Sziasztok!😊

Jó olvasást kívánok! Sok szeretettel hoztam nektek a következő részt. Következő héten megkapjátok a második könyv tartalmát is.😊

Skyler😘

8. fejezet

Ádám 

Azóta az este óta, hogy Kamilla bevallotta, hogy az apja rákos, másként tekintettem rá. Ez a nő maga volt a megtestesült küzdelem, a szeretet, és még sosem láttam ilyet senkitől. Ez a nő ahelyett, hogy önmagát tartotta volna elsőnek, a szülei voltak számára a legfontosabbak. Pedig ritka volt az olyan nő, ember, aki ennyi mindent megtett volna a családjáért. Ez a nő feladta a saját álmait, hogy megvalósítsa valakinek a legnagyobb csodát: az élet lehetőségét.

Csodáltam ezt a nőt.

Attól kezdve minden reggel megfigyeltem, kérdeztem a napjáról, próbáltam kedveskedni neki, hogy egy kicsit jobban érezze magát, ha már mostanában olyan ritka a boldog pillanat az életében. Ennyit tehettem a lányért, akivel valaha legjobb barátok voltunk. Ha képes lettem volna többre, megteszem, de több pénzt nem fogadott el és tudtam, hogy a beleegyezése nélkül nem csinálhatok semmit.

Ő azonban kínosan bámult engem minden reggel, és meg is értettem, miért. Az a csók... Én sem értettem, miért tettem. 5 év óta először csókoltam meg úgy nőt, hogy nem volt semmilyen hátsó szándékom, és most először hosszú évek óta indok nélkül csókoltam meg valakit.

Körülbelül egy hét telt el azóta, és valahogy mégis sokkal jobban kijöttünk. Lara és Will sokszor volt nálunk, sokat beszélgettünk, és valahogy ezeken az estéken teljesen őszinték voltunk egymáshoz. A nevetés végre újra megtöltötte a szívünket valami melegséggel, és én is kezdtem feloldódni a nők társaságában az elmúlt évek után.

Úgy láttam egyébként, hogy Will és Lara is meglehetősen közelebb került egymáshoz, de nem akartam rákérdezni a barátomnál főleg, mert tudtam, hogy ő érzékenyebb srác, mint én. Tudtam, hogyha még az elején vannak, jobb lesz, ha hagyom, hogy ő mondja el nekem a maga tempójába.

Így telt el egy újabb hét nyugisan, barátokkal körbevéve. Azonban a
következő hét pénteken egy újabb fordulat vette kezdetét.

Épp reggeliztünk, amikor Magda jelezte nekem, hogy hívott az édesapám reggel, hogy aznap estére egy jótékonysági estélyre vagyunk hivatalosak. Igazából ki nem állhattam ezeket a puccos eseményeket, viszont annyira nem volt kegyetlen szívem, hogy nem segítek a beteg gyerekeknek, ezért mindenképpen szerettem volna elmenni. Azonban most, hogy feleségem volt, illendő volt neki is velem jönnie, így hát amikor Kamilla is levándorolt hozzánk fáradt arccal, úgy gondoltam, bedobom az ötletet.

-Jó reggelt-köszönt nekünk, miközben megköszönve elvette a kávét Magdától.-Tervek mára?-kérdezte, miközben leült mellém.

-Nem sok-szólalt meg Will, miközben a rántottáját fogyasztotta.Intézkedünk az új borrendeléssel kapcsolatban, utána pedig szavazunk az új borok termesztéséről. És neked?

-Elintézem az első hirdetést az újságban, illetve végleg befejezem a rendelő megtöltését a speciális eszközökkel-mondta, és közben beleivott a kávéjába.

-Hűha, akkor hamarosan elkezdheted?-kérdeztem érdeklődve.

-Igen. Egy régi családi ismerős már jelezte, hogy a gyermekét szeretné elhozni hozzám, mert kiejtési problémái vannak.

-Ez remek-mondtam tényleg örülve, hogy végre elkezdheti a munkáját, amit tényleg szeret.-Figyelj csak-szólaltam meg közben-szeretnélek megkérni rá, hogy holnap gyere el velem egy estélyre.

