Sziasztok!

Következő rész. Már csak 4 fejezet és egy epilógus van hátra... A történet egyik szála itt most azonban lezárul. Deeee... Még izgulhattok, mert az utolsó fejezetek is tartalmaznak meglepetést.

Jó olvasást,
Skyler💓💓

15.fejezet

Ádám

Másnap reggel is csend volt. Az étkezőben reggeliztünk, és furcsa volt, hogy a családunk tagjai szinte mind itt voltak, egyedül a legfontosabb személy hiányzott. Ott ültünk hát egymást és a reggelre készített sült szalonnát ettük, miközben mindannyian valószínűleg azon gondolkodhattunk, hogy mikor láthatjuk viszont Kamillát.

Magda volt az egyetlen, aki nem itt az asztalnál evett velünk, hanem inkább a konyhában. Makacs egy asszony volt, nagyban hasonlított a feleségemre, és már értettem, hogyan szerették meg ennyire egymást.

A reggeli közben a testvéreimmel is beszéltem telefonon. Természetesen apám megüzente nekik a nagy hírt, és mindketten felhívtak külön-külön, hogy érdeklődjenek a hogylétemről. Szerencsére mindkettőjükkel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, és ők elég sokszor látogattak meg engem Londonban. Nemsokára szerettek volna ők is hazaköltözni, mert úgy gondolták, hogy a családnak nagyobb szerepe van, és hát mivel egyre több borászati központot szerettem volna létrehozni az országban, a testvéreim hajlottak arra, hogy addig költözzenek vissza Magyarországra, amíg a gyerekeik kicsik, és ezáltal segítettek volna nekem az itteni terveimmel.

Jó ötletnek tartottam, hogy hazajöjjenek. Nagyon sokáig külföldön éltek, és apáéknak is jobb lett volna, hogy öregkorukra sokkal többet legyenek az unokáikkal. Valamilyen szinten viszont kicsit bizalmatlan voltam, hogy a három külföldi céget is ismeretlen fogja vezetni. Azt viszont, hogy kinek adjuk át az irányítást, a testvéreimre bíztam. Elég problémám volt az egész céghálózat vezetésével, ezért szerettem volna, hogyha ők választják meg az utódjaikat és ezzel is levennének egy terhet a vállamról.

-Tesó, ha bármire szükséged van, szólj-szólt bele végül Tomi.-Tudod, hogy intézkedünk a hazamenetellel kapcsolatban, és még nincs házunk vagy egy lakás, ahová mehetnénk, de bármikor indulunk haza, ha kell.

-Tomi, tudod nagyon jól, hogy hozzám és apáékhoz is jöhettek addig, amíg nem találtok házat, meg amúgy is. Még semmi terv nincs, merre terjeszkednénk. Addig nem érdemes házat vennetek itthon. Ezt mondtam Andrásnak is.

-Rendben van, megbeszéljük még ezt. Az a lényeg, hogy találjátok meg a feleségedet, és utána beszélünk róla, oké?-mondta, aztán megköszönve a támogatását elköszöntem tőle is és letettem a telefont.

A tehetetlenség felemésztett, és idegességemben újra beletúrtam a hajamba.

Anya, aki ekkor még mellettem ült az asztalnál, megfogta a kezemet, és én megpróbáltam támogatóan rámosolyogni, de éreztem, hogy ő is ugyanannyira aggódik, mint én.

Órák teltek el, és a szüleink, és Lara is csak annyira ment el, hogy átöltözzenek, aztán már újra mindenki nálam volt. Magdát is hazaküldtem, de ahelyett, hogy otthon lett volna, a hölgy pár óra múlva már újra nálam volt. Kávét főzött, teát készített, ebédet csinált, és annyira hálás voltam a segítségéért, mint eddig senkinek.

