Sziasztok!😘

Elnézést a kis késői fejezetért, de az egyetemen voltam egész nap és még most értem utól magam. Sajnálom.

Nos ez az utolsó fejezet. Már csak egy epilógus van hátra, ami arra való tekintettel, hogy az már csak egy kiegészítő rész, fejezet, valószínűleg még a héten fel fog kerülni. Erről majd a profilomon láttok egy üzenetet.

Jó olvasást kívánok nektek az utolsó fejezethez!

Skyler💓

18. fejezet

Kamilla

Azt hittem, hogy a rosszullétek majd abbamaradnak, de mikor másnap reggel kinyitottam a szememet, és megpróbáltam volna megfordulni Ádám karjában, hirtelen arra eszméltem fel, hogy nagyon hányingerem van. Egy ideig próbáltam nem gondolni rá, hátha elmúlik, de nem bírtam tovább. Ádám azonban csak szinte az utolsó pillanatban engedett el, amikor már szinte ráztam a karját.

Abban a szent pillanatban, ahogy elengedett, kiszaladtam a mosdóhoz, és rögtön a vécékagyló felé hajoltam. Azt hiszem, hogy az összes kaja kijött belőlem, amelyet tegnap ettem. Azaz a csodálatosan finom ebéd most már nem a gyomrom tartalmát képezte. Közben érzékeltem, hogy Ádám a hátam mögött áll, és az egyik kezébe fogja a hajamat, a másikkal pedig a hátamat simogatta.

Amikor éreztem, hogy a gyomromban már semmi sincsen, akkor lehúztam a vécét, majd a csap elé bandukoltam, és megmostam az arcomat hideg vízzel meg a számat is kiöblítettem egy picit. Viszont nem volt nagyon erőm, ezért miután végeztem, lehuppantam a mosdókagyló mellé.

Kezdett egyre jobban idegesíteni ez az egész, és egyre többször jártak a fejemben anyám szavai. Tudtam, hogy hiába a karácsony, anyám azt is elintézi, hogy az ügyeletes orvos nézzen meg, és ha az ő gyanúja igazolódik be, akkor... Akkor nem tudom, mi lesz. Márpedig eddig eléggé úgy tűnt, hogy neki lesz igaza. Hányinger, szédülés, rosszullétek... És most jövök rá, hogy már pár hete a menstruációm sem jött meg.

A fenébe!

-Angyalom, jól vagy?-fogta meg a kezemet, mire kissé kábán, de bólintottam.-Figyelj csak, én nem nagyon szeretnék várni, bevinnélek a kórházba kivizsgálni, mert nagyon nem tetszik, hogy most már hánysz is.

-Nyugi, anya már tegnap azt mondta, hogy elvisz, amikor megint rosszul lettem tegnap-mosolyogtam fel rá, hogy egy picit megnyugtassam, pedig lélekben én is ugyanolyan szarul voltam, és aggódtam.

-Elkísérlek titeket-mondta idegesen.

-Rendben, de te maradj addig apánál, amíg a doktor úr megvizsgál, oké?-kértem, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ott legyen, ha mégis olyan derülne ki. Amikor szóra nyitotta a száját, a kezemet ráraktam.-Semmi ellenvetés, kérlek!

Végül bólintott, de láttam rajta, hogy nem igazán tetszett neki, hogy távol kell tartania magát azon idő alatt, amíg én az orvosi szobában leszek, és épp kézhez kapom azt az információt, amely vagy megváltoztatja az életünket örökre vagy egyszerűen csak eltipor mindent, amit eddig ismertünk, amit eddig éreztünk.

Ahogy egy picit erőre kaptam, felkeltem, fogat mostam, majd a tőlem telhető legjobb kinézetet varázsoltam magamnak, és egy egyszerű kötött pulcsit vettem fel, fekete nadrággal, és fekete csizmával. Amíg én elkészültem, Ádám váltott pár szót Will-lel, de amikor én is és anya is a nappaliban voltunk, abbahagyták a beszélgetést, és a férjem mindkettőnket a kocsi felé terelt.

Anyán láttam, hogy ugyanolyan ideges, mint én, pedig ő még nem is tudta, hogy reggel újból rosszul lettem. Ádám előtt nem is nagyon szerettem volna megvitatni a dolgokat, úgy gondoltam annyi idő pont elég lesz, amíg be nem kerülünk az orvoshoz a vizsgálatra. Ennek ellenére láttam anyán, hogy minél hamarabb tud beszélgetni velem, annál hamarabb fog megnyugodni.

