Sziasztok!😘

Új fejezet és már sajnos nem sok van hátra. Körülbelül még 2-3 hét és a történetnek vége lesz. Remélem az utolsó fejezetek is annyira tetszenek majd nektek, mint az eddigiek.

Jó olvasást,
Skyler❤

14. fejezet

Ádám

Megértettem Kamillát, hogy miért hagyott ott engem, miközben én éppen szembenéztem a lehető legutálatosabb emberrel. Őszintén, Lívia mindig is egy kígyó volt, de most kivételesen nem vágytam rá, hogy találkozzak vele. A feleségem társaságában meg végképp nem, hiszen ő volt az első olyan nő, akit azóta közel engedtem magamhoz, akit igazán tudtam szeretni.

Egy pillanatra meghökkentett a saját gondolatmenetem is, és a gondolataim elindultak egy olyan irányba, amely még engem is meglepett. Szerelem. Régóta nem szerettem senkit, és nem is hittem volna, hogy valaha fogok, de mégis. Ez a kis boszorkány elérte. Elérte, hogy megszeressem, és hogy ne akarjam elengedni egyáltalán. Furcsa, hogy két hónap alatt is sikerült úgy megszeretnem, mint eddig senkit. Még magát Líviát sem szerettem annyira, mint őt.

Igen, szerelmes voltam ebbe a nőbe.

Az egész lényébe, a csókjába, a testébe. Hülyeség volt, hogy annak idején annyira elhanyagoltam, és hogy kizártam az életemből, de a bulik, a haverok, a piák, a füves cigi teljesen elvették a józan eszemet, de már látnom kellett volna, tudnom kellett volna Líviáról. Tudnom kellett volna, hogy nem terhes, hiszen sosem engedte, hogy elmenjek vele az ultrahangvizsgálatokra. Nem gyanakodtam volna, ha az alkohol és a fű nem gyengítette volna le az érzékelésem.

Talán még Kamillát is észrevehettem volna. Talán felismertem volna, hogy mennyire szeretni való lány.

-Lívia ez igaz?-kérdezte az a hülye ficsúr velem szemben az előbb elmondottak után. Szegény flótás, valószínűleg egyáltalán nem is ismerhette ennek a nőnek a múltját.

-Dehogy, hazudik itt össze-vis...

-Fejezd be, Lívia. Minden egyes szó igaz abból, amit mondtam-emeltem
meg egy picit a hangomat, de azért ügyeltem arra, hogy a körülöttünk lévők ne figyeljenek fel a botrányos helyzetre.

-Lívia-szólt rá az idegen férfi, mire a volt menyasszonyom összerezzent, és egy halvány mosolyt erőltetett a szájára. Nahát, nahát, ennek a pasinak valamilyen hatalma van felette! Most ő kényszerült bele az alárendelt szerepbe, pont úgy, ahogy annak idején én.

-Jaj, drágám, ez egy régi sztori-lépett hozzá bájasan Lívia, és nekem már ettől is nagyon, de nagyon hányingerem volt.

-És akkor is, miért nem lehetett elmondani ezt?-kérdezte tőle az idegen dühösen, és már kezdtem tisztelni, hogy nem annyira hülye.

-Mert nem volt még megfelelő alkalom, szívem-simogatta meg az arcát.

-Figyeljetek, engem nem érdekel ez a beszélgetésetek. Látom, jól megvagytok-szóltam közbe, mire mindketten rám kapták a szemüket.-De örülnék neki, Lívia, ha többé nem sértenéd meg a feleségemet, még ha burkoltan teszed akkor sem. Mivel már egyáltalán nincs semmi közöd hozzám és a családomhoz, nagyon örülnék neki, ha soha többé nem jönnél a közelünkbe, még ilyen eseményeken sem.

-Nyugodj meg-szólalt meg hirtelen az idegen férfi hűvösen.-Kezeskedem róla, hogy soha többé nem fog titeket zaklatni. Külföldre költözöm, és mivel Lívia a feleségem, velem együtt ő is jön.

Istenem, hála az égnek! Menjen csak el. Miatta nem jöttem haza már hosszú idő óta, és most hogy végre tudom, hogy nem lesz az országban, a lelkem picit megnyugodhat.

-Örülök neki-bólintottam.-További szép életet kívánok.

Ezzel otthagytam őt.