A kanapén töltött kínzó órák teljesen elvették az eszemet, de próbáltam higgadt maradni. Will és Lara a kanapén ültek az egyik oldalamon, a másik oldalamon az édesanyám. Az egyik fotelt a Váradi házaspár foglalta el, a másikban pedig az apám ült. Mindannyian gondterhelten néztük a tévét, és próbáltuk elterelni a figyelmünket a vígjátékkal. Azonban a poénoknak szánt vicces beszólásoknál, jelenteknél nem vigyorogtunk. Ez is jelezte, hogy egyikünk sem figyelt annyira oda a képernyőre.

Már délután három óra volt, amikor az asztalra helyezett mobilom rezegni kezdett. Érdeklődve kaptam oda a tekintetem.

Felcsillant a szemem, amikor megláttam Lakatos nevét a telefonom képernyőjén.

-Halló, tessék nyomozó-vettem fel azonnal, és az idegességtől remegni kezdett minden végtagom. A szobában lévő emberek hirtelen kapták rám a pillantásukat, és feszülten figyelték a mondataimat.

-Elnézést, Szatmáry úr, a zavarásért, de úgy gondoltam, hogy a hírrel most azonnal fel kell hívnom-mondta nyomozó, és hallottam, ahogy egy autóba száll be, majd ahogy felbőg a motor.

-Nem, nincsen semmi baj, épp itthon vagyok. Milyen híre van számomra?-kérdeztem izgatottan, és majd meghaltam az idegességtől, ami elárasztotta mindenemet.

-Van egy nyomunk-nyögte ki végül a nyomozó, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel.-Az embereim ezekben a pillanatokban érnek a helyszínre, és én is most indultam utánuk, de előtte szerettem volna tudatni magukkal, hogy remélhetőleg ma még visszakapja a feleségét.

-Hála istennek-sóhajtottam fel a telefonba.-Nyomozó hová kellene mennem, ott szeretnék lenni, amikor kijuttatják.

A szobában lévő tekintetek egymásra pillantottak, és a szemük megtelt reménységgel. Jó érzés volt látni, hogy egy picit mindenki visszanyerte a lélekjelenlétét, és végre nem sírt, nem nézett ki a fejéből, mintha fel sem fogná a körülötte történő dolgokat.

-Szatmáry úr, ez nem biztos, hogy jó ötlet-figyelmeztetett a nyomozó.

-Nézze, maga mit tenne a helyembe, ha a felesége lenne most az enyém helyében?-kérdeztem dühösen. Az anyám kicsit rosszallóan és féltőn pillantott rám, de jelenleg csak az érdekelt, hogy a karjaim között tudhassam a szerelmemet.

A telefon másik végén a hang elhalkult, és csak a motor ütemes járását lehetett hallani. Aztán egy végtelennek tűnő perc után a nyomozó megszólalt:

-Rendben. Velem jöhet, de mindent úgy csinál, ahogy mondok. Máskülönben a feleségét lehet nem tudom kihozni élve.

Természetesen beleegyeztem. Többé nem érdekelt az egész. Csak a feleségem érdekelt.

Összeszedtem magam, mindenkit megnyugtattam, hogy amint megtudok valamit, rögtön telefonálok.

Aztán nem sok idő elteltével már Lakatos nyomozó kocsijának az anyósülésén ültem, és egy ismeretlen úti cél felé tartottunk. A nyomozó annyit volt hajlandó elmondani, hogy egy elhagyatott raktárépülethez megyünk, és az elmondása alapján ez a Dávid egy eszetlen és hülye bűnöző volt, mert a tetthelyen megtalált telefonból kikeresték Harmos telefonszámát, majd elkezdték bemérni, így sikerült rátalálni a helyre, amely valószínűleg az a helyszín volt, ahol jelenleg Dávid fogságban tartotta a feleségemet.

És hogy hogyan nyertek bizonyosságot arról, hogy biztos Dávid, aki elrabolta? A telefonszám megkeresése előtt megtalálták a zsebéből kieső iratot, amely valami utazást intézett a neve alatt.

