Sziasztok!😊

Lassan elérkezik a pillanat, hogy eljön az utolsó rész. Ezzel együtt már csak 3 fejezet van és egy epilógus van, és őszintén nehezen fogok búcsút mondani ennek a történetnek...
Na, de majd az utószóban ömlengek...

Jó olvasást,
Skyler❤

16. fejezet

Kamilla

Pár héttel később... December 24.-e, szenteste napja...

Amikor pár héttel később a konyhában főztünk Magdával, már nyugodt voltam.

Miután hazahozott, mindenki annyira ijedt képet vágott, és annyira féltett engem. Napokig nem engedtek ki az ágyból, és az egész családunk nálunk élt. A betegeimet pedig Lara vette át a rendelőben. Kicsit féltem tőle, hogy a kimaradás miatt a betegek majd elmennek, de a barátnőm mindenkit megnyugtatott, hogy beteg lettem, és pár nap pihenésre van szükségem, mielőtt újult erővel vissza tudnék menni.

Azokban a napokban a nyomozó úr többször is meglátogatott minket. Beszélt Larával is, aki mindent részletesen elmondott azokról az időszakokról, amikor ő vigyázott rám miután az az elmebeteg megvert engem. A nyomozó biztosított arról, hogy mindent megtesz, hogy az összes vád segítségével és az összes vallomás segítségével hosszú időre börtönbe zárassák a férfit.

A tárgyalásai is megkezdődtek, de én csak páron vettem részt. Akkor is szigorúan belenézve a szemébe meséltem el mindent. Nem hagytam, hogy lelkileg megtörjön. Elég volt annak idején majdnem 1 évig titokban sírni minden éjszaka. Többé nem voltam hajlandó engedni, hogy akár egyetlen könnycsepp is kicsorduljon emiatt a férfi miatt. Az utolsó tárgyalás óta már egy hét is eltelt, és én megfogadtam, hogy egyetlen tárgyalásán sem jelenek meg többet. Nem érdekelt semmi, most már biztos voltam benne, hogy szabad lehetek.

Nem csak részlegesen, de igazán is. Bár a nyomozóktól, és sajtótól nem volt azért nyugtunk, még a hírekbe is bekerültünk, de már nem érdekelt. Börtönbe kellett volna záratnom már az első alkalommal, amikor megvert, de... De féltem. Féltem, hogy sosem szabadulok meg igazán tőle, hogy folyton majd zaklatnak majd az üggyel, de most már nem érdekelt, hiszen itt volt támasznak az egész családom és Ádám is.

Picit furcsa volt, hogy most már mindenki tudott a dologról, de jól esett, hogy nem beszéltettek róla, nem néztek rám sajnálkozva, egyszerűen csak éreztem, hogy ott álltak mellettem, és támogattak. Nekem pedig ennél többre nem volt szükségem.

Ma volt szenteste, és a családunk ma este nálunk fog ünnepelni, még Ádám testvérei is hazajöttek Amerikából. Egyedül Lara nem lesz itt, mert ő is a családjával ünnepli a karácsonyt. A nagy családi összejövetelre Magdával mi főztük a vacsorát, és süteményeket sütöttünk. Egyedül amúgy sem bírt volna a mennyiséggel, hiszen most tényleg egy nagy hadseregre főztünk.

A karácsonyi díszítést viszont már napokkal ezelőtt felraktuk, így a ház szinte minden szegletén műfenyőágak, girlandok, gömbök, gyertyák lógtak. A nappaliban egy hatalmas nagy karácsonyfa állt, és nem mű. Igazi. Így szinte az egész házat betöltötte a kellemes fenyőillat. Mindig is imádtam a fenyőillatot, kiskoromban is mindig élő fenyőink voltak, így hát nem törtem meg a hagyományt. A díszeket pedig egy helyi kis üzletben vásároltam, ahol az eladóhölgy még kedvezményt is adott, mivel nagy mennyiségű díszt hoztam el a boltjából.

Minden olyan tökéletesnek tűnt. Talán az is volt.

Magda körülöttem sürgött, és épp egy adag hókiflit vett ki a sütőből. Ez a hölgy szintén nagy segítségem volt az elmúlt hetekben. Olyan finom ebédeket főzött nekem, hogy majdnem megnyaltam utána a tíz ujjamat is. Imádtam a húslevesét, és emiatt ő egy héten körülbelül kétszer is főzött nekem.

