- Hyung! Ezt mondhatod komolyan? De hát te is szereted Yeon-t!

Ki akartam lépni a fal takarásából, hogy kérdőre vonhassam én is Jin-t. Már ép hangosan megszólítanám őket, amikor a szembe álló Suga egy apró fejrázással jelezi, hogy ne tegyem. Csak forduljak meg és menjek vissza, ahol eddig voltam.

Hátrálni kezdek, és közben folyamatosan Jin hátát figyelem. Tartásából látszik, hogy küzd magával. Vállait teljesen leereszti és háta szinte kérdőjelként görbül. Szívem szerint oda futnék hozzá és hátulról megölelném, hogy vígaszt nyújtsak neki. Hogy elmondhassam neki, én is szeretem és nincs miért aggódia. De erőt veszek magamon és ismét a fal mögül hallgatom a beszélgetést.

- Suga, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem akarom, hogy tönkre menjen a barátságunk Jimin-nel. A csapatnak nem tesz jót, ha a tagok közt nézeteltérés van.

- Istenem! - fújja ki a levegő YoonGi hangosan. Szinte látom, hogy a szemét a magasba emeli és csípőre tett kézzel, egy lábon állva ép arra készül, hogy kiossza az idősebbet. - Jin! Ez most komoly? Mindenki annyira hülye itt. Mikor fogjátok fel, hogy a csapatot, a bandát nem lehet mindig mindenre kifogásként használni. Mindig ezzel jöttök, hogy a csapat, a barátság, a rajongók. Szed össze magad és légy férfi! Ne keresd a kifogásokat. Ha szereted azt a lányt, és ő is téged, akkor a francba is csapattal. Lesz egy ideig feszültség, aztán mindenki megbékél. Majdnem egy évtizede vagyunk összezárva. Ez már túl van a barátságon vagy a bandán. Család vagyunk! És a családban nincs örök harag. És szerintem Jimin esetében ez csak egy fellángolás. Bár már túl van a hormon túltengéses időszakon, mégiscsak 24 éves. Évek óta most van közelünkben egy lány ilyen huzamosabb ideig. Csak félre érti a teste jelzéseit...

- Honnan veszed, hogy nálam nem ez van? Hogy csak a hormonjaim játszanak velem? - vág a szavába.

- Mert te képes vagy inkább magad kínozni a barátság miatt címszóval. Jin, láttam, hogy nézel rá az első perctől kezdve. Sőt, nem is! Emlékszel, hogy te már akkor is oda voltál érte, mielőtt még hivatalosan is találkoztunk volna vele?

Mi van?

- Emlékszem...És pont ezért, kérlek. Ne zavarj össze. Én majd eldöntöm mi jó nekem. – hangjából érződik a csalódottság.

Hallom, ahogy kisétál a nappaliból és dühösen maga után csapja a kertre vezető ajtót. Kipillantok ismét a fal takarásából és szememmel Suga-t keresem. Lehajtott fejjel vizsgálja a lábujjait és közben ökölbe szorított kézzel ütögeti a combjait.

Félve elé lépek és karba tett kézzel várom a magyarázatát.

- Hallgatlak Cukorka. Most szépen mindent elmesélsz nekem az elejétől kezdve. Mert az előbbi beszélgetésből sok mindent nem értettem, és nem azért mert hülye lennék, hanem mert tényleg fogalmam sincs mi történik itt körülöttem. Főleg azt nem, hogy ez már azelőtt kezdődött, hogy egyáltalán tudtam a létezésetekről.

- Ne hívj Cukorkának - válaszolja sértődötten.

- Ennyi a hozzáfűzni valód, ha? – bökőm meg ujjammal mellkasát. Kicsit hátra dől, de nem veszíti el az egyensúlyát.

- Csak ennyi? Hogy ne hívjalak Cukorkának? Cukorka! Cukorka, gyerünk édes Cukorka, mesélj nekem valami édes történetet. De olyan édes legyen, mint a legfinomabb cukorka a világon. Hallod Cukorka??- minden egyes szónál újra és újra megbökőm, és minden egyes bökéssel csak a dühöm nő, míg ő csak előre hátra dülöngél és nem mond semmit. Látom a dühöt a szemében, hogy legszívesebb felpofozna a szemtelenségemért, de lányt nem fog megütni. Ez még jobban feldühít engem. Hogy mer lebecsmérelni azért meg lány vagyok!

- Gyerünk Cukorka. Meg akarsz pofozni? Hát rajta! De utána dalolnod kell. Vagy inkább elrappeled? - bökőm meg újra, majd egy hirtelen mozdulattal elkapja a bökdösőmet. Hosszú, zongorázásra termet ujjai szinte börtön rácsként fogják közre a "bűnözőt". Hirtelen közelebb ránt magához, szabad kezemmel rátenyerelek a mellkasára, míg a másik kezem továbbra is rabja az övének. A tettén annyira meglepődők, hogy kitágult pupillákkal nézek fel rá. Ahogy végig vezetem a tekintettemet arcán, szájjal gúnyos mosolyra húzódik, és szemeivel most már a teljes lényemet rabul ejti.

- Yeon, én a helyedben jobban vigyáznék a számra és tetteimre. Azért, mert barátok vagyunk, attól még te egy kicseszetül jó nő vagy, nekem pedig rég volt dolgom ilyen csinikével.