A nyomozó szerint ilyen hibákat egy profi nem követ el, szóval Harmos vagy egy piti, hülye bűnöző, aki nem bírja elkerülni az esetleges hibákat vagy... Vagy direkt hagy elől nyomokat, hogy a nyomozók megtalálják, és bedőljenek. Így óvatosnak kell lennünk a férfival.

Az egész út alatt idegesen hallgattam a mondandóját. Én nem mehetek be velük, kint kell várnom az autóban. Nem beszélhetek senkivel, igyekeznem kell meghúzni magam, és csakis akkor szállhatok ki az autóból, ha biztonságos, és ha már kihozták Kamillát. Nem szabadott hibázniuk.

Amikor odaértünk a romos épület elé, elöntött a félelem, és alig vártam, hogy ez az egész rémálom véget érjen. Egyszerűen csak szerettem volna, hogy a feleségem már itt üljön velem együtt. Kint ebből a romos épületből. Távol Harmos Dávidtól. Csak remélni mertem, hogy valahogy kijuttatják onnan a nyomozók, és végre boldogok lehetünk minden szempontból.

-Várjon itt-mondta a nyomozó nyomatékosan, aztán egy adóvevőt nyújtott át.-Ha bármi van ezen keresztül fogok önnél jelentkezni. És kérem, bármi baj van, vegye fel a mellényt-intett a hátsó ülésen lévő golyóálló mellény felé.

Bólintottam, mikor kiszállt mellőlem és a hátsó ülésen lévő védőmellény felé nyúlt, aztán elindult.

Percekig figyeltem, ahogy lopakodva elindult a távolabbi embereihez. Az egész tényleg egy krimihez hasonlított. Egy csomó beöltözött rendőr, meg kommandós, kibiztosított fegyverrel, biztonsági mellénnyel, sisakkal. Fura volt figyelni egy ilyen helyzetet, ahogy azok az emberek kockáztatják az életüket másokért, és behatolnak egy számomra fontos személyért.

Miután eltűntek, újabb kínzó percek jelentkeztek, és muszáj voltam mocorogni az idegességtől. Aztán inkább fantáziálni kezdtem. Arról, hogy mi lesz, ha Kamilla kilép az ajtón, hogyan szaladok majd elé, hogyan ölelem majd magamhoz, hogyan viszem majd haza a házunkba, hogyan töltöm majd el vele szerelmesen az éjszakát. És hogyan mondom ki végre neki azt, hogy szeretem.

Mert azt tudtam, hogy nem akarok várni tovább, szükségem volt arra, hogy boldogok legyünk együtt, és arra is szükségem volt, hogy ő is viszont szeressen. 5 évig minden érzelem elől elzárkóztam, és nem akartam, hogy most amikor lehetőség nyílik a boldogságra, vége szakadjon ennek az időszaknak. Mert azt tudtam, hogy boldog szeretnék lenni. Ez biztos volt. Nem érdekelt tovább a szerződés, nem érdekelt Lívia, Dávid, a haragos múlt, a hazugságok, még az az átkozott gyűrű sem, amit hazugságból húztam az ujjára, mert az elmúlt két hónap alatt végre nem hazugságként gondoltam a házasságunkra. Éreztem, hogy ez igazi, mindent elsöprő szerelem, és hogy az a kötelék, amely a házasságkor született kettőnk között végre igazivá vált.

Pedig kezdetben mennyire csak a vágyaim irányítottak, és az a magatartás, amellyel elutasított. Nem dőlt be a pénzemnek, nem dőlt be a jóképűségnek, és csak akkor engedte el magát, amikor alkoholos állapotban, becsiccsentve lefeküdt velem a nászéjszakánk. Akkor tört meg közöttünk igazán a jég, és azóta folyamatosan csak javult a helyzet. Tudom, hogy ki kellett kényszerítenem néhány dolgot belőle, és nem vagyok rá büszke, de tudtam, hogy sokkal jobb lehet a viszonyunk, ha mindketten kimondjuk a régi sérelmeinket, problémáinkat. Mindketten sérültek voltunk lelkileg, és egymás megmentői voltak.