-Asszonyom, készen vannak a hókiflik. Berakhatom a sütőbe a mézeskalácsot?-kérdezte felém fordulva.

-Jaj, Magda, ne kérjen engedélyt tőlem-mosolyogtam rá kedvesen, miközben gyorsan beleittam a kávémba.-Ugyanúgy az ön konyhája is ez a hely.

Erre az asszony kedvesen visszamosolygott rám, majd a mézeskaláccsal megtöltött tepsit berakta a sütőbe, aztán rácsukta az ajtaját.

Még dél sem volt, de mi ketten már majdnem mindent megcsináltunk. Mondjuk mindketten reggel hatkor keltünk, hogy mindennel időben elkészüljünk. Közben pedig a házban lakó férfiak még mindig az ágyat nyomták. Mondjuk nem is csodáltam az elmúlt heteket folyamatosan tárgyalásokkal töltötték az új borászati központokkal kapcsolatban, de végül sikerült megvenni egy hatalmas területet a Balaton-felvidéken és tokaji területen, de tervben volt, hogy az ország számos borvidéki területén helytálljanak. Emellett a testvérei is vissza akartak költözni Magyarországra, és ezt is kénytelenek voltak szervezni.

Megpróbáltam volna nekik segíteni, de Ádám nem engedte, azzal az indokkal, hogy most nekem a rendelővel és az egészségemmel kell törődnöm. Hála jó istennek sokkal jobban éreztem magam lelkileg és fizikailag is. Az arcomon lévő lila foltok is kezdtek elhalványulni. Boldog voltam.

Ekkor az ajtóban két álmos tekintetű, kócos hajú férfi jelent meg, és én felnevettem a kinézetükön. Két, álmos szamár.

-Jó reggelt, álomszuszékok-mosolyogtam rájuk, majd közelebb léptem a férjemhez, és megcsókoltam.-Van kávé, meg reggeli.

-Hűha-nézett a sült kacsára Will, és beszívta a mennyei illatát.-Ebből nem ehetek?-kérdezte, és nyúlt volna már felé, amikor rácsaptam a kezére.

-Nem, nem. Ebből csak este fogtok enni. Nem engedem meg, hogy beleegyetek a vacsorába.

-Csak egy picit-mutatta az ujjaival Ádám, de én tiltakozóan a fejemet ráztam.

-Felejtsétek el-ütöttem rá óvatosan arra a kis pofikájára, majd visszamentem egy újabb adag mézeskalácsot kiszaggatni és leváltani picit Magdát.

A fiúk duzzogva ültek le a kis asztalhoz, ami a konyhában volt, és arra vártak, hogy Magda kiszolgálja őket a reggelivel. Sült bacon szalonnát csináltunk nekik, plusz igazi házi kolbászt sütöttünk nekik, és még egy kis házi kenyeret is dagasztottunk. Kedveskedni akartam nekik az ünnepek miatt, és ezt valószínűleg ők is észrevehették, mert meglepődtek az asztalra helyezett mennyiségen, és rögtön felém kapták a fejüket. Döbbent arckifejezésük láttán felnevettem.

-Úgy néztek rám, mintha éheztetnénk titeket nap mint nap.

-Csak sosem volt ilyen kiadós reggeli vagyis ez... Nagyon nagy mennyiség-pillantott végig az asztalon Will.

-Elvégre karácsony van-vontam meg a vállam.

-Jaj, ha tudnád, Kamilla mennyire szerette mindig is a karácsonytmosolyodott el Ádám a bögre kávéja mögött.-Valószínűleg ezért van ez a nagy felhajtás.

-Jól van már, okostojás-nyújtottam rá a nyelvemet viccelődve.-Egyél, aztán induljatok le a borospincébe. Meg van még néhány ajándék, amit be kéne csomagolni. Szóval haladjatok.