Szabad kezével derekamra fog és még közelebb vonz magához. Testünk egymáshoz préselődik, arca pár centire van az enyémtől. Érzem arcvizének kesernyés illatát, amit reggel használhatott, de még mindig érezhető. Arcom lángokban áll, térdeim remegni kezdnek a fiú közelségétől. Tudom, hogy nem fog tovább lépni, mert barátok vagyunk és csak meg akar ijeszteni, ami sikerült is neki. De még sose láttam ezt az arcát. Olyan ördögi, mintha most szökött volna fel a pokolból egy gyors légyottra.

Kintről hangos nevetés halasztódik be, mi pedig mint a lebukott szerelmes tinik, rebbenünk szét. Nem tudok most rá nézni. Szégyellem magam, hogy engedtem dühömnek. Szégyellem magam, hogy közelségétől megremegett a lábam.

-Most, hogy ezt tisztáztuk, menjünk vacsizni. Holnap délelőtt pedig beszélünk. A mai hangulatot nem akarom jobban elrontani. – utasít és én engedelmesen követem őt lehajtott fejjel a kertbe, ahol már a többiek szépen megterítettek.

Semmi kedvem nem volt most bulizni. Legszívesebben elmenekültem volna ebből a házból. Itt akarom hagyni őket, az érzelmeimet és visszatérni a normális nyugodt életemhez. Nincs szükségem erre az érzelmi hullámvasútra.

Tekintettemet végig vezettem a mosolygós társaságon.

Taehyung és Kookie teli szájjal vigyorogtak hol egymásra, hol az asztalnál ülőkre. Ahogy rám néztek, még szélesebb lett a mosolyuk és szinte szikráztak a boldogságtól. Együtt vannak, pihennek, jókat esznek és játszanak. A két legkisebb ezektől annyira boldogok, hogy ha akarnák se tudnák elrejteni az érzelmeiket. Bár hihetetlenül különbözik a két fiú, mégis mind a kettő képes volt megdobogtatni a szívemet. Taehyung még ismeretségünk elején a lépcsőházban, ahol olyan közel volt hozzám, hogy szinte éreztem a leheletét az ajkaimon. És a kisnyuszi, amikor úszni tanított, annyira félénk volt, hogy hozzám kellett érnie, de mikor a vízen való lebegést gyakoroltuk, minden félénkség nélkül nyúlt a derekamhoz és tarott meg a víz felszínén. Erős karjaival olyan óvatosan tartott, mint egy hímes tojást, a legdrágább kincsét. Mind két fiú, bár nincsenek vele tisztában, de hihetetlenül férfiasak.

Jimin Hoesok nyakát átkarolva eteti az idősebbet, miközben hihetetlen édes hangján dalolászik valami értelmetlen dalszöveget. A két táncos fiú nem csak a színpadon van teljes szinkronban, hanem a magánéletben is. Hirtelen eszembe jut, amikor beköltöztem és egymás mellett ülve boldogan magyarázták, hogy ők mindig is szobatársak voltak és hogy most is azok, mert nem tudnak meglenni egymás nélkül. Én meg azt feltételeztem, hogy ők szerelmesek egymásba. A döbbenet az arcukon az egész társaságot nevetésre késztetett és alig tudták abban hagyni a röhögést.

Mosolyogva az emléken vezetem tovább a nézek NamJoon-ra és YoonGi-ra. Mind a két fiút tiszteltem munkásságuk miatt. Nagyon sok mindent megtettek a csapatért és egymásért is. Soha senki nem hinné el nekem, ha azt mondanám, hogy ez a két fiú a banda lelke. Hisz mindenki tőlük kér tanácsot, legyen szó a Batang-ról vagy magánéletről. Féltő szeretettel fordulnak társaik felé, és nyújtanak nekik segítő kezet. Nekik tényleg a családot jelenti ez a banda.

Szememmel Jin-t keresem. Szemben ül velem. Barna haja kissé oldalt szétválasztva, homlokából hátra fésülve, kócosan áll. Szája ugyan mosolyog, ahogy a fiatalabbakat nézi, de a szeme szomorú. Kissé görbe ujjaival finoman tartja a pálcikáit és teszi jobbról balra az ételt a tányéráról. Úgy tűnhet, hogy eszik, de egy falatot sem vett még a szájába.

Képes lennék Őt, őket itt hagyni? Hisz, nem vagyok más csak egy házvezetőnő. Takarítok utánuk, mosok rájuk és ők cserébe beavatnak a titkaikba. Az első perctől kezdve barátként tekintenek rám, óvnak a széltől is. Aggódnak értem, ha távol vannak. Tanítanak táncolni, úszni, énekelni. Ők oly sok mindent adtak nekem, én pedig semmit sem. Ahelyett, hogy szabad óráikban pihennének velem foglalkoznak, szórakoztatnak. Csak a terhükre vagyok. És ha engedek az érzelmeimnek, az talán végzetes lehet a családjukra. El kellene mennem.

De miért ilyen klisés az életem, amióta ismerem őket? Hercegnőként bánnak velem, pedig meg sem érdemlem. Miért kellene választanom, miért kellene tönkre tennem őket? Miért kellett őket megismernem és megszeretnem? Ha elmennék, talán hiányoznék nekik egy kicsit, majd elfelejtenének. Ha maradnék, Jin és Jimin is szenvedne. Közömbös nem tudnék velük lenni. Talán tényleg a menekülés lenne a legjobb döntés.