Idegesen pillantottam megint az ajtó felé, de nem láttam mozgást. Semmit.

Aztán hirtelen recsegni kezdett a kezemben lévő adóvevő, majd egy hang szólt bele.

-Szatmáry úr-mondta határozott és kemény hangján Lakatos nyomozó.Hall engem?

-Igen, itt vagyok-nyomtam meg az adóvevő oldalát, hogy tudjak válaszolni neki.

-Harmos Dávid azt szeretné, hogy jöjjön be, és azt kérte, hogy ne vegyen fel semmi mellényt, pisztoly se legyen önnél-mondta a nyomozó, de mondatának második részét más hangsúllyal mondta, így rögtön megértettem: a ruhám alá kell felvennem a mellényt.

-Azonnal ott vagyok-mondtam az adóvevőbe, majd gyorsan kigomboltam a fekete ingemet, és a hátsó ülésről kihalásztam a golyóálló mellényt. Miután felvettem, gyorsan magamra kaptam az inget, begomboltam, és elindultam a bejárat felé.

Igazából mondhattam volna, hogy nem vagyok egyáltalán ideges, de nem tehettem, mert nagyon is az voltam. Minden lépésnél egyre jobban dobogott a szívem, és a fenébe! Egyáltalán nem értettem, hogy miért engem kért Harmos. Nem értettem, hogy mi szüksége van a rendőrségnek odabent rám. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhet odabent.

Ahogy beléptem nem kellett sokáig mennem, mert láttam a nyitott ajtót, ahonnan Lakatos nyomozó integetett nekem. Az arca semmi jót nem tükrözött és kezdtem félni, hogy olyan történt, ami már visszafordíthatatlan.

Amikor az ajtó küszöbét átléptem, nem néztem szét a szobában, nem figyeltem meg a környezetet, mert igazából csak egy valamire koncentráltam: Kamillára, akinek arcán lilás foltok volt, haja összekuszálva, és a szeméből könnyek csorogtak. A nőre, akinek a halántékához nyomta azt a rohadt pisztolyt az a mocsok. Ahogy engem nézett képtelen voltam nyugton maradni, a könyörgés, az aggodalom, a félelem teljesen megborította az életemet. Fékezhetetlen düh szaladt végig rajtam, és már indultam volna afelé a seggfej felé, de Lakatos nyomozó visszafogott engem, mielőtt hülyeséget csinálhatnék.

-Ádám, ne-láttam közben tátogni Kamillát, és igazából a könyörgő tekintete tartott vissza attól, hogy oda ne rohanjak, és ne üssem meg azt a faszfejet.

Harmos csak röhögött.

-Nahát, nahát, nahát-nézett végig rajtam.-Tényleg voltál annyira hülye, hogy belemásztál a csapdába.

-Engedd el, Harmos-vicsorogtam.-Megéri neked ez az egész? Hogy megölsz egy embert?

-Ó, nyugodj meg, nagyon is-nevetett fel.-Majd elmondja neked ez a kicsike, vagy nem. Lehet, hogy még lelövöm, vagy majd még kiderülfontolgatta, és én újra csikorgatni kezdtem a fogamat a dühtől.

Ekkor láttam meg a földön lévő pisztolyok tömkelegét. Valószínűleg Harmos kérte meg őket, hogy tegyék le a fegyvert, de így nem volt esélye sem annak, hogy védekezzünk ez ellen az őrült ellen. Aztán megláttam a reménysugarat. Fél szemmel a sor szélén álló katona felé pillantottam, aki egy kis kibiztosított fegyverrel elkezdett lassan mozogni Dávid háta mögé, és az a barom valószínűleg nem vehette észre, hogy nála maradt egy fegyver. Ügyes megoldás. De tennünk kellett valamit. Lakatosra pillantottam, aki rájött, hogy tudok az emberéről, és Dávid felé biccentett jelezve, hogy beszéljek tovább.