A fiúk végtelen komolyan vették a parancsaimat, mert rögtön elkezdtek enni, aztán el is tűntek a konyhából. Nevetve figyeltem, ahogy szinte kiszaladtak. Szerintem csak minél hamarabb végezni akartak, hogy leüljenek a kanapéra pizsamában egészen addig, amíg meg nem érkeznek a rokonok. Meg azért jól esett nekik szerintem, hogy pihennek, hiszen napok óta csak a munka volt a téma. Most lazíthattak egy picit.

Végiggondolva jól esett nekem, hogy terelték a figyelmem, mert azért néha visszavándoroltak a gondolataim arra a napra, de hála jó istennek nem volt szükségem terapeutára, Ádámék tartották bennem a lelket, és bevallom, hülyeség volt eltitkolni annak idején, mert sokkal jobb volt a lelkemnek így, hogy mindenki ismerte a titkomat, és nem kellett tovább hazudnom.

Az évek alatt nem volt egyetlen olyan nap sem, amikor nem hazudtam. A horzsolásokat néha alig tudtam eltitkolni, a könnyeimet még nehezebb volt. Aztán miután szakítottam Dáviddal, és miután ő egy idő után feladta a könyörgést, hogy visszatérhessen hozzám, könnyebben ment minden, a terapeutának is sikerült teljesen kihoznia a depresszióból. Szerencse volt, hogy időben felismertem, hogy szükségem van segítségre. Az első év kínkeserves volt, és egyedül a munka tudta elterelni a figyelmem – egészen addig, amíg Dávid fel nem tűnt néha. Olyankor vagy a mosdóban sírtam vagy egyszerűen csak megpróbáltam tűrni. Kezdetben szinte mindig könnyeket hullattam a múltamét, de ahogy egyre többször foglalkoztam a lelki gyógyulásommal, egyre jobban kezeltem a dolgokat, és sikerült szinte oda sem figyelnem Dávid szavaira akkor, amikor gondolt egyet és megjelent. Néha persze kiborultam, úgy, mint akkor azon estélyen, amikor fel akart kérni táncolni, de szerintem ez érthető azok után, amit átéltem.

Amikor végeztünk a konyhában, hazaküldtem Magdát. Tudtam, hogy ő is nagyon szívesen töltené együtt a családjával a karácsonyt, ezért megmondtam neki, hogy a következő két-három napig szabadságot kap, és egyáltalán nem kell jönnie. Először tiltakozott, de kész tények elé állítottam, így hálálkodva mondott köszönetet. Láttam rajta, hogy máshol nem adtak neki ilyen lehetőséget, és ettől eléggé összeszorult a szívem.

Mielőtt kilépett volna a konyha ajtaján, szorosan magához ölelt, majd sietve távozott. Én pedig nevetve figyeltem az ablakból, ahogyan sietős léptekkel igyekezett a kapu felé.

Ekkor éreztem meg Ádám karját a derekamon, ahogy közelebb húzott magához, és én jólesően belesimultam a karjába.

-Karácsony-sóhajtott mélyen és boldogon.-Évek óta nem volt részem igazi, boldog, családi karácsonyban.

Felé fordultam az ölelésében.

Ez alatt a pár hét alatt rengetegszer mondta nekem, hogy szeret engem, és éreztem is. Éreztem, hogy mennyire félt elveszíteni, hogy mennyire félt attól, hogy esetleg meghalhatok. Őszintén, én is féltem, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz, és talán soha többé nem élhetünk így együtt majd, de végül is az ég gondoskodott arról, hogy boldogok legyünk vagy nem?

Nem tudom, hogy meddig állhattunk ott csendesen, egymást ölelve, de egyben biztos voltam: tisztán látok. Ez a férfi jelentette már a tinédzserkorom óta a biztonságot, a szerelmet számomra, és akár a sors furcsa fintora, akár nem, de végül egymás oldalán találtuk meg a boldogságot. Nem a legszokásosabb módon, és nem is a legegyszerűbb módon, de talán így volt a jó. A magunk módján lettünk igazán szerelmesek, és egy elrabláson keresztül értettük meg, hogy mit is jelent az, ha kimondjuk az érzelmeinket.

Egy ideig még élveztük a kettőnk körüli csendet, aztán egymáshoz hajolva megcsókoltuk egymást. Ám amikor megfordultunk egy nagy tömeggel találtuk szembe magunkat. Apuék, az apósomék, a sógoromék mind ott álltak az ajtóban, és meleg mosollyal az arcukon néztek minket.