-Miért kell nekem is megjelennem ezen az estélyen?-kérdezte fáradtan, miközben a reggelinél csak turkálta az ételét, és inkább a kávéjának szentelte a figyelmét.

-Ezt már megbeszéltük-mondtam feszülten utalva a szerződésünkre, miközben a kezemben lévő villát és kést szorítottam. A kézfejem már kezdett fehéredni.-Velem jössz, mert a feleségem vagy, és a téma lezárva.

Egy kicsit kemények voltak a szavaim, és bár az előbb próbáltam kedves lenni vele, egyszerűen annyira felhúzott, mint eddig senki. Megbeszéltük, amikor lefektettük a szabályokat, hogy az ilyen eseményeken részt vesz mellettem, mert ezt így illik, erre ezt csinálja. Hát megáll az eszem.

-Igenis, főnök úr-mondta gúnyolódva Kamilla, és már készült volna felállni. Tudtam, hogy bunkó paraszt voltam, ezért megpróbáltam egy picit kedvezőbbé tenni számára a kialakult helyzetet.

-Ez egy jótékonysági estély lenne a rákos gyerekek számára. Szeretném, ha elkísérnél. A szüleim is részt vesznek rajta, és jó lenne, ha a magyar elit réteg együtt ismerne meg minket, nehogy pletykálni kezdjenek
sóhajtottam elmondva a valós okát annak, amiért igazán belementem ebbe az egészbe. Azért, hogy végre mutatkozzunk együtt, és természetesen a gyerekek miatt.

Kamilla visszafordult felém, és fürkésző tekintete megint bámulta az arcomat, szerintem próbálta kitalálni, hogy mi járhat a fejemben, azonban az arcom nem mutatta ki a valós gondolataimat és érzelmeimet. Ügyes voltam, mert sikerült leplezni az idegességemet.

Ezután a feleségem csak bólintott, és csendben nekiállt elfogyasztani a reggelijét. Will próbálta még egy ideig rávenni arra, hogy megszólaljon, de ő csak igennel vagy nemmel, esetleg rövid válaszokkal illetett. Aztán fogta a tányérját és a bögréjét, odaadta Magdának, és elindult kifelé hozzánk se szólva.

Amint eltűnt, Will felém fordult.

-Haver, eléggé kikeltél magadból azért az előbb-mondta úgy, mintha én nem tudtam volna. De nem akartam még egy embert elfordítani magamtól, ezért inkább csendben maradtam.-Jobb lesz, ha kiengeszteled valamivel, mert ahogy eddig megismertem Kamillát, nem fog kímélni téged.

Ezzel a jó tanáccsal hagyott magamra. Rájöttem, hogy igaza volt. Kamilla nem ismert lehetetlent. Tudtam, hogy képes elmenni a végletekig. Tudtam, hogyha arra vetemedik, akkor képes lesz minden helyzetet kínzóvá, sőt kínossá tenni a számomra, és ezt nagyon, de nagyon nem engedhettem meg, így megtettem a tőlem telhető legtöbbet.

Meglepetést szerveztem neki estére.

Kamilla

Szatmáry Ádám még mindig ugyanaz a felfuvalkodott béka volt. Hiába a sok kedves szó reggelente, hiába a kérdezősködés, ha ő úgy akarta, akkor pont úgy tudta a szavakat használni, mint egy tőrt. Ahogy az előbb nekem esett, emlékeztetve a szerződésben foglaltakra, az a lehető legrosszabb volt. Utáltam azt az átkozott szerződést, legszívesebben megetettem volna vele, de persze, én vállaltam, nekem kell teljesíteni a benne leírtakat.

Így hát felmásztam az emeletre, és addig ki sem dugtam az orromat a szobámból, amíg este nem lett. Onnan hívtam fel az újságot is a hirdetés miatt, és szerencsére nem túl sok pénzbe került.