A barátainkkal együtt visszatértem az asztalunkhoz. Will arcán őszinte aggodalom volt, Larán azonban láttam, hogy egyáltalán nem értett semmit.

-Jól vagy, haver?-kérdezte Will megszorítva a vállamat. Ismerte az egész sztorit, és tudtam, hogy talán ő állt ki a legjobban értem. Tudtam azt is, hogy aggódik értem, de csak bólintani voltam képes. Igazából sajnos most nem is rá lett volna szükségem, hanem Kamillára.

Kamilla és én az elmúlt két hónap alatt szinte teljesen megismertük egymást. Megosztottunk egymással mindent, és egyszerűen csak boldogok voltunk. Kezdett kifelé húzni a múltból, és ennek nagyon jó példája volt az előbbi is. Hogy legyőztem a félelmemet, hogy úgy álltam ott a volt menyasszonyom előttem, hogy nem féltem a következményektől, attól, hogy megütöm, hogy majd tönkretesz a pillanat. Nem tudom, hogy tudtam volna ezt az egészet kezelni, ha az elmúlt hónapok alatt nem lettem volna felhőtlenül boldog, és nem tanultam volna meg újra szeretni. Én magam sem értettem, hogy hogyan sikerült ennyire megnyílnom valakinek, de ez a nő, Kamilla mégis megoldotta, hogy a zárt lakatok végleg kinyíljanak, a láncok pedig leessenek. A szívem immár teljes mértékben az övé volt.

Tudtam, hogy lassan itt van a karácsony, és én különleges ajándékot akartam szánni neki. Annak örömére, hogy megmentette a lelkemet és a szívemet is, én is szerettem volna még valamit tenni érte. Tappancs odaköltöztetését már ellőttem, és ennél valami személyesebbet szerettem volna adni.

Még nem mondtam neki ki, hogy szeretem, és talán itt az idő, hogy karácsonykor ezt megtegyem. Úgy gondoltam, hogy megpróbálok valami romantikusat adni neki, ezzel is kiegészítve a nagy vallomást. Azt hiszem, hogy veszek neki egy örökrózsát, legalábbis az interneten találtam ezt a kis meglepetést. Gondoltam, hogy belegravíroztatok még valamit, de ennyire nem mentem előre még.

Most viszont az volt a legfontosabb, hogy visszatérjen hozzám, és együtt szenvedjük végig az estély hátra lévő részét. Bár legszívesebben hazamentem volna ezek után, ez Kamillának fontos volt, hiszen az egész estélyen az ő képei keltek el a legtöbbért, és ez remek lehetőség volt neki, hogy a munkáján kívül a szenvedélyén keresztül is elismerést kapjon másoktól, szinte teljesen idegenektől.

-Utána megyek-fogtam meg Will vállát.-Nemsokára jövünk.

Ezzel pedig otthagytam őket. Szükségem volt a feleségem ölelésére, a csókjára, a megnyugtató szavaira.

A recepcióhoz lépve rákérdeztem, hogy merre látták elmenni, és a következő pillanatban már mentem is a hátsó ajtó felé. Ahogy kiléptem, sötétség fogadott, csak egy halvány lámpa világította meg a körülöttünk lévő nagy teret, és a szememnek hozzá kellett szoknia a fénykülönbségekhez. Amikor kitisztult a látásom, és a körvonalak sem voltak már elmosódottak, körbenéztem.

A szívem kihagyott egy ütemet, ugyanis nem volt kint. Nem volt sehol.

Egyszerűen nem értettem. Az előbb még kiszaladt mellőlem. Most pedig egyik pillanatról, a másikra eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Nem értem, hova lett. Nem láttam kiutat, csak egy kis kapu volt távolabb, de az láncra volt zárva.

Rossz érzésem volt. Nagyon, de nagyon rossz.

Azonnal visszamentem, hogy megkeressem a barátaimat. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyenek és segítsenek nekem, szükségem volt arra, hogy megnyugtassanak, hogy ők biztosan látták.

-Nem láttátok Kamillát?-kérdeztem Willéktől, akik éppen egy társaságban beszélgettek Jánosékkal. Mindannyian kérdőn rázták meg a fejüket.

-Nincs kint?-kérdezte idegesen Lara.

-Nincs. Esetleg a mosdóban?-reménykedtem.

-Megyek megnézem-szaladt el mellettem, és már a folyosón járt, amikor Will utána szaladt.