-Azt hiszem-szólalt meg az anyósom csillogó szemekkel-ez lesz a legszebb karácsony hosszú évek óta.

-Én is így gondolom-motyogta az apósom.

Az elmúlt hetek, hónapok alatt Ádám kapcsolata is rendeződött az apjával. Mostanában egyre többet beszélgettek, és jó volt látni, hogy a majdnem tragédia teljesen összehozta a családot. Az apa-fia páros végül újra tudott mindenről beszélgetni, a minap például a fociról csevegtek a kanapénkon. Jól esett látni, hogy a hideg eltávolodás végre újra felmelegedett, és újra igazán szívesen szóltak egymáshoz.

Ezen picit meghatódva mindenkit kitereltem a nagy étkezőasztalhoz, és rájuk szóltam, hogy addig nem nyitogatunk ajándékokat, amíg meg nem vacsoráztunk. Persze, a kicsik ódzkodtak picit, de amikor bedobtam a nagy lehetőséget, hogy ehetnek majd egy kis édességet, rögtön felderültek és egy pár pillanatra még arról is elfelejtkeztek, hogy vannak ajándékok.

Ádám és Will segítségével végül egyszerre sikerült megterítenem az asztalt a tálakkal, a tepsikkel, amelyben ott voltak az alapvető ünnepi ételek. Húsleves, sült kacsa, rántott hús, hal, köretnek rizs és burgonyapüré. Meg egy-két savanyúság, amit persze a boltban vásároltam. Tényleg házi koszt volt, igazi magyaros vacsora, de nem voltam Michelincsillagos séf, szóval eltekintettünk attól, hogy nem tudtam igazi ételkülönlegességeket csinálni.

A visszajelzésekből viszont azt vettem észre, hogy mindenkinek ízlett a kaja. Bár a gyerekek teljesen be voltak zsongva a sütiért, így amikor a tálak helyére sütik kerültek, rögtön le is csaptak rá. Én is ettem pár sütit, aztán felálltam gyorsan elmosogatni egy pár tányért, amíg a többiek elfogyasztottak egy pohár bort. Mögöttem azonban megszólalt egy női hang.

-Ne segítsek esetleg?-kérdezte, és én felé fordultam.

Tamás felesége, Marianna állt mögöttem. Ő is ugyanolyan csinos volt, mint András felesége, az angol származású Suzanne. De míg Marianna vörös hajú, és világos bőrű volt, Suzanne sötétebb bőrű, és fekete hajú. Ráadásul Marianna terhes is volt, most járhatott az ötödik hónap körül.

-Jaj, dehogy, gyorsan elmosom ezt a pár tányért. De nagyon aranyos tőled, köszönöm.

-Nincs mit, sógornő. Amúgy nem semmi vacsorát hoztál összemosolygott rám.

-A házvezetőnőnk is segített azért-mondtam egy mosolyt rá villantva, miközben beletettem a csepegtetőbe egy újabb tányért.-De azért igyekszem én is főzni, mert nagyon szeretek, és Magda és az anyám receptjeit pedig mindig is nagyon szerettem kipróbálni.

-Meg is értem, ha ilyen finomak-bólintott, majd hirtelen komolyabb témára váltott.-Tudod, régóta nem láttam ennyire boldognak és kiegyensúlyozottnak Ádámot. Nagyon jó hatással vagy rá, és ezt szerintem mindenki észrevette. Csak úgy gondoltam, tudnod kell, hogy most kaptál egy második családot is. Persze, tudom, hogy milyen szálak fűzik össze a két családot, de akkor is szeretném, ha tudnád, hogy most már mi is itt vagyunk. Én is, Suzanne is, és a gyerekek is.

Ezen a vallomáson, majdnem elsírtam magam, de végül sikerült visszatartanom a feltörő könnyeimet. Régóta vártam már, hogy egy ilyen nagy családom legyen, hogy végre én nekem is legyen férjem, sógornőm, sógorom, apósom, anyósom, és mindig is szerettem volna, hogy elfogadjanak. Feltétel nélkül. Boldog voltam, hogy az álmom valóra vált.