Este hát teljes harci díszben, beparfümözve léptem ki az ajtómon. Az egyik térdig érő, fekete koktél ruhámat pont megfelelőnek találtam erre az estélyre. A hajamat feltűztem kontyba, a szememet füstösre festettem. Magamhoz vettem egy kis táskát, így indultam neki ennek a hosszú estének.

A nappaliba menet végig azon gondolkodtam, hogyan idegesíthetném még jobban az álférjemet. Azt sejtettem, hogy a külsőmmel tuti kiverem a biztosítékot, de abban is biztos voltam, hogy megpróbálom majd a lehető legcsábosabb mosolyomat kivetni rá, és előadni magam előtte. De talán a legnagyobb fegyver az volt a kezembe, hogy a férfiakkal való társalgásom felidegesítette a legifjabb Szatmáryt. Az eljegyzésen is láttam, hogy mennyire kikészítette a látvány.

Egy dolog azonban meghiúsította a tervemet, és az a nappaliban fogadó látvány volt. Ott állt Ádám a kezében egy nagy vörös rózsacsokorral. Elképesztő látványt nyújtott és bevallom őszintén, hogy most már tényleg nagyon kezdtem bánni, hogy ez a házasság nem igazi. Hiszen a férjem egy elképesztő férfi, aki rohadtul jól néz ki, de közben meg bunkó és tapló is.

Azt mondják pedig az ellentétek vonzzák egymást, hogy az igaz szerelem nem mindig olyan egyszerű, mint azt mindenki gondolja, hogy rengeteg mindenen kell az embernek keresztül mennie, mire eljut odáig, hogy valaki viszont szeresse őt pont annyi szeretettel, mint amennyit ő nyújt felé. Az igazi lelki társat amúgy is nehéz megtalálni, és én mindig is attól féltem, hogy ez az ember ellőttem az egyetlen, az igazi. Vicces, hogy pont ettől félek, de mit tehetek, ha mindig félhetek attól, hogy nem tudok mást szeretni rajta kívül? Rajta kívül, aki csak hazugságban képes szeretni engem?

Haragudnom kellett volna rá, de most mégis ott állt a csokorral a kezében, és egyszerűen lehengerelt. Imádtam a rózsát, a kedvenc virágom volt, és ezt gyakran hangoztattam is gyerekkoromban. Ádám, aki gyerekként még sokkal másabb volt, egyszer még lopott is nekem, hogy felvidítson, amikor eltört a kedvenc zenélős ládikám.

-Lopott legalább?-kérdeztem halványan mosolyogva visszaemlékezve erre a kedves emlékre.

-Nem-nevette el magát, majd közelebb lépett hozzám a csokorral a kezében, és felém nyújtotta, így hát elvettem tőle, majd beleszippantottam a vörös rózsa illatába. Igen, imádtam ezt a virágot. És sajnos imádtam a férfit is.-Úgy gondoltam, engesztelésnek jó lesz. Nem akartam haraggal menni az estélyre.

Rápillantottam. Valószínűleg megint azzal a fürkésző tekintetemmel, mert Ádám halkan elnevette magát és megrázta a fejét. Az utóbbi egy hét alatt végig ezt csinálta.

-Na jó, legyen, de csak azért, mert emlékeztél a kedvenc virágomra
mondtam, majd bevittem a csokort a konyhába.-Magda-szóltam a nekem háttal álló házvezetőnőhöz.-Tegye a virágot vízbe, kérem, és vigye fel a szobámba.

-Nahát-nézett a szépséges csokorra.-Csak nem Szatmáry úr hozta magának?-kérdezte az idős hölgy.

Mostanában ő volt itt a lelki társam, sokat beszélgettünk egymással, és sokszor adott tanácsot nekem. Én is meséltem a régi életemről, és ő is mesélt nekem az övéről. Talán többet beszélgettem mostanában vele, mint Larával, de amióta feleség voltam, valahogy úgy éreztem, hogy segítenem kell Magdának a háztartásban, és így, hogy még nem volt munkám, rengeteg időm volt mindenre, tehát amennyit tudtam, segédkeztem itthon.

