszú szárú zokni takar el, majdnem a térdéig ér. Ez tuti nem a bácsi.

Szememet feljebb emelve egy rövid kék nadrágos, fehér pulóvert viselő fekete hajú áll meg.  Ajtót becsukva, szélesen vigyorogni kezd, majd közelebb lép az ágyhoz.

- Noona, jobban vagy? – szóval ő már tudja, hogy fiatalabb. Egy-null oda.

Kérdezés nélkül leül mellém az ágy szélére. Válla hozzáér a vállamhoz.

Zavar a közvetlensége, hisz egyáltalán nem ismerem. Próbálok nem túl feltűnően arrébb csusszanni, de megakadályoz benne, amikor megragadja a mellette lévő kezemet.

- Noona, olyan jó, hogy megismerhetlek. PD-nim annyit mesélt már rólad, hogy úgy érzem, nagyon régóta ismerlek. – lelkendezik és tovább szorongatja a csapdába esett mancsomat.

- Már megbocsáss, de te ki vagy? – kérdem és kiszakítom a kezemet az öviéből. Csalódottság suhan át az arcán. Nem akartam megbántani, de nem szeretem, ha ismeretlenek fogdosnak, legyen az a kezem vagy bármilyen testrészem. És még közvetlenül is beszél hozzám, mintha tényleg ismernénk egymást és barátok lennénk.

Bosszantó!

- Noona, te tényleg nem tudod, ki vagyok?

Megrázom a fejemet és ismét megpróbálok picit arrébb ülni tőle. Most már hagyja, de ezzel egyidejűleg testemmel kicsit felé fordulok. Nem akarom, hogy azt higgye, teljesen elzárkózom tőle, csak pusztán nem tudom ki ő.

- PD-nim nem mesélt rólunk?

- Nem tudom, ki az a PD-nim, ahogy azt sem, te ki vagy, vagy a többiek, akik kint vannak még.

Hirtelen felpattan ültéből, feltépi az ajtót és kétségbeesve kikiabál.

- Hívjatok mentőt, azonnal!

Micsoda? Miért? Lehet megsérültem, csak még nem vettem észre? A bácsi berohan a nyitott ajtón és megragadja az arcomat, majd vizsgálni kezdi. Kezeivel összenyomja, majd rácsippent és széthúzza a pofazacskóimat, mint egy öt éves kislánynak. Nagyon nincs ínyemre ez a fajta gondoskodás, de hagyom, különben beárul Nagyinak, hogy tiszteletlen voltam vele.

Forgatja jobbra, balra az arcomat. Végig tapogatja a karomat, majd hátul is megvizsgálja fejemet. Közben az ajtóban megjelenik hét fiú aggódó arca. Ebből kettőt felismerek. A rózsaszín hajú Jimin-t és az előbbi barna hajúét, akinek nem tudom a nevét.

- Hee Yeon, jól vagy? Mi a baj? Szédülsz? Rosszul vagy? Hobi, miért hívjunk mentőt? – kezdem unni a kérdések záporait a mai napra.

- Si-Hyuk bácsi, hagyd abba, hogy rángatod a fejemet. Nincs semmi bajom. - veszítem el a türelmemet.

- Nincs? – kérdi felhúzott szemöldökkel.

- Nincs. – biztosítom, majd keresztbe teszem a karjaimat magam előtt.

- Hobi. Újra megkérdem, miért hívjunk mentőt? – fordul vészjóslóan a barna hajú felé. Szóval Hobi a neve. Bár szerintem nem ezt adták a szülei, amikor megszületett, inkább becenévnek hangzik. Ő tud rólam mindent állítólag, én meg csak a nevét. Alakul.

- PD-nim, azt mondta nem ismer. Se téged, se engem. Szerintem amnéziás. – válaszolja kétségbeesve.

- Drágaságom, ugye megismersz engem. Mi a nevem? – fordul most felém. Úgy kérdi, mintha valami fogyatékos lennék.

- Bang Si-Hyuk a neved. Téged ismerlek, de őt, őket nem. Nem értem miért kell ez a felhajtás? – értetlenkedek, miközben végig mutatok a díszes társaságon.

