Utolsó napok

- Ne feledjétek! A legfontosabb az, hogy megtaláljátok a hozzátok tökéletesen illő királyságot. Talán fel sem fogjátok mennyire fontos is ez. - Kelandra már órák óta erről beszélt. Igazából már hónapok óta, csak az elején még érdekelt is. Azóta egyszerűen csak nagyot sóhajtottam, diáktársaimmal együtt, akárhányszor elkezdett beszélni. Mind tudtuk, hogy csak órák múlva állhatunk fel székeinkből, miután minden tanácsát elmondta legalább tízszer megismételve... - Hiszen a kiválasztási ceremónia után, elköltöztök, talán soha nem is jöttök vissza ide, talán soha nem is látjátok úgy egymást, mint most és... - átszellemült hangon folytatta, én pedig sokadjára gondolkodtam el ugyanazon kattogva. 

  Azon, hogy mi van ha tényleg soha nem találkozok többet a barátaimmal? Mi van ha egy teljesen másik birodalomba kerülünk és talán nem is akarjuk, majd látni egymást? Úgy gondoltam ez lehetetlen, hiszen barátok vagyunk és úgy tudom, hogy a királyságok között is lehet tartani a kapcsolatot, egyáltalán nem furcsa ha valaki jóban van más elembeliekkel is. Csak nem szokás. A tantermünk monotonságát elnézve, nem bántam, hogy elkerülök valami izgalmasabb helyre. De be kellett vallanom magamnak, hogy hiányozni, fog az egyszerű fehér falak, barna székek, asztalok és egyenruhás felnőttek összessége. A gyerekkorom. Talán számodra nem hangzik izgalmasnak, de nekem ez volt a minden.

  Szomorúan néztem oldalra Surina felé. Ő is pont rám nézett. Tartjuk a kapcsolatot, nyugi! - tátogta megnyugtatóan. Hálásan rámosolyogtam. Mindig is Suri volt, a pozitívabb kettőnk közül, szinte biztos voltam benne, hogy Lumináriába kerül, a fény birodalmába. Azon kívül, hogy az egész családja onnan származik, az egyszerű mindennapokba is képes volt vidámságot, fényt csempészni, magabiztosságával és okos érveléseivel. Ám ebben a dologban még ő sem tudott igazán mindent. Suri volt a legidősebb gyerek a családjukban, két kisebb testvére iker létükre nem is különbözhetett volna jobban. Akárhányszor jártam a lakásukban, mindig az ő vitájuktól volt zajos. Nem egyszer elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges az, hogy Suri olyan vidám, nyugodt és kiegyensúlyozott, a testvérei pedig, mint valami dupla tornádó. Biztos Surinak jutott az összes higgadtság, mint első gyerek. Nekem is volt testvérem, egy nővérem. Vagyis, hogy még mindig van, nem halt meg vagy ilyesmi. Csupán két évvel ezelőtt fejezte be tanulmányait a Főpoliszban és Eaustoniába ment, a víz királyságába. Két éve. Azóta egyszer sem láttam.

  Suri volt a legjobb barátnőm, már az első évtől, amit a főpoliszi iskolában töltöttünk. Idén fejezzük be a kilencedik évünket, így most fogjuk befejezni tanulmányainkat a Főpoliszban. Egy hónapra elmegyünk az Elemek kastélyába, felkészülésre. Az egy hónap letelte után, pedig kiderül, hogy melyik királyságba megyünk tovább tanulni és életünk további részét tölteni. A fény, a szél, a jég, a víz, a természet vagy esetleg a vihar királyságába. Bár a vihar birodalomba kerülésre nem sok esély volt, évek óta nem ment senki oda tovább tanulni. Állítólag az Aversioni emberek kiállhatatlanok és ha belegondolunk, a viharban ott van a víz, a szél és a fény ereje is egy kicsit, ezért állítólag nincs is rá szükség. Vannak olyan pletykák, hogy hamarosan meg is szüntetik az egész birodalmat, mert felesleges. Ezért is nem megy már senki oda tanulni. Nem igazán hittem a pletykáknak, hiszen csak gyerekek által keltett szóbeszédek, de azért kíváncsi voltam, hogy a mi szezonunkból, fog e valaki oda menni. Eloszlatva ezzel a pletykákat.