-Mi történt?-kérdezte János idegesen. Elmeséltem a történteket, de csak annyit mondtam, hogy feltűnt a volt menyasszonyom, és Kamilla emiatt kicsit kiborult. Ők nem ismerték a teljes sztorit, és egyelőre nem is szerettem volna beavatni őket a zűrös múltba.

Bár a szám kiejtette a szavakat, gondolatban máshol jártam, a tekintetem pedig az ajtón ragadt. Folyamatosan figyeltem, hogy a feleségem barátnője és a barátom visszatérjenek. Idegtépő volt, hogy nem tudtam, hol van, és a rossz érzés már nemcsak a torkomban, a szívemben, de már az egész testemben elterjedt, és valamiért, amikor Lara és Will visszafelé jöttek, és Kamilla nem volt velük, továbbra sem tudtam magamat megnyugtatni.

A kitörő düh pedig akkor öntötte el az elmémet, amikor elmondták, hogy a mosdóban sincsen. Ekkor többen is hívogatni kezdtük a mobilját, de nem vette fel. Kikapcsolt állapotot jelzett. Utána Magdát próbáltam elérni. Amikor felvette, elmondta, hogy ő még nálunk van, de Kamilla nincs otthon. Ekkor kezdtem igazán megijedni.

Azt hiszem, elvesztettem az időérzékem és az önkontrollom is. Csak az járt a fejemben, hogy pont ettől tartottam már hónapok óta. Amikor Dávid megint berágta magát az életünkbe, és próbálta tönkretenni a boldogságunkat, tudtam, hogy valami még történni fog. Valami olyan, amely megváltoztatja az életünket. Féltem, hogy valami hasonló fog bekövetkezni, ezért sem engedtem el szinte sehová egyedül. Most mégis hiába, hogy nem szerettem volna engedni, megtettem, és bekövetkezett, amitől a legjobban tartottam. Féltem attól, hogy elveszíthetem, féltem, hogy soha többé nem fogom látni az arcát, hogy nem érezhetem az ajkainak ízét, hogy nem ölelhetem magamhoz, nem érinthetem meg, nem beszélhetek vele.

Ilyen a sors is, igaz? Kegyetlenül visszafizet mindent, amit az évek alatt csináltam. Azt, hogy érzéketlenül megfektettem minden nőt, és kidobtam, hogy nem érdekelt senki és semmi, illetve hogy annak idején lázadtam, és nem is ismertem fel, hogy a szüleim csak jót akartak nekem. Mennyire ostoba voltam, hogy nem jöttem erre rá hamarabb. Talán akkor sosem lett volna olyan hideg a kapcsolatom az apámmal, és talán már hamarabb rájöttem volna arra, hogy hogyan tudok szeretni egy nőt szenvedélyesen, szerelemmel.

Mivel nekem egyáltalán nem volt semmi lelki erőm, János hívta ki a rendőrséget, akik nem sokkal a hívás után kint is voltak. Az a nyomozó jött velük, aki Dávid ügyével kapcsolatban is nyomozott. Felvette a vallomásokat a recepciósoktól, és tőlünk, miközben a rendőrök bizonyítékokat gyűjtöttek. Amikor az egyik visszajött a hátsó udvarról, elhívta tőlünk Lakatos nyomozót.

Én pedig idegesen és dühösen fordultam Will felé.

-Nyugi, haver, megtaláljuk. Bármi is történt vele, bárhol is van. Meglesz.

-Biztos, hogy nem hagyott volna el-mondta Lara engem nyugtatva.Szeret téged már egészen gyerekkora óta. Az első nagy szerelme voltál, és abban biztos lehetsz, hogy nem adná fel ezt a lehetőséget.

Bízni akartam abban, amit Lara mondott. Tényleg nem úgy ismertem Kamillát, hogy elhagyott volna, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ilyen hirtelen eltűnt, és jelenleg most bármit, de bármit megadtam volna amiatt, hogy újra magam mellett tudhassam, hogy újra vele legyek, és elmondhassam végre neki, hogy mennyire szeretem. Egyszerűen csak vissza akartam kapni.

Pillanatokkal később Lakatos rendőrnyomozó visszatért hozzánk.