Így hát minden határozottságomat, és dühömet előkapva újra afelé a barom felé fordultam.

-Nem értem, miért nem tudod te a szemembe mondani mi bajod van velem-tártam szét a karom.-Idehívattál. Hát itt vagyok. Akkor legyen merszed elmondani, amit akarsz.

-Azt hiszed, ezért hívattalak ide?-kérdezte röhögve, és a kezében lévő Kamilla láthatóan megremegett. Jaj, istenem!

Az én gyönyörű feleségem, a kitartó Kamilla most adta fel igazán, mert a következő pillanatban könnyek csorogtak le az arcán.

-Miért akkor miért hívattál ide?

-Azért hogy lásd a jelenetet, amikor megölöm a feleségedet-mondta nevetve, majd a keze megfeszült, és már majdnem meghúzta a ravaszt. Futni kezdtünk felé, de a mögötte álló lövész végül leadta a lövést, és Harmos kezéből kiesett a fegyver, a Kamillát lefogó karja elernyedt, leesett a feleségem testéről. Az a mocsok még belenézett a szemembe, aztán a teste a földre zuhant, de nem halt meg. Á, dehogy, csak fájlalva a karját feküdt a földön. Megúszta, pedig kis híján múlott, hogy végre megdöglött volna.

Kamilla nagyot sóhajtva, könnyekkel a szemében, zokogva kezdett el szaladni felém, én pedig kitárt karokkal vártam, hogy becsapódjon a mellkasomhoz. Az se érdekelt, hogy az ingemet áztatja a könnyeivel, az sem érdekelt, hogy közben Harmos vére elkezdte beteríteni a padlót a rohadék alatta, az sem érdekelt, hogy a nyomozó és a rendőrök minket figyelnek. Egyszerűen csak öleltem a nőt, akit most már a világon mindennél jobban szerettem.

A feleségem sokáig nem hagyta abba a sírást, és én addig nem akartam semmit tenni vagy mondani, amíg ki nem viszem ebből a pokolból. Így hát felkaptam, és nem engedtem, hogy felemelje a fejét. Tudtam, hogy erős nő, és elbírná a látványt, de egyszerűen nem volt arra szüksége, hogy emlékezzen erre. Nekem is felkavaró volt ez az egész eset, és szerintem most mindkettőnknek szüksége van arra, hogy picit felejtődjön az egész.

Elég lesz majd, ha a rendőröknek mesélnie kell majd erről. Márpedig biztos voltam, hogy kihallgatnak még mindkettőnket, hogy örökre börtönbe juttathassák ezt a mocskot.

Ahogy kiértünk, a távolban már hallottam a mentők szirénáját, de még mindig nem érdekelt az egész. Kamillával a karomban egész a nyomozó autójáig sétáltam, majd miután kinyitottam az anyósülés ajtaját, beültettem az ülésre, hogy végre az arcára nézhessek.

Még mindig csúnyák voltak a sérülései, a lilás foltok az állkapcsánál, és az arccsontjánál is sötétek voltak. Csak abban reménykedtem, hogy máshol nem bántotta az a köcsög. A kezem végigtapogatta a testét, de Kamilla csak megrázta a fejét, ezzel is jelezve, hogy semmi baja nincsen. A kezem végül visszavándorolt az arcára, majd a tarkójára, de ekkor hirtelen felszisszent. Idegesen fordítottam oldalra a fejét, hogy megpillanthassam a nyakán lévő sebet, amely jól láthatóan mutatta, hogy valamivel fejbe vágták.

Istenem, mindjárt visszamegyek, és én magam fojtom meg azt a rohadékot!

Óvatosan újra magam felé fordítottam a fejét, és a lehető legóvatosabban az arcára tettem a két kezemet. Még mindig könnyes volt a tekintete, amikor belenézett az én szemembe. Egyszerűen csak figyeltem őt, és alig bírtam megszólalni. Aztán nem bírtam tovább, magamhoz húztam és megcsókoltam. Óvatosan és lágyan, hogy egyáltalán nem bántsam meg a sebeit.