Marianna végül otthagyott az utolsó pár tányérral, és pár pillanat múlva már jobb is volt, hogy nincs bent, ugyanis amikor már indultam volna vissza, hirtelen rettentően rosszul éreztem magam. Kivert a víz, és csöpögött rólam az izzadság. A legrosszabb viszont a hirtelen hányinger volt. Már készültem volna a mosdóba menni, de a lábaim is elég ingatagan tartottak meg, így lehuppantam a legközelebbi székre. Én hülye pedig ahelyett, hogy azon aggódtam volna, hogy rosszul vagyok, épp azon gondolkodtam, milyen szerencse, hogy sikerült elmosogatnom.

Nem tudom, meddig ülhettem ott, de egy idő után megjelent az ajtóban Ádám, és homlokát ráncolva pillantott rám, majd amikor látta valószínűleg rettentő sápadt arcomat, hirtelen térdelt le elém.

-Jól vagy, angyalom?-kérdezte aggódva, miközben megsimította a combomat.

-Persze, csak szerintem leeshetett a vérnyomásom, de mindjárt jól leszek-simítottam végig az arcán kedvesen.

-De mi a baj? Szédülsz?-kérdezte, mire bólintottam.-Angyalom, lehet el kellene menned orvoshoz. Annyi mindenen mentél mostanában keresztül, lehetne ki kellene vizsgáltatnod magadat.

-Ígérem, hogy az ünnepek után kérek egy időpontot.

-Nem, nem-rázta meg a fejét.-27-én reggel beíratlak a dokihoz, oké?

-Jól van-forgattam meg a szememet.

Tudtam, hogy nem érdemes veszekedni vele, mert akkor is szembeszegülne velem, és addig bizonygatja a maga igazát. De sajnos most nekem is be kellett picit ismernem, hogy az a vizsgálat nem tűnt rossz ötletnek emiatt az émelygés miatt. Meg azért ennyire hirtelen rosszul lenni. Sosem szédültem még ennyire, pedig régebben volt egy időszakom, amikor a stressz miatt sokszor rosszul voltam. Akkoriban elég keveset ettem, és ez elég rossz hatással volt az egész a szervezetemre. De akkoriban nem volt ilyen rossz a helyzet.

Szóval igen, mindenképp el kell mennem orvoshoz.

Vettem egy mély levegőt, majd felálltam, és magam után húztam Ádámot. Körbenéztem a nappaliban, ahol mindenhol a családtagjaink álltak és ültek. A két kanapéban természetesen a két legöregebb férfi, a kanapén Marianna, Suzanne, és a két anya. Ádám testvérei és Will a falat támasztották, és vigyorogva figyelték a karácsonyfa előtt csücsülő gyerekeket.

Az én szívem pedig felmelegedett erre a látványra.

Amikor megálltunk a kanapé mögött, András fia nézett ránk. Ő volt a legidősebb, de még ő is csak kisfiú volt. Most töltötte be a kilencet.

-Ádám bácsi-nézett a mellettem álló férfira nagy szemekkel. Kinyitogathatjuk?

-Persze-mosolygott rá a férjem.-Beszélgetnem kellett kicsit Kamilla nénikéddel, de most már itt vagyunk, kezdhetjük az ajándékozást.

Az ajándékokat még korábban mindenki áthozta, és így már egy nagy halom színes csomagolópapírral becsomagolt doboz hevert a fenyőfa alatt, amelyeken hatalmas masnik is voltak. Figyeltem, ahogy a kicsik rögtön afelé a doboz felé nyúltak, amelyeken nagy betűkkel az ő nevük volt. A mohó láz, amely a szemükben égett, egy picit azért kuncogásra késztetett.

Ádám átkarolt, és az én gondolataim egy kicsit elvándoroltak, hogy milyen lenne, ha már nekünk is lenne kisbabánk. Természetesen tudtam, hogy azért ez még távol van, és azt is tudtam, hogy Ádám nem biztos, hogy szeretne ilyen hamar már. Lassan azért jó lenne beszélgetni ilyenről is vele, mert én pár év múlva már biztosan szeretnék gyereket.