  Miközben elkalandoztam, észre sem vettem, hogy mindenki elkezdett pakolászni. Felkaptam a székemnek támasztott táskám, egy mozdulattal belesöpörtem a füzetem és egyetlen egy tollam, majd Suri asztalához pattanva már kezdtem volna, hosszas elmélkedésekbe kezdeni legjobb barátnőm társaságában, amikor Kelandra elkiáltotta magát.

- Várjatok gyerekek! - hangjára, mindannyian abbahagytuk, amire készültünk és figyelmes vagy éppen unott fejjel felé fordulunk. - Szeretném, ha most mindannyian idegyűlnénk és méltó módon elbúcsúznánk egymástól. A mai nap volt az utolsó nap, hogy így együtt voltunk. - meglepve pillantottam Surira, de ő is tanácstalanul nézett rám. - Holnap páran elindulnak az idei szezon első csoportjaként. Mivel külön hónapokban születtetek és a Kiválasztási Ceremónia csak a születésnapotok után vagy 30 napon előtte képes meghatározni a hovatartozásotok, külön csoportokra lesztek osztva, 12 csoport lesz, a hónapok szerint. A Jaragi hónapban születettek indulnak a holnapi nap során, így őket ma látjuk utoljára. A többieknek pedig ugyanúgy folytatódik a tanítás a megszokott rendszerben, csak kevesebben leszünk. - az utolsó mondatoknál el-elcsuklott a hangja.

  Kelandra anyaként viselkedett velünk, mind a kilenc évünk alatt, amit a tanításunkkal töltött, amennyire ez 65 ember esetén lehetséges volt. Őzbarna haja volt, gyönyörű kék szemekkel, mindig kedves és mosolygós volt. Nem mondok hazugságot, ha kijelentem, szüleink mellett, ő jelentette számunkra a felnőttet. Kelandra vízi volt. De úgy döntött a tanulmányai végeztével, hogy a főpoliszba költözik és tanítani fog. Sosem értettem miért mondott le, a eaustóniai életéről.

  Anyuék mindig órákig képesek voltak az ottani életükről mesélni, anélkül, hogy tényleg elmondtak volna bármi lényegeset. Szabály volt, hogy mielőtt az Elemek kastélyába mentünk volna, nem sokat tudhattunk a birodalmakról és a ceremóniáról sem. Ezért is volt új mindannyiunk számára, hogy holnap elmennek a jaragi születésűek. Mind ez idáig abban a hitben éltünk, hogy mi így együtt, hatvanöten fogunk kiválasztattni. Szomorúan néztem az előttem ülő Mirnára, akiről biztosan tudtam, hogy holnap elmegy.

  Mindannyian lesereglettünk a padok előtti térre, ahol Kelandra szokott mászkálni órák közben, és a kísérleteket szokta bemutatni. Talán nem kell megadnom a térrész méreteit, ha azt mondom, mind a 65-en kényelmesen elfértünk egymás mellett, akaratlanul is egy körbe állva, hogy mindenkire rálássunk. Egyik oldalamon Suri állt, a másikon Ziad, a hatalmas vállaival és szőke, állandóan fintorgó fejével. Sosem voltam különösebben jóban vele, de most valahogy mindez átértékelődött bennem. Egymás kezét fogva álltunk a körben, mindannyian áhítatos csendben figyeltük egymást. A csendet Kelandra törte meg:

- Ismételjétek utánam. - kezdte meg a búcsút. - Én, Kelandra vízi.

- Én, Paloma vízi - mondtam egyszerre megannyi társammal együtt, a szüleinktől örökölt birodalomnévvel az elválási szöveget.

- Hanarot fiatal polgára.

- Hanarot fiatal polgára. - ismételtük.

- Hálás szívvel, magabiztos lélekkel, edzett testtel és fejlesztett elmével...