-Nincsenek túl jó híreim-mondta gondterhelten, én pedig idegesen pillantottam össze egy pillanatra a legjobb barátomra.-A feleségét nagy valószínűséggel elrabolták. Találtunk egy telefont-tartott fel egy zacskót egy bizonyos összetört telefonnal-ez az övé?-nézett rám, mire reszketve bólintottam.-Ez a kerítés mellett hevert. A lépcsőnél pedig vért találtunk.

Lara erre elkezdett sírni, és Éva vigasztalva átölelte őt, pedig az ő szeméből is könnyek kezdett csorogni. Nekem pedig elszorult a torkom az ijedtségtől.

Hát tényleg bejött a legrosszabb félelmem. Tényleg történt valami baj, és én nem védtem meg tőle a feleségemet. Utána kellett volna lennem rögtön utána, mellette kellett volna lennem végig, amíg az az elmebeteg az utcán járt, mert kétségem sem volt afelől, hogy Harmos Dávid tette ezt. Ki más? Se nekem, se neki nem voltak ellenségei, így csakis ő maradt. A kérdés csak az volt, hogy ez az egész, mire volt jó.

-De hogy vitték el?-szólaltam meg először hosszú idő óta, de még így is remegett a hangom.

-Az udvarban van egy kis ajtó a parkolóba. Igaz, hogy az le volt láncolva, de ezt az elrabló szétvágta, majd úgy állította be, mintha továbbra is le lenne lakatolva, közben viszont az az ajtó már nyitva volt.

A fenébe! Én is láttam azt az ajtót, de nem hittem volna, hogy tényleg azon keresztül jutottak ki. Okos emberrel volt dolgunk, aki ügyesen használta a lapjait, és tényleg mindenre gondolt.

-Van valaki, akire gondolnák, hogy ezt tehette?

-Egyedül Harmos-rázkódtam meg a gondolatra, és mérhetetlen düh árasztott el.

-Hmm, rendben, de az ő ügyében sem jutottunk túlságosan előre-vakarta meg a fejét a nyomozó.-Még mindig nem tudjuk, hogy hol tartózkodik jelenleg.

-Figyeljen nyomozó bármit megadok magának, hogy kiderítse ezt nekem-kértem esdeklőn. Tényleg nem érdekelt már semmi csak az, hogy vége legyen ennek a kibaszott rémálomnak, mert már a tököm tele volt az egésszel.

-Tudom, Szatmáry úr, de csakis törvényes kereteken belül tudok haladni, és bár minden lehetséges eszközt és nyomot felhasználok, nagyon nehezen tudunk túljutni az akadályokon, amiket elénk gördít, és sok nyomot eltűntet maga körül vagy egyszerűen eltereli a figyelmet. Azt sem értem, hogy miért hagyta elöl az ön cégénél a nyomokat, hogy ő rabolta ki önöket a cégnél. Egyszerűen nem értem a stratégiáját.

A nyomozó még maradt, de engem az egész már nem érdekelt. Addig amúgy sem fog érdekelni semmi, amíg Kamillát meg nem találom. Muszáj, hogy mellettem legyen. Muszáj, hogy velem legyen, és végre boldogok lehessünk együtt. A szívem hazafelé vezérelt, ahol nyugodtan lehetek egy kicsit ebben az egész katyvaszban. Na meg persze, nem lenne rossz ötlet beszélni a szülőkkel is arról, hogy mi történt.

Így hát elköszönve Lakatostól, Éváéktól és Willéktől, elhagytam a termet. A kocsiban viszont percekig csak a kormánykereket tudtam bámulni. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi történt. Arra vártam minden pillanatban, hogy Kamilla megjelenjen mellettem, hogy ez az egész egy álom legyen, de az anyósülés ajtaja csak nem nyitódott kifelé, és nem jelent meg a fekete haj, a kedves mosoly. Elvesztem, a szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy baja esett, és csak a nyomozó szavai jártak a fejemben, hogy vért találtak a helyszínen. El sem mertem már képzelni semmit.

Megpróbálva elterelni picit a gondolatom, gyújtást adtam, és kifaroltam a parkolóból, aztán lelki erőt gyűjtve felkaptam a telefonom, és egy headseten keresztül beszélve felhívtam először az én szüleimet, akik ragaszkodtak hozzá, hogy átjöjjenek hozzám. Aztán jött a rosszabbik hívás, és a kezem egy pillanatig remegett Váradi Pál neve felett, de utána mégis lenyomtam a gombot.

Kicsöngött. És többször is csengett, mire beleszólt egy kissé álmoskás hang.