Figyeltem, ahogy a gyerekek az utolsó játékokat is kibontották, és örömteli arcukon vigyor ült. Jó volt látni a boldogságukat. Aztán András fia, a kicsi Pisti a többi ajándék felé nyúlt, és hangosan felolvasva mindenkinek elkezdte odaadogatni az ajándékokat. A szüleinknek, Ádám testvéreinek, Willnek, majd végül nekünk is. Ádámék közös ajándékot vettek a szüleiknek, és hát mi is így voltunk az én szüleimmel, sőt Ádám testvéreivel és családjával is, így mindenkinek jutott ajándék, és abba mindenki beleadott valamennyit. Amúgy is mindig úgy voltam vele, hogy nem az ajándék volt a lényeg, hanem a szeretet, amivel adtuk.

Mindenki érdeklődve figyelte a kapott ajándékot, és hála jó istennek, úgy láttam, hogy örültek is neki.

Azt is tudtam, hogy Ádámmal mi még majd adunk egymásnak valamit, de mivel ez személyes úgy gondoltam, hogy talán majd kettesben kellene átadnunk egymásnak.

Így hát miután kibontogattuk az ajándékokat – mi Ádámmal egy bakelit órát kaptunk, amelybe bele volt vágva a nevünk és az esküvői dátumunk is – mindannyian leültünk. Mivel már alig volt hely így a család köré gyűltünk, és a padlóra helyezkedtünk. Ádám nekidőlt annak a fotelnek az oldalához, amelyben apám ült, és az ölébe ültetett, így hallgattuk hát a történeteket, amely a nagy családunkhoz tartoztak. Voltak viccesek, komolyak, drámaiak, de mindegyik érdekes és szórakoztató volt.

-És tényleg volt olyan, hogy majdnem leugrottatok az erkélyről a medencétekbe?-kacagott fel Marianna, akinek például teljesen új volt ez a történet.

-Jól van, na-durcázott be a férje.-Gyerekek voltunk mindannyian, és azt képzeltük, hogy tudunk repülni.

-Egyedül én állítottalak meg titeket-fújtatott az anyósom, Hajnalka.-Ha nem veszem észre, hogy kint álltok, és már majdnem átmásztok a korláton, lehet ma nem is viccelődnétek itt ezen.

-Jó, igen, igen-bólogatott Tamás.-Igazad van, anya.

Az apjuk is hangosan felnevetett, és a játszó gyerekeken kívül mindenki rápillantott.

-Tudjátok, annyira jó végre itt ülni, és azt látni, hogy mindannyiótok ilyen sikeres és boldog. Tudom, Ádám-nézett a mellettem álló férfire kissé bűnbánóan-hogy nem a legjobb ötlet volt azt mondani, hogy csakis akkor lehet a tiéd a cég, ha van feleséged, de így látva, hogy boldogok vagytok, úgy gondolom jó ötlet volt ez a házasság.

-Nemcsak emiatt döntöttünk a házasság mellett, te is nagyon jól tudod, apa-emlékeztette a férjem az apósomat arra, hogy mi már elvileg régóta együtt voltunk.

-Tudom-mosolygott.-De áldom az eget, hogy egymásra találtatok. Nagyon szépek vagytok együtt, és nagyon jó látni, fiam, hogy végre mosolyogsz és boldog vagy.

Ádám

Apám szavai végtelenül jól estek. Mostanában tényleg másfajta kapcsolatunk volt. Amióta Kamillát elrabolták, sokkal többet beszélgettünk, és már nemcsak a munka volt a téma. Gyakran feljött az a korszakom, amikor ellenük lázadtam, és azért bocsánatot is kértem. Apám akkor is megjegyezte, hogy mennyire megváltoztatott Kamilla, és hogy jó újra azt a fiút látni, aki igazából én vagyok. Aki harcol a családjaiért, és a szeretteiért. Aki újra érez.

Ránéztem a mellettem ülő nőre.

Kamilla már az első naptól kezdve felhozott bennem valami kíváncsiságot, valami érdeklődést, amely nemcsak a testi kapcsolat felé, hanem egyenesen a személyére irányult. Ő érte el először, hogy figyeljek rá, hogy szeressek, hogy újra érezzek, és erre tényleg csak akkor jöttem rá igazán, amikor majdnem elveszítettem.