Ahogy apám kórterme felé igyekeztünk, a férjem idegeskedett. Éreztem a karján, amit fogtam, és hát abból is nyilvánvaló volt, hogy állandóan arról próbált meggyőzni, hogy ő is szeretne ott lenni, amíg kivizsgál az orvos.

-Drágám, biztos valami kisebb vírus vagy gyomorrontás, ne aggódj. Megvizsgál a doki és kész-adtam puszit a szájára.-Várj meg itt apánál, nemsokára jövünk!

Meg sem várva a válaszát, karon ragadtam anyát, és elindultam az ügyeletes orvos irodája felé.

-Megint hányingerem volt, és ráadásul hánytam is, plusz pár hete késik is-suttogtam megtörten, anya pedig jelentőségteljes pillantást vetett rám.

-Kislányom, én...-kezdte, de félbeszakítottam.

-Tudom, mire gondolsz, és én is erre gondolok, de jelenleg semmi sem biztos-mondtam, miközben bekopogtam az iroda ajtaján.

-Bármi lesz, én melletted állok-szorította meg anya a kezemet, majd a kilincsre tette a kezét, és benyitott az iroda ajtaján.

A tegnapi orvos ült megint ott, valószínűleg ő lehetett napközben az ügyeletes, míg éjszaka valaki más volt. Kedvesen beinvitált minket, és rákérdezett, hogy miért kerestük fel. Elkezdtem elmondani neki a panaszaimat, és anya bátorítva szorította meg a kezemet, amikor egy pillanatra elcsuklott a hangom. Amikor végeztem, az orvos azt javasolta, hogy fáradjunk át egy speciális vizsgálóba, és mindent megtesz, hogy segítsen nekem.

Tetőtől talpig átvizsgált, majd arra kért, hogy végezzek el egy vizelet tesztet, amelyből biztosan rájöhetünk arra, hogy mivel állunk szembe. Idegesen adtam végül át az asszisztensnek a mintát, aki elvitte egy gyors vizsgálatra. A doktor úr közben elment megvizsgálni pár betegét, de megígérte, hogy amint visszajön már a kezében lesznek az eredmények.

És végül tényleg úgy jött vissza, hogy egy nagy fehér lap volt a kezébe. Amikor pedig lehuppant, elkezdte egy ideig tanulmányozni, majd letette, levette a szemüvegét, és elmosolyodott.

-Azt hiszem, hogy a felvetésük helyes volt, ön kisbabát vár, Szatmáry asszony. Gratulálok! 

-Dehát szedtem fogamzásgátlót idáig...-néztem értetlenül, aztán újra felrémlettek az események. Az utolsó adagot nem vettem be,azaz hiába voltam a múltkor orvosnál, a sok esemény miatt eszembesem voltak.-Vagyis egy ideje már nem szedtem.

-Akkor nem lesz semmi baj a babával se-vigyorgott rám a doki.

Anya szeme felcsillant, és végre, az elmúlt nap szörnyűségei után, elmosolyodott. Keze végigsimított az ölembe helyezett kezemen.

-Szeretnék megnézni a kicsit?-kérdezte, és most már az én szemem is felcsillant.

-Lehet?-kérdeztem érdeklődve és kíváncsian.

-Hát persze, így legalább egy jó pár dolgot is meg lehet majd mondani, ha elvégezzük az első ultrahang vizsgálatot.

Beleegyeztem, hogyne egyeztem volna. A saját szememmel kellett látnom a kisbabámat. Nemsokkal később felfektetett egy ágyra, majd zselét kent a hasamra, bekapcsolta az ultrahang gépet és aztán a géphez tartozó vizsgálófejjel végiggörgetett a hasamon.

-Nézzék csak-mutatott egy helyre a képernyőn, ahol valami fehér folt volt.-Az ott az ön kisbabája, asszonyom. Ha jól látom, még nem látszódik a neme, körülbelül egy hónapos, ha lehet, de szép, egészséges magzat.

Elakadt a levegőm. Valahogy ez annyira furának tűnt, és bevallom, nagyon megijedtem. Elvégre tényleg meg fog változni az életünk, mert abban biztos voltam, hogy én ezt a babát nem akartam elvetetni. Ahogy ott néztem az ultrahangfelvételen azt a foltot, ami az orvos szerint az én kisbabám volt, teljesen elérzékenyültem. A mi pici babánk. Nekem mindegy, hogy kislány vagy kisfiú, az a lényeg, hogy egészséges legyen. Furcsa érzés volt tudni, hogy egy pici baba növekedett a hasamban, sőt talán az egyik legjobb érzés, amit valaha éreztem. A tudat pedig, hogy az a baba egy szerelem gyermeke volt, csak még jobb érzéssé változtatta az egészet. Tudtam, hogy ez a gyermek szeretve lesz, hogy a családja szeretni fogja, és megváltoztatja az egész életünket.