-Ádám?-kérdezte.-Mi a baj? Ugye tudod, hogy majdnem fél tizenegy van.

-Igen, de...-sóhajtottam, és a hangom is elcsuklott egy pillanatra.-Történt egy kis baj.

-Milyen baj? Kamillával van valami?-kérdezte hadarva, idegesen és a hangjából nem hallatszott többé a fáradtság.

-Kamillát úgy néz ki, hogy... Hogy elrabolták.

Sokáig csend volt a telefonba, majd amikor már le akartam tenni, hirtelen beleszólt, hogy otthon vagyok-e és hogy azonnal indulnak. Igazából se nekik, se anyáméknak nem akartam azt mondani, hogy ne jöjjenek, mert egyedül szeretnék lenni. Kamilla nemcsak hozzám tartozott, hanem hozzájuk is, és bármennyire szerettem volna whiskeyt iszogatni egyedül a szobámban, tudtam, hogy most össze kell szednem magamat.

A ház előtt álltam meg, és amikor pont az ajtót nyitottam ki, három autó parkolt le a feljárón. A barátomé, a szüleimé, és Kamilla szüleié. Mindannyian egyszerre pattantak ki az autóból, még Lara is eljött. Igazából jól esett, hogy egy akkora nagy család részese lehettem, pontosabban lehettünk mi ketten Kamillával, de nagyon féltem, hogy mi lesz ebből, hogy mi lesz, ha nem találjuk meg élve őt, ha egyszerűen történik valami, ami miatt képtelen leszek hideg fejjel gondolkodni. Legszívesebben... Legszívesebben Will segítségét kértem volna az ügyben, de tudtam, hogy számára az milyen rossz lenne. Will katonai múltja már csak múlt, és nem akartam, hogy újra vissza kelljen oda térnie.

Egyben reménykedhettem, hogy Dávid elkövet valamilyen hibát, és azt a nyomozó és a rendőrség fel tudja használni ellene. Egyáltalán ő volt? Ő tette ezt az egészet? És ezt az egészet, hogyan mondjam el a szüleinknek? Egyszerűen nem tudtam, hogyan álljak neki ennek a hihetetlen történetnek, amelyet még én magam sem hinnék el. Hiszen ez annyira abszurd volt, mintha egy krimi elevenedett volna meg a szemünk előtt, amelynek mi is a részesei lettünk.

Nem bírtam tovább. Nem lehettem erős. Most 5 év után megint elveszíthettem azt, akit szerettem. Nekem szükségem volt rá, és mindent meg kellett tennem, hogy boldogok legyünk.

Anya könnyes szemekkel lépett közelebb hozzám, és szorosan átölelte a nyakamat.

-Jaj, kisfiam! Minden rendben lesz, hidd el-tolt el végül magától, és belenézett a szemembe. Hinni akartam neki, hinni akartam abban, hogy igazat mondott.

Az édesanyámat Kamilla édesanyja váltotta fel. Meleg ölelésében éreztem, hogy remegett. Próbáltam volna valamit mondani neki, valahogy megnyugtatni őt, de én sem voltam nyugodt, én is ugyanúgy féltem, én is ugyanúgy szenvedtem Kamilla miatt, és valahogy engem sem tudott most megnyugtatni senki és semmi. Így hát álltunk ott egy percig egymást ölelve, aztán apa és az ő édesapja is közelebb lépett hozzánk.

Apa hosszú idő óta nem volt nyílt és őszinte felém, de amikor most magához ölelt, éreztem, hogy támogat engem, és megpróbál megnyugtatni. Apával régóta nem volt ilyen a kapcsolatom, ezért nagyon meglepődtem, amikor szorosan magához szorított. Jól esett, hogy törődött velem.

Váradi Pál a vállamra tette a kezét.

-Gyere, fiam, mondj el minden szót, mert már nem értek semmit.

Nem akartam róla beszélni, egyáltalán nem is akartam az egészet felfogni, és legszívesebben én magam indultam volna el Kamilla után, de tudtam, hogy ennek nem lenne jó vége. Hagynom kellett, hogy a rendőrség és a nyomozó tegye a dolgát, és egyáltalán nem avatkozhattam bele a megkerítésébe, mert ezzel kockáztattam volna, hogy talán meg sem fog kerülni.