Miután a családjaink hazamentek a nagy Szatmáry-villába, apáék pedig Gödöllőre. Hárman maradtunk Will-lel. Úgy gondoltam, hogy a feleségemnek szüksége van egy kis pihenésre, ezért bevállaltam, hogy mosogatok, amíg Kamilla kicsit ledől a kanapéra. Will csatlakozott hozzám, így gyorsan összerámoltuk a mosatlan edényeket, és betettük a maradékot a hűtőbe. Nem mindenki tette volna meg ezt egy nőért, de bevallom őszintén, a nejem fáradtságot látva könnyíteni akartam egy picit a terhein.

Láttam Willen, hogy boldog és jól esett neki, hogy ő is ennek a nagy családnak a része lett. Sosem tudtam, hogy igazán mi történt vele és a családjával. Elvileg még mindig éltek valahol Angliában, de valami miatt Will egyáltalán nem tartotta velük a kapcsolatot. A katonai múltjáról is csak azért mesélt, mert egyszer láttam a mellkasán lévő hegeket, de abba is csak annyira avatott bele, hogy annak idején egy harcban szerezte. Ennél többet sosem beszélt a dologról, és én tiszteletben tartottam a kérését.

De furcsának találtam, hogy még ünnepekkor sem beszél a családjával.

-Nem hívod fel a szüleidet?-kérdeztem halkan, mikor betett egy tálat a hűtőbe. Láttam, ahogy minden izom megfeszült az inge alatt, és már tudtam, hogy nem kellett volna megkérdeznem.

-Figyelj, a családom... A családom már nem az én családom. Annak idején beleszóltak valami olyanba, amibe nem kellett volna.

-Tudom, Will, tudom-mondtam felsóhajtva.-De karácsony van, és szerintem itt az ideje, hogy egy picit engedj, hogy beszélj velük.

-Nem, Ádám, nekem... Nekem ez nem menne. Ne haragudj, de inkább megyek lepihenek.

Mielőtt kifejthettem volna bármit is a véleményemről, kiviharzott a konyhából. Hangosat sóhajtva csaptam rá a konyhaszekrényre. A legjobb barátom volt, és tudom, hogy nagyon nehéz lehet neki beszélni a múltról, többször is elmagyarázta, hogy nem is nagyon szeret róla beszélni, és ezért én gyakran tereltem a témát erről, de nem hittem volna, hogy még 26 évesen is ilyen makacs öszvér. Arról nem is beszélve, hogy ez az eset, ami miatt nem beszél a családjával, már több mint négy éve volt. De most mégis ünnepek vannak, nem ilyenkor kellene egy picit engedni a szeretetnek?

Ekkor éreztem meg a hátamon a gyengéd érintést, és óvatosan a nejem felé fordultam. Aggódó tekintete kérdőn meredt rám.

-Csak a családjáról beszélgettünk, és hogy egyáltalán nem tartja velük a kapcsolatot. Tudod, akkor is rossz látni, hogy neki is van vér szerinti családja, és még ilyenkor sem tartja velük a kapcsolatot.

Kamilla keze felvándorolt az arcomra, és végigsimított rajta.

-Nem hiszem, hogy bele kellene ebbe szólnod. A saját élete, és majd eldönti. Szerintem sem egészséges, hogy ennyire elzárkózik tőle, de hagynod kell, hogy úgy oldja meg a saját ügyeit, ahogy ő szeretné-mondta, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.

Újra felsóhajtottam. Mindig is igaza volt.

Hirtelen ellépett tőlem, és rám mosolygott.

-Szeretném odaadni az ajándékodat-mondta, majd az asztalhoz lépett és felemelt egy sötétkék papírba csomagolt dobozt, és felém nyújtotta.

Érdeklődve figyeltem, miközben elkezdtem kibontogatni a csomagolást. Ahogy megláttam egy díszdobozt, összeráncolt szemöldökkel pillantottam az előttem álló, ideges feleségemre. Nem akartam, hogy ideges legyen, ezért felkaptam a díszdobozt tetejét, és belepillantottam. Két félszíves kulcstartó volt benne, amelynek tetejébe a nevünk volt belevésve, illetve a házasságunk dátuma. Valamint mellettük hevert még egy egészen különleges formájú borosüveg, aminek a címkéjén az állt, hogy a „Te angyalodtól".