Abban viszont nem voltam biztos, hogy Ádám hogy fog reagálni a helyzetre. A Líviával való emlékei rosszak voltak, és ezek sajnos kötődtek a terhességhez, a gyerekvállaláshoz is, és most féltem, hogy fog viselkedni a dologgal kapcsolatban. Elvégre annak idején az a nő elvette tőle az első gyermekét, és most itt voltam én, aki megajándékozhatta egy másikkal. Egyszerűen csak nagyon féltem, hogy... Hogy talán nem akarja majd ezt a babát. Hogy talán rájött arra, hogy neki nem kell baba. Azonban megnyugtatott legbelül, hogy az irántam érzett érzelmeit is viszonylag jól kezelte. Remélem ezt a gyereket is jól fogja fogadni.

Ahogy a tekintetem újra a képernyőre siklott, könnyek öntötték el a szememet.

Igen, a mi picikénk volt!

Az orvos ezután letörölte a hasamat, és kinyomtatott egy képet a felvételről. A kezembe nyomta, miután lehúztam a pólómat, és újból gratulált nekem.

-Köszönöm-fogadtam el a felém nyújtott kezét.-Igazából mindent, doktor úr.

-Ez a munkám-vonta meg a vállát.

Amikor kiléptünk a vizsgálóból, az egyik kezemben az ultrahangfelvétel volt, a másikat pedig a hasamon tartottam. Igazából még mindig fel sem fogtam az egészet, de végül is nagyon jó érzés volt a tudat, és nagyon örültem ennek a babának. Lehet nem a legjobb helyzetben jött, és lehet nem a legjobb helyzetben tudtuk meg, de ez öröm volt, és remélhetőleg mindenki örülni fog neki.

Anyán láttam, hogy majd szétveti a boldogság, és hogy könnyezik a szeme. Elkapta a kezemet, és szorosan magához ölelt.

-Jaj istenem, kincsem, úgy örülök nektek-simogatta meg a fejemet.Ádám is biztosan nagyon, de nagyon örülni fog neki.

Reméltem, hogy igaza lesz.

Mielőtt bementünk volna apához, elraktam az ultrahangfelvételt a táskámba, majd halkan benyitottam. Apa továbbra is ott feküdt mozdulatlan, és a testére kötött gépek csipogása volt az egyetlen hang, amely betöltötte a szobát. Ádám apám kórházi ágya mellett ült, amikor beléptünk, és rögtön felugrott, amikor meglátott minket. Anyámra oda se figyelt, csak odalépett hozzám, és a két kezébe fogta az arcomat.

-Minden rendben, angyalom?-kérdezte aggódva.

-Minden, drágám-mondtam, majd megcsókoltam.-Majd elmesélem otthon, de gyorsan elköszönnék apától, mert szeretnék lepihenni most már. Megvársz odakint?

Ádám újra összeráncolta a homlokát. Gondolom, nem értette, miért kérem arra, hogy menjen ki és hagyjon kettesben apával és anyával, de szerettem volna, ha apa hallaná a híreket, Ádámnak viszont nem most, nem ilyen helyzetben akarta bevallani, hogy gyereket várok tőle.

Végül kiment, és én leültem a helyére. Megfogtam apa hideg kezét, és a számhoz emelve megcsókoltam.

-Most már van még egy ok, hogy felébredj, apa-mondtam elszorult torokkal.-Nagyapa leszel. Hallod? Kisbabát várok-sírtam el magam mosolyogva, és fejben elképzeltem, ahogy apa magához szorít ennek a hírnek a hatására, és elmondja a jókívánságait. De nem mozdult, továbbra is feküdt ott.

Tudtam, hogy nem a mai nap fog felkelni, és ez mélységes szomorúsággal töltött el, mert az apám lesz valószínűleg az utolsó, aki megtudja, hogy terhes vagyok. Jaj, te drága apa, hát nagyapa leszel! Unokád lesz, és tudom, hogy mennyire fogsz örülni neki. Elhalmozod a szeretetteddel, játszol majd vele a kertben, labdáztok, és mesélsz neki a gyerekkoromról, meg a ti életetekről. Látod majd, ahogy megteszi az első lépéseket, ahogy kimondja az első szavakat. Mert ott leszel velünk, és kétségem sem volt, hogy a legjobb nagyapja leszel ennek a babának.