- De, hát azt mondta, hogy nem ismeri PD-nimet. – szól ismét Hobi.

- Persze, hogy nem ismeri. Ő úgy ismer, hogy Si-Hyuk bácsi. – magyarázza és lehunyt szemmel megnyomkodja a halántékát.

- És engem, miért nem ismer meg? Tuti beverte a fejét. – miért folytatja még mindig a beszédet ez a kis...

- Miért is kellene téged, vagy a másik 6 gyereket ismernem? Ti a bácsi munkatársai vagytok. Sose találkoztunk, sose hallottam rólatok. És ezért már amnéziás vagyok? – felugrok az ágyról és teszek egy lépést a barna hajú felé. Ez kicsit megrémíthette, mert ahogy én közeledtem felé, ő úgy hátrált a kijárt felé. Felment bennem a pumpa. Kezem most már nem a halálfélelemtől remegett, hanem az idegességtől. Alig tértem magamhoz a sokból és máris hülyeségekkel bombáznak.

- Azt hiszem, valamit meg kell magyaráznunk Noona. – lép előre egy magas, vékony szürke hajú fiú. Szuper, még valaki, akinél idősebb vagyok.

Egy gyenge mosolyt ereszt meg felém, amitől kis gödröcskék jelennek meg az arcán. Ő is milyen jó képű.

Beljebb jönnek a szobába, majd egymás mellé állnak.

- Kettő, három! Üdvözöljük, mi vagyunk a Bangtan Sonyeondan. – és egyszerre meghajolnak.

Meglepetten nézek rájuk. Így, hogy bemutatkoztak, sem mond nekem semmit, hogy kik ők. Tátott szájjal nézzek végig a díszes társaságon, akik kihúzva magukat, illedelmesen állnak, mint a torna sorban.

- Oké, köszönöm. De megtennétek, hogy most kimentek a szobából? – csukom össze a számat, majd unottan nézek rájuk.

Mindegyik arcáról eltűnik a mosoly, amit bemutatkozáskor öltöttek magukra. Helyére a döbbenet és értetetlenség kerül. Si-Hyuk bácsi az arcok láttán felnevet és kitessékeli a fiúkat az ajtón. Miután mindegyik elhagyja a helységet, becsukja, és térdét csapkodva röhög tovább.

- Yeon, azt hiszem, míg élek, hálás leszek neked, azért, hogy láthattam őket ilyen arcot vágni. – kapkodja a levegőt, még a könnye is kicsordul.

- Miért? Tán ismernem kellene őket? – értetlenkedek.

- Hát nem ártana. – vigyorog tovább és kényelmesen lehuppan az ágy szélére. Maga mellett kicsit megütögeti, jelezve, hogy üljek le én is.

- Hee Yeon, ők a munkám. – magyarázza.

- Nem a munkatársaid?

- Úgy is lehet mondani. Tudod, van egy lemezkiadó cégem. És ők ott dolgoznak.

- Mint mik?

- Te tényleg nem igazán követed a mai zeneipart?

- Nem igazán volt időm rá. – válaszolok őszintén, de a döbbent arcára nézve elszégyellem magamat.

- Rendben. Annyit elég tudni róluk, hogy ők egy fiú banda, a BTS. Nagyon jól énekelnek, táncolnak, rappernek. A világon mindenhol ismerik és szeretik őket. Ők jelenleg Korea jelképei a világ számára. Szóval nagyon híresek. És azért vágtak ilyen vicces fejet, amit még egyszer köszönök, hogy láthattam, mert nem gondolták volna, hogy nem ismered őket. Pláne, hogy engem igen.

- Akkor most megsértettem őket? – kérdem félénken az ajtó felé pillantva.

- Nem hiszem. De az biztos, hogy most nagyon kétségbe vannak esve és minden áron szeretnék, hogy megismerd őket.

- Kell nekem ettől félnem? – nézek tanácstalanul Si-Hyuk bácsira. De ő csak legyint egyet és mosolyogva annyit mond.

- Csak sodródj az árral. Akkor nem fog fájni.