A sós könnyeket pedig már az ajkam is érezhette. Igen, ez nem álom, életben van!

-Istenem, azt hittem, hogy meghaltál. Reménykedtem, hogy láthatlak még-borzongtam meg a gondolatra.-Szeretlek! Már ki kellett volna mondanom hamarabb, de... Különleges alkalommal szerettem volna elmondani. Ez nem a legtökéletesebb alkalom arra, hogy szerelmi vallomást tegyek, de majdnem elveszítettelek, és többé kétségem sincs afelől, hogy tudnod kell az érzelmeimről.

Kamillának hirtelen elakadt a lélegzete, aztán újra zokogva a nyakamba borult. Egy ideig értetlenül simogattam a hátát, aztán amikor eltolt magától, a kezébe fogta az arcomat és megcsókolt erősen és szenvedélyesen. Amikor újra eltávolodott tőlem, csillogó tekintete és halvány mosolya miatt szorító érzés költözött a mellkasomba. De ez a jó fajta szorongás volt.

-Én is szeretlek, Szatmáry Ádám. Már nagyon régóta szeretlek. Sosem szüntelek meg igazán szeretni-suttogta, és én akkor teljesen elvesztem.

Már éppen újra megcsókoltam volna, amikor egy torokköszörülés belerondított a tökéletes pillanatunkba. Amikor dühösen oldalra pillantottam, megláttam Lakatos nyomozó mosolygós arcát. Azt hittem, hogy abban a pillanatban meg tudnám ölni a szememmel, de ő csak Kamilla arcára figyelt.

-Elnézést, hogy belerondítok ebbe a pillanatba, de szeretném, ha minél hamarabb otthon lehetnének, ezért szeretném felvenni a vallomásaikat, ha lehet. Elsősorban önét, Kamilla. Természetesen később is be kell majd fáradniuk, és lesz majd egy pár tárgyalás, ahol beszélniük kell, és részt kell venniük, mint tanú, de jó eséllyel sok évre elítélhetik Harmost a rá felróható bűnök miatt.

A tekintetem Kamillára vándorolt.

-Elmeséled most, ami bent volt? Szeretnél hamarabb túl lenni rajta vagy inkább vigyelek be valamelyik nap a rendőrségre a nyomozóhoz?kérdeztem gyengéden végigsimítva az arcán.

Nekem mindegy volt, hogy mikor hallgatnak ki. Én azt se bántam, ha most hazamegyünk, és egy másik nap kell bemennünk, mert ezt a döntést most Kamillára akartam bízni. Ha képes arra, hogy elmondja, mi történt bent, akkor minél hamarabb letudjuk ezt, annál jobb. De ha nem képes róla még most beszélni, akkor azt sem bánom. Nem fogom hagyni, hogy megtörjön. Bár csodálkoznék rajta, hogy ennyi minden után, amit átélt, ez lenne, ami tönkretenné lelkileg.

Kamilla először a nyomozóra, majd rám pillantott, aztán határozottan bólintott.

-Elmondom az elejétől a végéig, mert rács mögött szeretném tudni azt a szemetet.

Kamilla

Fájt a fejem, és zúgott minden körülöttem. Aztán megéreztem, hogy a kezem és a lábam is fájt. Próbáltam megmozdítani, de meg volt kötve. Egy székhez voltam kötve. A fenébe is, a szememet sem bírtam kinyitni. A fény is bántott, de muszáj volt kinyitnom a szemem. Muszáj volt harcolnom egy kicsit magamért.

Óvatosan próbáltam nyitogatni a szememet. Először minden összefolyt, nem láttam csak homályos foltokat, elmosódott pacákat, aztán ahogy egyre jobban kezdett kitisztulni kép, láttam a lemorzsolódott vakolatot, a fehér falakat, amelyeken már szürke foltok is voltak, néhány ablakot, amelyeken rács volt, és gyenge fény szűrődött át rajta. A fal mellett néhány doboz, régi poros és rozoga polcok, a távolban ódon vasajtó, amely már rozsdásodott.