Felnéztem Kamillára.

-Tudom, hogy nem egy nagy ajándék, de a kulcstartót Lara javasolta, a borosüveg meg kötődik így hozzád és hozzám is. Az a bor van benne, amit annak idején először együtt kóstoltunk meg.

Emlékeztem arra az esetre, így hát el is mosolyodtam rajta.

-Az is vicces eset volt. Emlékszem, hogy apa kint hagyta a felbontott bort az asztalon, és mi csak bele akartunk egy picit kóstolni-nevettem fel, ő pedig velem együtt kuncogott.-Te levetted a pultról, öntöttél a pohárba, és mindketten beleittunk. Emlékszem, hogy mindketten fintorogtunk, és inkább visszatettük a helyére a bort. Másnap reggel apa csak annyit kérdezett, hogy tudjuk-e ki ivott a sötétben a borból, mert cseppek voltak belőle a padlón.

Kamilla hangosan felnevetett.

-Igen, emlékszem. Akkor pont nálatok aludtunk.

-Mennyi éve is ennek?

-Hú, lehettünk vagy 9 évesek-emlékeztem vissza.-Szóval már tizenöt, tizenhat éve-néztem rá döbbenten, aztán meleg mosollyal.-És te még emlékszel erre?

-Hogyne emlékeznék-nevetett fel, és közben átkarolt.-Emlékszem én sok mindenre gyermekkorunkból-mondta kissé szomorkás hanggal, én pedig emiatt letettem az asztalra az ajándékomat. Én is átkaroltam a derekát, majd a füle mögé tűrtem egy kósza hajszálat.

-Sajnálom mindent, angyalom. Nem voltam önmagam, amikor eltávolodtunk egymástól.

-Semmi baj, tudod, nagyon jól. Csak rossz visszagondolni, hogy mennyi évet kihagytunk egymás életéből.

-Mindent be fogunk pótolni-fogtam a két kezembe az arcát, és hosszan megcsókoltam.-Ígérem-néztem bele a szemébe, majd amikor mosolyogva bólintott, elléptem tőle és konyhapult felé nyúltam, ahová még nemrégen leraktam Kamilla ajándékát vagyis az ajándékának egy részét.

Kamilla homlokát ráncolva pillantott a kezemben lévő mappára.

-Mit akarsz a házassági szerződésünkkel?-kérdezte színtelen hangon, én pedig válaszolva a kérdésére kikaptam belőle a papírokat, majd mindkét példányt – az enyémet és az övét is – széttéptem egyetlen határozott mozdulattal. Kamilla a szája elé emelte a kezét.

-Ez a szerződés hazugságra épült, ahogy a kezeden lévő eljegyzési gyűrűk is. Tudom, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, de ezzel is azt akartam mutatni neked, hogy engem nem érdekel ez a szerződés-dobtam le a széttépett papírt az asztalra.-Mert már nem érdekel semmi. Szeretlek, és csak ez a fontos.

Meg sem várva a válaszát felkaptam viszont az igazi ajándékát, és felé nyújtottan.

Izgatottan csillogó szemmel vette el, és elkezdte kibontogatni. Amikor meglátta az örökrózsát, és a mellette fekvő nyakláncot, nagy mosoly terült az arcán. Letette az asztalra a dobozt, aztán kivette először a rózsát az üveggel, és megpillantotta rajta a gravíroztatott dátumot, aztán a nyakláncot. Ez is egy különleges ajándék volt. Az eladó szerint, akitől vettem, azt mondta, ez egy nagyon egyedi nyaklánc, amely különleges kék kővel volt díszítve.

-Ez gyönyörű, Ádám-suttogta könnyes szemekkel, majd közelebb lépett hozzám, és hosszan megcsókolt.-Köszönöm szépen.

-Én is köszönöm neked, hogy emlékeztetsz engem a múltra, de nem a rosszra, hanem a boldog időkre-mosolyogtam rá.

-Tudod, mit ígértem neked a múltkor-vigyorgott vissza rám.-Leszek a fény, a megmentőd, az őrangyalod, és kirángatlak a sötétből. És...-nézett a szemembe mélyen.-Én is szeretlek!

Úgy érzem, sikerült neki megmenteni. Neki minden sikerül.