Egy utolsó pillantást vettettem rá, megcsókoltam újra a kezét, majd felálltam.

-Itt maradok még vele-szólalt meg anya.-Beszélgessetek nyugodtan, aztán később majd visszajöttök értem.

Bólintottam, majd hozzá is odamentem. Megpusziltam a homlokát, ő pedig megszorította a kezemet. Az ajtóból pillantottam vissza rájuk. Szinte egész életükben együtt voltak, egyetlen estét sem töltöttek külön, és most eljött az a nap is, amikor a sors változtatott ezen. Nemcsak tegnap éjszaka nem voltak együtt, de valószínűleg jó pár ilyen este lesz még, és emiatt összeszorult a szívem.

Amikor kiléptem az ajtón, Ádám a falat támasztotta. A figyelme teljesen rám irányult, amikor meglátott. Idegesen léptem közelebb hozzá, majd egy halvány mosollyal megfogtam a kezét, és elindultam a kijárat felé. Ádám viszont megállított a folyosó közepén, és visszanézett apám kórtermére.

-Ha anyára gondolsz, ő még szeretne apa mellett maradni picit. Jót fog tenni, hogy kettesben vannak-mondtam. Ádám kifürkészhetetlen szemekkel méregetett, de tudtam, hogy egy szó nélkül haza fog vinni engem.

És úgy is lett. A kocsiban csend uralkodott, és egyáltalán nem szólaltunk meg. Talán ez egy jelzője volt annak, hogy milyen beszélgetés vár majd otthon ránk. Ádám nem nagyon szokta tolerálni, ha nem mondok el neki dolgokat, és én meg is értettem, miért. Én se voltam oda a dologért, ha ő hallgatta el az igazságot. Azonban tudtam, hogy ezt nem a kórház és nem egy autó falai között kell megbeszélnünk. Na meg abban is eléggé biztos voltam, hogy Ádám, amint hazaérünk, úgyis rá fog kérdezni a dologra.

Vajon hogy fog reagálni a dolgokra? Örülni fog a kicsinek?

Ott, az autóban a képzeletemnek megint nem tudtam határt szabni. Ádámot egy kisgyerekkel elképzelni hosszú évekig képtelen voltam. Sosem tűnt olyannak, aki valaha is igazán szeretne gyereket, erre kiderült, hogy csak Lívia miatt volt az egész. De most amikor tudtam, hogy gyerekünk lesz, hogy család leszünk, már tisztán láttam magam előtt, ahogy a kezében tartja a kisbabánkat, ahogy utána fut a kertben, ahogy játszanak a medencében, ahogy éjszaka a karjaiban ringatja, ahogy megeteti, kicseréli a pelusát... Mind-mind olyan kép, amelyet egy feleség elképzel a férjéről, mielőtt megszületik a saját gyermekük.

Az elmúlt hónapok alatt sikerült szinte teljesen megismernem Ádám személyiségét, és úgy gondoltam, hogy igazán jó apa lenne. Eltekintve attól, hogy mindig is rosszcsont kisgyerek és mindig kicsit lázadó volt, kezdett egészen benőni a feje lágya, és ezt jó irányú fejlődésnek tekinthettem.

Ahogy visszaértünk, már láttam messziről Tappancsot, aki csaholva futott elénk a kapunál. Felugrott rám, én pedig nevetve simogattam meg a fejét, aztán követtem Ádámot a házba. Levettem a kabátomat, és a cipőmet, miközben figyeltem, ahogy engem vár.

Ajaj, közömbös volt az arca, és ez nagyon nem volt jó jel!

Követtem fel a hálónkba. Én leültem az ágyra, mert még mindig kimerült voltam, ő pedig fel-alá kezdett járkálni a szobában, mintha azon töprengene, hogy mit kezdjen azzal, amit el akar mondani, de mégsem meri megtenni. Aztán mégis megállt előttem, és az arcán megjelent az idegesség, az aggódás.

-Én nem értem, Kamilla, melletted akartam lenni ma, amikor az orvoshoz mentél a vizsgálatra, melletted akartam lenni, amikor az apád mellett voltál, de te ahelyett, hogy hagytad volna, hogy felajánljam a segítségemet, megtagadtad-mondta és széttárta a karját.