Egy elhagyatott raktárépületben lehettem.

Ahogy a fejem felemeltem, egyáltalán nem számítottam a még élesebb fájdalomra, amely belehasított, és halkan felkiáltottam. Próbáltam volna odakapni a kezemmel, de mivel még továbbra is le voltam kötve, így ez nem jöhetett össze.

Amikor azonban a fájdalom elmúlt, rájöttem, hogy milyen helyzetben voltam. Ki voltam szolgáltatva, bezárva, és muszáj voltam valahogy kiutat találni ebből az egészből. Muszáj volt hazamennem. Újra megpróbáltam megerőltetni magamat, és addig feszegettem a kezemet, amíg már majdnem kidörzsöltem a csuklómon a bőrt a kötéllel. Feladtam, a csomó a kötélen túl erős volt, és én sehogy sem tudtam szabadulni.

A következő pillanatban azonban az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy cipő halkan kopogni kezdett, ahogy közeledett felém.

-Nocsak, nocsak, felkeltünk?-kérdezte egy gúnyos hang, és nekem már az ismerőssége miatt is különösen borsódzani kezdett a hátam. Amint a látómezőmbe teljesen tisztán bekerült, és megláttam az arcát, minél messzebb szerettem volna menekülni tőle.

Ugyanis a személy, aki velem szemben állt, az Dávid volt.

Undorodva figyeltem, ahogy elém lépett, és a keze végigsimított az arcomon. Erősnek kellett lennem, ezért hátrébb húzódtam. Nem engedhettem meg, hogy hozzám érjen. Hányingerem volt tőle, és a szám is keserű volt, legszívesebben leköptem volna ezt a barmot.

Látva az ellenállásomat, pofon vágott a jobb oldalról, aztán a másik oldalról is, és én bár felkiáltottam, nem voltam hajlandó kimutatni sem a fájdalmat, sem a könnyeket, amelyek a szemembe tódultak.

-Nem bánunk így azzal, aki csak jót akar neked-fröcsögte az arcomba, és újra végigsimított az arcomon.

-Őrült vagy-morogtam, de éreztem a nyelvemen a vér fémes ízét. Valószínűleg beleharaphattam a számba, amikor megpofozott.

-Nem újdonság, szívem-mondta, majd leült elém a földre. Tiszta ruha volt rajta, de látszott, hogy már régóta nem aludt rendesen, és nem is ehetett sokat. Megérdemelte. Legalább szenvedjen annyira, mint én, amikor annak idején vert engem. De tudtam, hogy ez sem elég büntetés neki.

-Miért raboltál el? Mi hasznod van belőle?

Felállt, és elkezdett járkálni előttem jobbra-balra. A tekintete viszont rajtam volt, többször is végigmért tetőtől talpig, én pedig megremegtem a kutató szemektől.

-Tudod miért tettem?-kiabálta végül a szemembe, mire összerezzentem, és hátrébb húzódtam.-Amikor az a nagypofájú Szatmáry eljegyzettfolytatta tovább halkabban-és elvett tőlem téged teljesen, akkor elegem lett, és tudtam, hogy muszáj megbüntetnem őt. Ezért elsikkasztottam egy óriási összeget a cégtől, de direkt a saját nevemet használtam, hogy hülyének tűnjek, el kellett menekülnöm egy időre, de ez a tervem első része volt csak. A következő lépés az volt, hogy elrabollak téged. Kicsit eltűntem, és ügyesen játszva a lapokkal kiválasztottam a legtökéletesebb időpontot. Minden annyira tökéletes volt, hát nem szuper. És azt is tudom, hogy hamarosan ide fognak érni, és látják majd a műsort-vigyorgott.