-Igen-mosolyogtam rá a hölgyre.-Ha ezt felvitte a szobámba, kérem, nyugodtan menjen haza pihenni. Mára amúgy is lejárt már a műszakja.

-Jaj, asszonyom, tudja nagyon jól, hogy szeretek itt lenni önökkel-lépett közelebb hozzám, és elvette tőlem a csokrot.-De rendben-mondta.

-Helyes. Jó éjszakát-motyogtam, miközben elindultam vissza a nappaliba.

-Önöknek pedig jó szórakozást.

Megköszönve elhagytam a konyhát, és reménykedtem benne, hogy tényleg jó este lesz. Ahogy visszatértem, láttam, ahogy Ádám mellett ott áll Will és nagy meglepetésemre Lara is. Furcsállva a helyzetet léptem közelebb hozzájuk, és megöleltem a legjobb barátnőmet, aki egyébként rettentő csinos volt a virágmintás ruhájában, és göndör hajával.

-Hát te?-kérdeztem, hiszen sejtelmem sem volt, hogy ő is jönni fog.

-Hát igazából engem Will hívott meg, mert nem ismer itthonról senkit, és kellett neki egy kísérő-mondta lazán a barátnőm, azonban már éreztem, hogy itt többről lesz szó. Valami itt más volt, azonban mivel se ő, se Will nem említette volna, hogy kettejük között több lenne, így nem firtattam tovább a dolgokat.

-De Willék külön autóval mennek majd, mi az én autómmal megyünk, mert tudom, hogy nem engeded, hogy a régi Volkswagen autódat vezessem, így az én Range Roveremmel megyünk. Amúgy se terveztem ma inni, és tudom, hogy neked szükséged lesz legalább egy pici pezsgőre, hogy ellazulj-vonta meg a vállát, és valljuk be, igaza volt. Szükségem volt rá.-Szóval, mehetünk?

-Persze-mosolyogtam rá most az egyszer tényleg őszintén.

A kocsiút csendben telt, némán hallgattunk a rádiót. Ő dobolt a kezével, én pedig a dallamokat dúdoltam. Olyan volt a reggeli eset, mint egy elfelejtett álom, amelyre már csak foszlányokban emlékeztünk. Meglepő volt, hogy ilyen könnyen túlléptünk rajta, vagyis inkább én. De igazából nem bántam, mert hallottam az apósomtól Ádámról és az érzéketlenségéről az évek alatt, és valahogy egy picit jólesett, hogy miattam egy picit elengedte magát, és meg merte tenni, hogy egy ilyen romantikus gesztussal álljon elém, még ha az csak egy engesztelő ajándék is volt.

Amikor megérkeztünk a hatalmas hotel elé, ahol az estélyt tartották, figyeltem, ahogy a Range Rover lassan begurul az udvarra, majd megáll a bejárat melletti parkolóba. Amint Ádám leállította a motort, felém fordult, és egy pillanatra megláttam a szemében az idegességet.

-Sok ember lesz odabent. Újságírók is, ez egy elég fontos esemény. Szeretném, ha mellettem lennél, de ha bármi van, és el akarsz menni valamerre, inkább szólj, hogy tudjak róla, rendben?-próbált hatni rám sokkal gyengédebben hangon, mint reggel, és valahogy elolvadtam ettől az egésztől.

A fene egyen meg téged, Ádám, hogy így össze-vissza viselkedsz!

Bólintottam, majd hagytam, hogy kiszálljon és ajtót nyisson nekem. Legalább akármennyire is bunkó volt néha, az illemet akkor is ismerte.

Közben Will és Lara is odaért mellénk karöltve, és nagyon vigyorogtak. Hmm, különös. Lehet mégis ki kéne faggatnom a barátnőmet a Willhez kapcsolódó viszonyáról. Tisztában voltam azzal is, hogy a nyomozó bácsival mégsem jött össze neki a kapcsolat, de ahogy most Will-lel viselkedik nincs kizárva, hogy ebből még lehet valami.