-Ádám, én...

-Csak ne kertelj, Kamilla-mormogta.-Nem emlékszel arra, amikor még mindketten titkoltuk egymás elől a titkainkat, és hogy azoknak milyen következményei lettek és lehettek volna?

Hangosan felsóhajtottam. Igaza volt, tudom, hogy el kellett volna mondanom neki, de ezt még sem úgy kellett volna bejelenteni, hogy: „Hé, Ádám, apa leszel! Mit kérsz vacsorára egyébként?".

Ádám leguggolt elém, amikor meglátta rajtam a félelmet.

-Mondd el, angyalom-mondta, mire elkezdtem pityeregni. Erre ledermedt, majd a két tenyerébe fogta az arcomat.-Nem hittem volna, hogy ekkora a baj. Angyalom-könyörgött, hogy nézzek a szemébe, és amikor megtettem, láttam az aggódást a szemében is-mi a bajod? Dávid? Vagy valami más? Beszélj, angyalom! Mit mondott az orvos? Miről van szó?

-Nem, nem, én...-dadogtam, miközben minden testrészem remegett.Én... Én terhes vagyok, Ádám. A gyerekedet várom.

Ádám arca minden pénzt megért. A döbbent arckifejezése láttán majdnem elnevettem magam, de tudtam, hogy az csak olaj lett volna most a tűzre, és most alapból is összeugrott a gyomrom az idegességtől. Hosszú pillanatokig figyeltem az arcát, vártam valamilyen reakcióra, bármire, de a férjem egyszerűen csak bámult rám és elengedte az arcomat. Kezdtem rendesen megijedni.

-Ádám, kérlek, mondj valamit-kértem komolyan, és amikor a tekintete picit rám figyelt, már hittem abban, hogy felfogta az egészet, és hogy... Hogy örülni fog, de nem így lett. Amikor láttam, hogy feláll, és elkezd hátrálni, akkor megrémültem. A következő pillanatban idegesen beletúrt a hajába.

-Nekem most levegőre van szükségem-motyogta, majd kilépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn. Annak a tetején értem utol.

-Ádám, kérlek, ne hagyj itt.

-Csak kell egy kis idő-szólt vissza a háta mögött, és hallottam, ahogy nehezen kezdi venni a levegőt. Bepánikolt.

A fenébe!

Utána indultam, meg kellett nyugtatnom, el kellett neki mondanom, hogy szeretem, és hogy én is ugyanúgy félek ettől az egésztől. Azonban nem értem utol, elkéstem. Ugyanis Tappancs ugatva csaholt a kifaroló Range Rover után.

Elment.

Itt hagyott, pont amikor a legjobban szükségem lett volna. Pont amikor elmondtam neki azt, ami miatt megváltozik az egész életünk. Néztem, ahogy menekül élete egyik legfontosabb pillanata elől. Néztem, ahogy elmegy miután megtudtam, hogy a gyermekét várom, és bár reméltem, hogy meggondolja magát, hogy visszajön és minden rendben lesz, tudtam, hogy ez nem ilyen könnyű. Megbántott, és tönkretette a tökéletes pillanatot, ami azt hittem, hogy életem egyik legszebb pillanata lehet.

Elegem volt.

Azt hittem, hogy képes megváltozni, hogy képes kimutatni az érzéseit, hogy nem lesz többé érzéketlen. Most mégis megtette. Ahelyett, hogy mellettem lett volna, és megértette volna, hogy ez nekem mennyire fontos, és hogy ez nekem is ugyanolyan félelmetes, csak elszaladt előle, mintha ez akkora probléma lett volna. Bár lehet neki az is volt, nekem viszont ez a gyerek lesz mostantól az életem. Lehet, hogy az apukája nem lesz mellette, de én igen.

Sírva a hasamra szorítottam a kezemet, majd miután minden könnycsepp kihullt végleg a szememből, elindultam fel az emeletre. Elhatároztam magam, és úgy döntöttem, hogy vissza akarok költözni, vissza Larához, ahol talán új életet kezdhetek. Az összes pénzt visszaadom neki, és miután törlesztettem, végleg búcsút mondok neki. A rendelővel meg majd kitalálom még mi lesz.

Pakolás közben a vállamhoz szorítva tárcsáztam a legjobb barátnőm számát, aki rögtön felvette.

-Szia. Mizujs? Hogy van apukád?-kérdezte aggódó hanggal.