Jaj, ne! Azt ne. Csak reméltem, hogy Ádám nem lesz annyira hülye, hogy idejöjjön. Reménykedtem benne, hogy otthon marad és hagyja a nyomozókat dolgozni. Emlékszem, hogy a legszarabb helyzetben hagytam ott, és egy picit féltem, hogy emiatt megharagszik rám, hogy nem úgy néz majd rám úgy, mint egy megmentőre, az őrangyalára. Nem akartam, hogy csalódást okozzak neki.

Újra afelé a bolond felé pillantottam. Hogyan is lehettem annyira hülye, hogy annak idején nem jelentettem fel. Lehet, hogy fontos volt a nyugalmam, vagyis a részleges nyugalmam és a szabadságom, de nem szabadott volna engednem, hogy Dávid bármit is tönkretegyen. Vagy bárkit is tönkretegyen. Most először bántam igazán az életemben, hogy nem dugattam rácsok mögé. Mert ez a férfi lassan kezdte tönkretenni az életünket. Először a sikkasztás, aztán ez. Szó szerint őrült volt.

-Milyen műsort?-kérdeztem vissza rekedten, mire újra közelebb lépett és a képembe vigyorgott. A fenébe is, kirázott a hideg!

-Azt, hogy élőben fogják látni a megölésedet. Mert ha az enyém nem lehetsz, akkor másé se legyél-suttogta a fülembe, én pedig kidülledt szemekkel reménykedtem, hogy Ádám tényleg nem lesz olyan hülye, hogy megjelenik, amikor elszabadul a pokol.

Ekkor kiment, és én egyedül maradtam a szobában a gondolataimmal együtt. Közben figyeltem az ablakon beszűrődő fényeket. Próbáltam rájönni, hogy hány óra lehet, de csak annyit vettem ki, hogy már bőven túl vagyunk az éjszakán.

Hátradöntöttem a fejem. A fájdalomtól egy pillanatra összerezzentem, de már csak egyre tudtam gondolni, hogyha valaha kijutok innen, hálát adok az istennek, és kimondom végre, hogy mennyire szeretem a férjemet.

-Igazából ennyi érdemleges történt, amíg bent voltam, mert utána már nem érzékeltem az időt, és önök megjelentek-mondtam a nyomozónak, miközben Ádám szorosan magához húzott. Közben megjelent egy mentős és elkezdte közben ellátni a sebeimet, a férjem pedig egy picit arrébb húzódott, de a kezemet nem engedte el.

-Szóval azt mondja, hogy a fő indok a féltékenység volt?-kérdezett vissza a nyomozó. -

Legalábbis az elmondása alapján igen-bólintottam, miközben a mentős a csuklómon lévő horzsolásokat fertőtlenítette le.

-Rendben, asszonyom-csukta össze a jegyzettömbét a nyomozó.-Beszélek a férjével is, felveszem az ő vallomását is-nézett a férjemre, aki felemelte a kezemet is csókot nyomott rá.-Addig önt megvizsgálják. Ígérem, gyorsan hazamehetnek.

Reméltem, hogy igaza volt, mert már semmire nem vágytam jobban.

Ádám

Hazafelé indultunk, és tudtam, hogy most Kamillának szüksége lesz minden támogatásra, így Lakatos nyomozó hátsó ülésén csendben ringattam a karjaim között egészen addig, amíg el nem aludt. Édes szuszogása megremegtette mindenemet, mert legalább most már éreztem, hogy mellettem van, hogy él.

Az út csendben telt. Amikor pedig a nyomozó megállt a házunk előtt, kiszálltam, de Kamillát még nem vettem ki a hátsó ülésről. Lakatos nyomozó is kiszállt, majd megállt velem szemben zsebre dugott kézzel.

-Tudja, nem semmi munkájuk van maguknak-nevettem fel halkan, és ő
is elvigyorodott.

-Már megszokott.

-Köszönöm, nyomozó-néztem rá mégis komolyan.

-Ez a munkám, Szatmáry úr-nyújtotta felém a kezét, és tudtam, hogy örökké hálás lehetek nekik, amiért megmentették annak az életét, aki most már a legjobban számít nekem.