Annyit tehettem, hogy otthon az őt szerető emberekkel várom haza, és igyekszem megtartani minden lélekjelenlétem. Átkoztam magam, hogy hagytam akkor egyedül kisétálni a teremből. Ha utána megyek, ha vele megyek, ez talán sosem történt volna meg. Kudarcot vallottam, mint barát, mint férj, mint férfi. Nekem kellett volna megvédenem, nekem kellett volna harcolnom érte, ehelyett az én hibámból elrabolták, és most ki tudja, merre van.

Magda kedvesen fogadott minket. Hálás voltam érte, hogy ő is itt maradt ebben a káoszban. Amikor letelepedtünk a nappaliba, hozott nekünk innivalót, aztán a nappali ajtajában állt meg. Láttam rajta, hogy ő is aggódik Kamilláért, ezért megkértem, hogy inkább üljön le közénk, de ő annyira tiltakozott, és nekem nem volt kedvem most vitatkozni vele. Így hát nekikezdtem annak, ami most a legfontosabb volt.

Miután elmondtam a szüleimnek pontosan a történteket, és beavattam őket a lopásos ügybe, mindenki vagy dühösen vagy félve meredt maga elé. Mindenki arcán döbbenet volt, kivéve Willt, aki az elejétől fogva tudott az egész ügyről.

-Egyszerűen nem tudom felfogni-sóhajtott fel keserűen Terka, Kamilla édesanyja.-Amikor Dávidot megismertem, egy nagyon kedves fiú volt, mindenben Kamilla érdekeit helyezte előre, nem tudom elhinni, hogy ilyet tett. Elkínzottság és düh keveredett bennem. Ők egyiken se tudtak Kamilla titkáról, Kamilla senkinek nem mondta el csak nekem és Larának, de nem volt helyénvaló, hogy a szüleinek én mondjam el. Közben pedig tudtam, hogy az elrablás ügye szempontjából ez az egész fontos tényező lehet, így a nyomozónak is kénytelen leszek elárulni valamennyit a dologból.

A fenébe! Most készültem elárulni a saját feleségem, de szükség volt minden információra, hogy végül sikerüljön megmentenünk őt. Csak remélni mertem, hogy meg fogja érteni.

-Sajnos Dávid mást is tett ezenkívül-jelentette be halkan.

-Ádám-figyelmeztette Lara.-Biztos vagy ebben?

A lány biztosan tudta, hogy mit készülök most a szüleinknek bevallani, de inkább tőlem tudják meg, mint a rendőröktől. Mert ez a helyzet többé nem volt tréfa.

Will ugyanúgy értetlenül figyelte a szeme előtt lejátszódott jelenetet. A tekintete pedig hol az enyémet, hol pedig Laráét kereste. A szüleink viszont szemöldöküket ráncolva, aggodalmas arcot vágtak.

-Az egyetlen esélye, ha mindent elmondok a rendőrségnek. Tudniuk kell, mit írhatnak fel annak a seggfejnek a számlájára-morogtam, és anya most nem szólt rám hosszú évek óta a mocskos szám miatt.-És jobb lesz, hogy nem a hatóságoktól megtudniuk egy ilyen hírt-néztem bele a feleségem legjobb barátnőjének a szemébe.

-Milyen hírt, fiam?-kérdezte apa idegesen.

Larára néztem, mire sóhajtva bólintott, hogy teljesen igazam van. Így azért picit megkönnyebbülve fordultam a szüleink és a legjobb barátom felé.

-Nem akarok részletekbe menően mesélni a dologról, de amikor Dávid és Kamilla együtt voltak, Dávid a kapcsolatuk vége felé rettentően sokat bántotta őt.-Hirtelen mindenki lélegzete elakadt, de én folytattam.-Kamilla sokáig alig tudta feldolgozni a dolgokat, de végül egy terapeutával sikerült neki. Dávid pedig még egyszer nem ért hozzá, de szóban továbbra is zaklatta. Elviselte, mert nagyon erős, és kitartó volt. Megpróbálta lezárni a múltja ezen részét, és még azt is hajlandó volt bevállalni, hogy ott dolgozik, ahol ő. Szüksége volt a munkára, a pénzre-pillantottam Váradi Pál felé, aki meghökkenten vette tudomásul az ismerős csillanást a szememben.

Tudta, hogy tudtam az ő titkát is.

Hangos sóhaj hagyta el az ajkát, majd a kezébe temette a fejét, így nem láthattam az arcára kiülő érzelmeket.