Együtt mentünk be az ajtón a négycsillagos szállodába. Mi mentünk elől Ádámmal, mögöttünk pedig egy picit lemaradva Willék. Ahogy beértünk, leesett egy pillanatra az állam a döbbenettől. Láttam már ilyen szállodákat, és bevallom, ez volt a legszebb, amit életemben láttam. Kicsit sem volt túlzás, hangulatos volt. Egyszerű színek uralták a recepciót is: piros, fehér és bézs, valamint néhol még a fekete is fellelhető volt.

A recepciós pultnál Ádám bemondta a nevünket, mint meghívottakat, így a következő pillanatban már egy hatalmas faajtó felé közeledtünk. Amikor beléptünk rajta, szintén hihetetlen látvány fogadott. Sokféle ruha volt, de azért a fekete volt az uralkodószín. A terem falai azonban itt már bézs színben pompáztak, és a padló is márványmintás volt. Néztem az embereket, akik asztaloknál ültek vagy egymás mellett állva beszélgettek pezsgővel a kezükben. Olyan volt, mint egy olyan igazi amerikai filmes estély.

Ádám rögtön kiszúrta a szüleit, így a következő pillanatban már odavezetett egy hatalmas körasztalhoz, ahol ők is ültek. Egy-egy puszival üdvözöltük egymást, majd Ádám kihúzta nekem az egyik széket és én helyet foglaltam, ő pedig mellém ült. A másik oldalamra Lara helyezkedett, mellé pedig Will.

Szegény fiúk! Nem fognak tudni dumálni egymással, ezzel szemben mi, legjobb barátnők kipletykálhatunk mindenkit.

Erről jut eszembe.

-Will meg te? Hmm-vontam fel a szemöldökömet Larára nézve.-Nagyon úgy tűnik, hogy alakulgat valami.

-Semmi-nézett rám ekkor, és valahogy őszintének tűnt a hangja. Most mégsem hittem neki.-Csak barátok vagyunk. Nem lesz ebből semmi több. Nem akarok most pasizni, ki akarom élni magamat.

Bólogattam, mintha érteném, amit mond. Azonban ismertem a barátnőmet, és bevallom tudtam, hogy ebből hiába is tagadja valószínűleg lesz valami. Ha szex, akkor az. De hiába hazudott, láttam, ahogy egymásra néztek ott a parkolóban. Szenvedély volt, talán olyan, mint nálunk a nászéjszakánkon.

Jaj istenem! Miért van az, hogy az ember néha képtelen kontrollálni a gondolatait? És miért mindig az jut eszébe, aminek nem kellene? Talán pont azért, mert az agy legmélyebb zugában van az a gondolat, és mindig felszínre kerül bármitől, ami kicsit is emlékezteti rá. Engem is gyötört az az éjszaka. Minden reggel és este eszembe jutottak a csókok, az ölelések. A hangja. A fenébe, nagyon nem kellett volna, de mégis minden gondolatom szinte ő volt. Miért nem tudom igazán gyűlölni?

Ekkor az emberek hirtelen elhallgattak, és mindenki a pódium felé tekintett. Egy öltönyös férfi lépett a mikrofon elé. Jól öltözött öregúr volt, kedves arccal. Érdeklődve figyeltem az eseményeket és próbáltam felfogni, mi történik. Azonban mielőtt megszólalt volna, Ádám a fülemhez hajolt.

-Az ő édesanyja szervezte meg 40 évvel ezelőtt az első ilyen estélytsuttogta, és én a hangja hatására egész testemben megborzongtam. Úristen!

-Köszöntöm kedves vendégeinket-szólt bele a férfi a mikrofonba, és első mondatát is taps fogadta.-Ezt az estélyt még az édesanyám szervezte meg először, és szeretném tovább folytatni a hagyományát. Ez a negyvenedik alkalom, hogy megrendezésre kerül, és idén még többen jöttek el, mint az elmúlt években összesen. Nagyon szeretném megköszönni a támogatásukat, és a gyerekek nevében is köszönetet mondani. Kívánom, hogy érezzék jól magukat ma este.