  Hangosan ismételtem minden szót, de közben már rég nem figyeltem a búcsú szövegre. Az arcokon néztem végig, azon gondolkodva, kiket kell elengednünk elsőként. Néztem az arcokat, a hozzájuk tartozó embereket és a velük kapcsolatos emlékeimet pörgettem vissza gondolatban. Kilenc év. És mindez elmúlik egy szempillantás alatt. Talán nem is fogok emlékezni rá pár év múlva. A szüleim sem emlékeznek már. Legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy örökre ott ragadhassak abban a pillanatban a többiekkel. Nem akartam elmenni, túl tenni magam az addigi életemen és belevágni az ismeretlenbe. Rájöttem, hogy egészen eddig a pillanatig fel sem fogtam mi fog történni. Csak most, hogy már elért hozzám a szele, hogy elmegy pár ember, tudatosult bennem, az hogy hamarosan én is megyek. És fogalmam sincs hová.

- Most pedig kérném a Jarag hónap szülötteit, hogy lépjenek előre. - Kelandra hangja most magabiztosnak, erősnek és bizakodónak hangzott. Tudtam, hogy büszke ránk, amiért eljutottunk idáig és, hogy ő lehetett az, aki végig kísért minket ezen az úton. - Búcsúzunk tőletek, emlékeink őrizzük.

  Öten léptek előre. Mirna, Uldik, Kaleb, Olena és Reunira. A körből kilépve elengedték a mellettük állók kezeit és egymás mellé állva, egymásra mosolyogva indultak Kelandra felé, aki biccentett nekik és a kört megszakítva egy kis folyosót nyitva neki kiengedte őket az ajtó felé, amely addigra már nyitva állt, a jaragi diákok előtt. Mirna még utoljára visszanézett ránk, biztató mosolyt küldött mindekni felé, majd kilépve eltűnt a szemünk elől. Uldik szalutálva búcsúzott, Kalebnek csak egy kínos mosolyt sikerült mutatni, Olena és Reunira pedig kézen fogva integettek nekünk, majd ők is kisurrantak.

  Már csak hatvanan álltunk ott és Kelandra. Szomorúan néztem magam elé, számtalan másik diákkal együtt. Sokunk csak most eszmélt rá, hogy ez most tényleg megtörténik. Tényleg kiválasztattnak minket. Tizenkét hónapon belül már mind a saját királyságunkban fogunk tanulni.

  A mellettem álló Suri megszorította a kezem, tudtam, hogy tudja min gondolkodok. Mindig tudta. Ő volt a támaszom. Akivel nagy szerencsémre mindketten Agast hónapban születtünk, így nem kell nélküle elmennem az Elemek kastélyába. Már csak hét hónap és egy nap, mire mi is indulunk. Olyan sok időnek tűnt, de nagyon is jól tudtam, milyen hamar el fog repülni ez a hét hónap.

Halihó mindenki aki eljutott a fejezet végére és esetleg még tetszett is neki :)

Tudom, most így elsőre talán kicsit sok információt zúdítottam rátok, de a lényeg röviden, amit a mostani részekhez tudni érdemes:

Hanarot a világ neve, ahol Paloma élete játszódik. Ez egy elementális világ, ami annyit tesz, hogy az emberek elemek, különböző erők és helyszínek szerint szerveződek. A hat királyság, határolva él egymástól, egyedül a központ, Főpolisz köti össze a királyságokat. Főpoliszban mindenféle ember él, de a különböző birodalmakban, az utazás és vendégül látás is korlátozott idejű. A királyságok nem igazán tartják a kapcsolatot, egyedül a vezetők, akik minden szezonban (az az év közbeni időszak, amikor a Kiválasztattási Ceremóiák vannak, hogy aztán ők maguk vigyék a fiatal diákokat, a jövőbeli hazájukba. Mindez csak formális dolog).

12 hónapjuk van, akárcsak nekünk, azonban kicsit más nevűek:
Jarag
Fontar
Merec
Aparla
Malan
Juhn
Jutla
Agast
Semteb
Okatc
Novj
Dacorna

A 6 királyság nevei: Luminaria, Ventron, Gelarda, Eaustonia, Plantonia, Aversion 

Egyenlőre ennyi, véleményt nagyon szívesen fogadok!!! Rosszat és jót is :)

Puszi mindenkinek: MSZM_06