-Jézusom, szegény kicsikém-sírt fel az édesanyja, az enyém pedig szorosan magához húzta, és néma könnycseppeket hullajtott a feleségemért.-De miért nem mondta el ezt?

-Igen, miért nem mondta legalább, hogy a munkahelyén is zaklatja?kérdezte dühösen az apám.-Segítettem volna neki.

-Szégyellte magát, aztán már nem tudott beszélni róla. A terapeuta pedig azt javasolta, hogy mondja el nektek-nézett végig a társaságon Lara.-De egyszerűen saját maga sem tudott egy ideig megküzdeni az egésszel. Amikor elfogadta, azt mondta, hogy már nem akar senkit beavatni, mert az a múlt, és addig, amíg Dávid fizikailag nem bántja még egyszer, addig nincs szüksége semmilyen külsős beavatkozásra.

-Miért nem jelentette fel?-kérdezte idegesen tovább az apám.

-Mert egy rendőrségi ügyre sem volt szüksége. Igyekezett mielőbb szakítani vele, és amikor sikerült, amikor már nem voltak együtt, és fizikailag nem bántotta, akkor már semmi nem érdekelte, csak az hogy szabad-suttogta megtörten Lara.-Sokszor mondtam neki, hogy el kell mennie a rendőrségre, hogy beszéljen róla, de nem tette, és engem és a terapeutát is megesketett, hogy nem mondom el senkinek.

-Nekem is azt mondta, hogy nem akarja elmondani senkinek, kivétel voltam mégis, mert bevallotta nekem az egészet-mondtam, miközben beletúrtam a hajamba.-Most is csak azért beszélünk róla, mert el kell mondanom a rendőrségnek az előzményeket, tudniuk kell az egészről, és nem akartam, hogy véletlenül tőlük tudjátok meg az egészet.

Percekig csend volt. Némán figyelt mindenki maga elé. Magdán is láttam, hogy lesújtotta az eset. Nagyon kedves volt vele, és mindenki megszerette az asszonyt a házban. Különös Kamilla. Rengeteg időt töltöttek el mielőtt a feleségem megnyitotta a rendelőt, és sokat beszélgettek, és most jogosan aggódott ő is miatta. Nemcsak a feleségem szerette meg az idős hölgyet, fordítva is igaz volt.

Körülnéztem az arcokon. A szülők megrendültek, és látszott rajtuk, hogy alig tudták felfogni a helyzetet. Will pedig dühösen bámult maga elé. Tudtam, hogy mi jár a fejében: Dávid most már mindenkit megpróbált tönkretenni, a céget, a családot, minket, Kamillát. Többé nem volt gyerekjáték semmi, és mindenkire szükségünk van. Láttam a szemében, amikor rám nézett, hogy ő is bármit megtenne, hogy kihúzzon minket belőle. Láttam, hogy felajánlja a segítségét, de tudtam, hogy számára ez mennyire megterhelő lenne. Igazán soha nem beszélt a múltjáról, a családjáról, akivel mai napig nem beszél, de mivel most már én jelentettem neki a családot, egy testvért, nem kérhettem tőle semmi olyat, amely lelkileg megterhelő lenne, így elvigyorodtam egy pillanatra, de határozottan megráztam a fejem.

Nem lesz több áldozat. Dávid akar valamit, valamit, ami az enyém, és én minden áron vissza fogom hozni.

-Ha már lassan kitudódnak a titkok, én is szeretném elmondani az enyémet, amelyet már több, mint egy éve magamban tartok-szólalt meg Váradi Pál, és mindannyian rápillantottunk. Én és a felesége eléggé meglepődve.

Amikor pedig elkezdte mondani a dolgokat, az elmúlt év eseményeit, megdöbbenten hallgattam, ahogy a gyerekkori példaképeim egyike elkezdi elmesélni a szenvedéseit, az elmúlt év folytonosan megerőltetéseit, a betegséggel való küzdést és a reményt, amelyet a családjától kapott meg. A reményt, amely miatta felépült. Aztán beszélt arról, hogy miatta kezdett a lánya dolgozni, miután ő képtelen volt tovább a cégnél dolgozni. Mesélt arról, hogy Terka tánciskolája egy időszakban majdnem csődbe is jutott, így minden pénzük a kezelésekre és a tánciskola fenntartásra ment el. Ezért Kamilla eldobva a saját lehetőségét, elvállalta a titkárnői állást, hogy mindent megmentsen, ami a családjának kedves.