Mindenki megtapsolta, és helyére egy zenekar lépett fel. Az énekes rögtön a mikrofonhoz ment, a dobos beült a dob mögé, a gitárosok meg megragadták a gitárjukat. Rögtön elkezdtek zenélni, és én elmosolyodtam, amikor a lágy popzene felcsendült. Imádtam a pop zenét, és bevallom nagyon jól esett, hogy jazz vagy komoly zene helyett ezt hallgatjuk.

Azonban egy idő után kezdtem unni magam. Ádám elment mellőlem, mert egy férfi elhívta valami üzleti ügy miatt, Will és Lara mellettem beszélgetett, így hát őket sem akartam zavarni, egyedül az apósomékkal tudtam pár szót váltani, de egy idő után ők is elmentek beszélgetni régi ismerőseikkel. Így hogy egyedül maradtam, körbenéztem a termen.

A tekintetem végigkísérte a táncparketten ringó embereket, akik illedelmesen, de mégis romantikusan összebújva lépkedtek jobba-balra a lassú zenére. Egy kicsit szívbemarkoló látvány volt, hiszen az én férjem sosem lesz olyan, mint ezek a férfiak. Legalábbis hozzám nem. Tudtam, hogy egy év múlva ennek a házasságnak vége, és tudtam, hogy az én szívem már így is meg fog hasadni. Már így is belementem valami olyanba, amibe nagyon nem szabadott volna, mert a szívem még mindig őt szerette.

Jaj istenem! Nem sírhatok. Itt nem.

Elhessegettem magam körül a baljós gondolatokat, és beleittam a pezsgőmbe. A tekintetem tovább kutatott a tömeg között. Kedves és morgós arcok váltakoztak a szemem előtt, néhányon még majdnem el is nevettem magam, azonban visszafogtam magam.

Ahogy a tekintetem a hatalmas strasszköves ruhákra, a gyémánt nyakláncokra, gyűrűkre, arany és ezüst ékszerekre esett, valahogy annyira kijött az én és az ő világa közötti különbség. Az, hogy nem tartozom ide. Bár apa az apja legjobb barátja volt, mi sosem tartoztunk az elithez. Apa a cég legaljáról indította a karrierjét és a saját szorgalmának köszönhette, hogy végül a cég igazgatója mellett a legfontosabb személy lett a cégnél, mint aligazgató.

Újból megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből a gondolatokat.

Tovább nézelődtem volna, azonban egy hang megszólalt mellettem.

-Felkérhetlek?-kérdezte, és én már a hangjáról megismertem, ki áll mellettem.

-Szerintem nem kellene, Dávid-szólalt meg mellettem Lara kissé fenyegető hangon. Egyedül ő tudott az egészről, anyáéknak nem is voltam hajlandó elárulni, mert borzalmasan szégyelltem az egészet.

-Lara, téged is szívesen elviszlek táncolni-szólt oda csábosan a barátnőmhöz, azonban tudtam, hogy ez a bájcsevegés nem az ő asztala. Ez megint csak egy nagy hazugság.

-Kösz, inkább csábítgass valaki mást. Van annyi naiv ember itt-nézett
körbe Lara.

-Valami baj van?-szólt közbe hirtelen kissé fenyegető hangon Will, akinek egyre szebb volt a magyar kiejtése.

-Nyugi, haver-tette fel ártatlanul a kezét.-Már itt sem vagyok. De egyszer tudod, hogy beszélnünk kell-nézett rám szigorúan, majd eltűnt mellőlünk.

Megint zihálni kezdtem, idegesített engem ez a hülye. Egyszerűen nem tudott békén hagyni engem? Miért üldözött engem folyamatosan? Utáltam ezt a férfit. Erőszakos, bunkó paraszt volt, és még azután sem hagyott békén, hogy szétmentünk. Bár egyetlen ujjal sem ért hozzám azóta, de a szavai és a fenyegetései a fülemben csengtek nap mint nap. Nem bírtam szabadulni tőle. Olyan volt, mint egy átok.