-Apa jól van-mondtam remegő hanggal, miközben egy újabb pólót dobtam be a táskába.-De én szeretnék visszaköltözni hozzád.

Csend fogadott a vonalban.

-Miért?-kérdezte. Nem akadékoskodott, nem kiabált rám, egyszerűen nyugodt hangon megkérdezte az okot.

-Elmondom majd, ha odaértem-mondtam.-Csak arra kérlek, hogy várj rám, és segíts majd felvinni a cuccokat, mert az én állapotomban nem túl jó ötlet cipekedni.

Újabb mély csend.

-Állapot? Jézusom, Kamilla, terhes vagy?-sikkantott bele örömtelien. Én pedig egy picit megint mosolyoghattam.

-Igen-válaszoltam, miközben még néhány cuccot raktam a bőröndömbe.

-Jaj, te lány, gyere minél hamarabb és magyarázd el a helyzetet, mert már nagyon nem értem-sóhajtott fel.

-Nemsokára ott leszek-köszöntem el tőle.

Ledobtam az ágyra a telefont, és újabb és újabb pólókat, nadrágokat, pulcsikat, ruhákat hajtottam a bőröndömbe. Beledobáltam a fürdőből kiszedett cuccaimat, aztán leszaladtam néhány cipőért, amit zacskóba rakva szintén a többi cucc közé helyeztem, aztán behúztam a bőröndöt. Magam után húzva baktattam le a lépcsőn ügyelve arra, hogy lassan és óvatosan emeljek. Amikor leértem, körülnéztem még, és eszembe jutott minden szép emlék, amely ebben a házban született. Az összes csók, az összes szeretkezés, az összes beszélgetés, nevetés, reggeli. Magda, Will, Ádám... És most már a pici babánk is. Sosem fogom igazán elfelejteni ezt az egészet, de...

Ekkor nyílt az ajtó, és Ádám szélsebesen robbant be rajta. Gyorsan vetette le a cipőjét, mintha sietne valamerre, és én csak álltam ott és figyeltem. Nem vett észre egy ideig, azonban amikor az emelet felé indult, megpillantott és abban a pillanatban megállt. Aztán meglátta a mellettem lévő bőröndöt, és kihúzta magát, arca feszültté vált.

-Mit csinálsz?-kérdezte hidegen.

-Összepakoltam-mondtam én is ugyanolyan hangnemmel, amelyet csak nagy nehezen tudtam megtartani.-A házasságunk itt véget ért. Terhes lettem tőled, és azt hittem, hogy azután, amin keresztül mentünk együtt, végre bízhatunk egymásban, hogy végre kicsit túlléptél a múlton. Te pedig ahelyett, hogy itt lettél volna mellettem, elrohantál-kiabáltam végül, ő pedig lehajtotta egy pillanatra a fejét, de aztán újra meredten nézett rám.-Én is félek, Ádám-vallottam be halkabban.-Ó, de mennyire félek! De a gyerekemről van szó, és én nem Lívia vagyok, aki elveteti. Te pedig esélyt sem adtál nekem. Harcoltam én már eleget értünk, és most adtam fel. Szeretném, ha az ügyvédeink megtárgyalnák a válást. A gyereket persze akkor láthatod, amikor akarod, ugyanúgy ahogy a szüleid is, de csak akkor ha én nem vagyok ott. Nem bízok többet benned, Ádám és nem akarlak többé látni. Ég veled-köszöntem el sírva, majd a bőröndöt magam után rángatva, a régi autómnak a kulcsát felkapva kiléptem az ajtón.

Tappancs meglátva engem felém rohant, én pedig elengedve a bőrönd fogantyúját, megvakargattam kicsit a fejét.

-Legyél jó fiú, majd eljövök érted-suttogtam, aztán otthagytam. A kulccsal kinyitottam a kocsit, bedobtam a hátsó ülésre a bőröndöt, majd beültem a volán mögé, és beindítottam az autót.

Igen, így lesz a legjobb!

Tudom, hogy valamennyire szeretett engem, de nem volt más megoldás. Én... Én képtelen lettem volna élni azzal a tudattal, hogy ő nem akarja ezt a babát. Képtelen lettem volna leélni úgy az életem, hogy a baba tudja azt, hogy az apja csak miattam akarja, esetleg kényszerből. Én nem ilyen életet szántam a babának. Főleg nem olyat, amikor az apja a legnehezebb helyzetben hagyja majd ott.

Nem, az én gyerekem nem ilyen életet kap.

Ég veled, Ádám!