Figyeltem, hogyan tört össze előttem egy férfi. Hogyan kezdte magát felelősnek tartania amiatt, hogy ide jutottak. Tudtam, hogy fejben azon gondolkodik, hogyha nem kellett volna minden egyes forint, akkor Kamillának nem kellett volna hosszú éveken keresztül az apja mellett szolgálnia, és talán ez az egész meg sem történik.

Én is marcangoltam magam, de én jogosan. Viszont azt én sem tudhattam, hogy Dávidot mi vezényelhette volna, hogy elrabolja a feleségemet. Még ott volt a nagy kérdés, hogy egyáltalán ő volt-e az emberrabló.

-De miért nem mondtál erről nekünk semmit, Pali?-kérdezte dühösen apa.-Tudod, nagyon jól, hogy mindenben támogattunk volna titeket.

-Ezért nem-mondta mosolyogva Pali.-Azt a pénzt ti kerestétek meg, és én egyáltalán nem hagytam volna, hogy kisegítsetek. Nem azért, mert nem vagytok a barátaink, hanem egyszerűen, mert az a ti pénzetek, és nekem nem tisztességes ezt elvenni tőletek.

Csend telepedett a szobára. Kamilla édesapjának indoka igaz volt, és sajnos bármennyire is sajnáltam, de a helyében ugyanígy cselekedtem volna. Ugyanúgy nem fogadtam volna el a pénzt. Sőt tudtam, hogy a szüleim is így tettek volna, ha a helyében lettek volna.

-Csak azt sajnálom, hogy talán miattam került ilyen nagy bajba a lányom-suttogta lehunyt szemekkel.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj-nyugtattam meg.-Mindent megteszek, hogy Kamilla a lehető leghamarabb itthon legyen. Az életemet adnám érte.

A Váradi család fejét mélységesen meghathatták a szavaim, mert könnyek gyűltek a szemébe, és némán a köszönöm szót tátogta, mire felé biccentettem. Szerettem a lányát, szerettem a családját, és aki kötekedik az enyéimmel, az nagyon megbánja.

-Itt maradunk veled mindannyian, kisfiam-mondta az édesanyám halványan mosolyogva, és még mindig magához ölelte Terkát.

Ezek az emberek támogattak minket nap, és én annyira hálás voltam nekik, hogy mellettem maradtak, mert bár magamnak sem akartam bevallani szükségem volt a támogatásra.

Magda főzött még nekünk egy jó teát. Ezalatt mi csendesen beszélgettek olyan dolgokról, amelyek elterelhették a figyelmünket. Én is beszélgettem, de fejben egészen máshol jártam. Miután elfogyasztottuk a finom teát, felajánlottam mindenkinek, hogy menjenek fel az emelet egyik szobájába pihenni. A szüleink azonnal elindultak, Will pedig felkísérte őket meg Larát is. Magda pedig közben elkezdett öltözködni a konyhában.

Ráncolva a homlokomat utána siettem.

-Hova megy, Magda?-kérdeztem.

-Haza, uram-mosolygott kissé meglepetten.-Tudom, hogy most maguknak egymásra van szükségük.

-De ilyen későn ne mászkáljon egyedül. Tudom, hogy kényelmesebb lenne otthon-sóhajtottam fel-és hogy biztosan várják, de nem hagyhatom, hogy egyedül menjen haza éjnek évadján.

Az idős asszony szemében újra könnyek gyűltek, de most a meghatottságtól.

-Biztos ebben, uram?-kérdezte remegő hangon.

-Biztos-mosolyogtam zsebre tett kézzel.-Hívja fel az otthoniakat, aztán pihenjen le odafent.

-Köszönöm, uram, de nekem nincs már otthon rokonom. A férjem meghalt, a gyerekeim pedig már rég saját családot alapítottak. Legalábbis a legtöbb.

-Egyszer mesélhetne róluk, ha gondolja-vontam meg a vállamat, miközben kedvesen mosolyogva.

-Tudja, a felesége is ezt mondta nekem-fogta meg a vállát, miközben elindult az emelet felé.

Az én szívem pedig meghasadt.

Mert féltem.

Féltem, hogy talán soha többé nem láthatom viszont az egyetlen nőt, aki képes volt kiemelni a sötétségből.