Mellettem Lara észrevette azt, hogy rosszul vagyok, így megfogva a kezem, elnézést kért Willtől, és megkérdezve az egyik pincértől, hogy merre van a mosdó, elkezdett lavírozni a táncoló emberek között velem együtt.

Ahogy megtalálta a mosdót, belökött rajta, és nekitámaszkodott az ajtónak, én pedig rögtön egy csaphoz szaladtam. Borzalmas látvány fogadott. Egy falfehér arcú, nyitott szájjal ziháló, csapzott lány fogadott a tükörben. Úgy néztem ki, mint aki most látott szellemet.

És ráadásul a közeledő menstruációmnak betudva sírni kezdtem, de úgy, mintha már évek óta nem sírtam volna.

-Jaj, szívem, hagyd abba-lépett közelebb hozzám Lara.-Nem éri meg, hogy emiatt a fajankó miatt egyetlen könnycseppet is ejts. Hallod nem kellene inkább elmondani Ádámnak?

Erre abbahagytam a sírást, és hirtelen rápillantottam, miközben amennyire csak tudtam rázni kezdtem a fejemet.

-Jó, jó, nyugi-mondta, miközben a két kezébe vette az arcomat.-Okos ötlet volt tőled, hogy vízálló sminket használtál-mosolyodott el, mire engem is felvidított, és kissé felnevettem.-Nyugi, most visszamegyünk, és minden rendben lesz. Ott van Ádám és Will, vigyáznak rád. Többé a közeledbe sem jöhet az az őrült, oké?

Bólogattam, és próbáltam lenyugtatni szapora légzésemet, de valahogy sehogy se tudtam. Távol akartam maradni tőle, egy védelmező, szerető férfi karjai közé menekülni. Azonban tudtam, hogy ez nem fog sikerülni, mert bár volt férjem, nem szeretett engem. Ez egy érdekházasság volt. Hiába volt ebben a helyzetben igaz az, hogy a férjem a gyerekkori legjobb barátom, hiába szerettem annyira, ő ezt nem viszonozta igazán. Igaz, hogy mostanában nyitottabb volt, és nem volt annyira érzéketlen, de nem volt
közöttünk igazi kapcsolat.

És sosem lesz.

Lara elindult mellettem visszafelé, és karöltve tértünk vissza. Még mindig szédültem, és rosszul voltam, ezért volt szükségem a támogatásra. Amit azonban mindenki megbámult, azonban ez sem érdekelt abban a helyzetben. Le kellett ülnöm, távol lennem mindentől és mindenkitől. Legalábbis attól az elmebetegtől biztos. Nem mindig volt a közelében problémám, a legtöbbször jól kezeltem, de sajnos voltak napok, mint például mai, amikor képtelen voltam arra, hogy a jelenbe maradjak és ne térjek vissza a múlt emlékeihez, amelyeket sokszor próbáltam elzárni.

A helyünkre igyekezve láttam, ahogy az egész asztaltársaságunk ott ült a helyén, Will pedig magyarázott nekik, Ádám szélen ült, így jól ráláthattam a remegő lábára. Nem értettem, mitől ennyire ideges. Aztán, amikor közelebb léptünk, és Will az irányunkba biccentett, egy pici megkönnyebbülést láttam az arcán. Miattam aggódott volna?

Hirtelen felállt a helyéről, és amíg Lara ellépett tőlem, ő közelebb lépett hozzám.

-Jól vagy?-kérdezte ráncolva a homlokát, mire bólintottam.-Megmondtam, hogy szólj, ha elakarsz tűnni-morogta halkan. Tessék? Miért viselkedsz így?-kérdezte tőlem halkan. Féltem, rettegtem attól a férfitól, és ez a félelem valószínűleg kirajzolódhatott az arcomra még most is, és ennek a seggfejnek még volt mersze csak azt megkérdezni, hogy miért viselkedek így.

Hát az eszem megáll.

Olyan düh söpört végig rajtam, amely mostanában mindig, amikor általában ez a férfi kiejtett valamit a száján. Borzasztóan utáltam, most már megint.

-Tudod mit? Menj a fenébe, Szatmáry Ádám-mondtam, majd elindultam a bárpult felé. Muszáj volt valami erősebbet innom, és szükségem volt arra, hogy egy kicsit távol legyek a bunkó férjemtől is.

Azonban Ádám nem adta fel. Bájmosolyt varázsolva az arcára követett engem, majd odaállt mellém. Én közben megpróbáltam kikérni egy kis whiskeyt, viszont Ádám visszamondta a rendelést, és megköszönte. A pincér egy ideig habozott, aztán látva a befolyásos vendéget, a Szatmáry cég új fejét, nem adva az én szavamra, otthagyott. Áruló-néztem utána összehúzott szemekkel.

-Most pedig szépen hazamegyünk, és zárt ajtók mögött elmagyarázod, hogy milyen problémád volt a mai este folyamán-mondta, majd a derekam köré tekerve a karját, erősen tartva vonszolni kezdett az asztalunk felé,
hogy elköszönjünk a szüleitől.

-Honnan tudod, hogy én meg akarom ezt beszélni veled?-szóltam közbe dühösen morogva.

Oda se hederített rám. Kedvem lett volna állon vágni és otthagyni a fenébe, de megint, mint mindig ilyenkor, nem szerettem volna jelenetet rendezni. Így tettem a dolgomat, amire szerződtem. Mosolyt erőltettem az arcomra, miközben az asztalunkhoz értünk.

Az anyósom és Lara rögtön odaugrottak hozzám.

-Jól vagy, kedvesem?-aggodalmaskodott Hajnalka, miközben a két keze közé fogta az arcomat.-Annyira sápadt vagy.

-Minden rendben lesz, de haza kell mennem egy kicsit pihenni.

-Nem kéne megnéznie egy orvosnak?-kérdezte az anyósom, mire határozottan megráztam a fejemet.-Biztos?-kérdezett vissza a biztonság kedvéért?

-Biztos-vigyorogtam rá halványan.

-Vigyázz magadra, ha kell segítség, nyugodtan szóljatok-szólalt meg Lara, és az álférjem édesanyja folyamatosan bólogatott.

Elköszöntünk tőlük egy-egy puszival, majd néhány emberhez még odamentünk, akik bájcsevegve érdeklődtek az iránt, hogy mi a baj, hogy ilyen gyorsan elmegyünk. Ádám ilyenkor mindig rám nézett azzal a szerelmes pillantásával, amit már olyan jól begyakorolt, és elmagyarázta a helyzetet a vendégeknek. Én pedig ezalatt mosolyogtam és folyton megköszöntem a jókívánságokat, pedig az egészhez rohadtul nem volt semmi hangulatom.

A ki tudja hanyadik ilyen vendég után elmentünk, és Ádám bár láttam rajta a dühöt, még mindig úriember módjára kinyitotta előttem az autó ajtaját. Hazafelé pedig ugyanúgy, mint idefelé, csend uralkodott az autóban. Nem szóltunk egymáshoz, igyekeztünk tudomást sem venni a másik létezéséről. Valószínűleg mindketten egymásra voltunk dühösek, és valahogy ez a tudat nem hagyott nyugodni. Valamit tennem kellett, mert nem bírtam megérteni az egészet, hogy miért viselkedik olyan szélsőségesen velem. Így tehát felé fordultam az ülésben.

Elképesztő, hogy mennyire hiányzott minden egyes olyan érintés, amit például aznap este a nászéjszakánkon is átadtunk egymásnak. Hiányzott minden, amit akkor ott átéltünk. Hiányzott, hogy valaki törődjön velem. Hiányzott ő maga is.

De azt nem hagyom, hogy Ádám ezt kihasználva rávegyen arra, hogy eláruljam életem egyik legnagyobb titkát.

-Ugye tudod, hogy úgysem fogom elárulni, amit szeretnél-mondtam
határozottan, mire megrezzent az arca.

-Te meg tudd-szólalt meg azon a hátborzongatóan mély hangján-hogy én sosem adom fel.