A következő kétmérföldes futást már megérezte Lysa. A mellkasában enyhe nyomás volt, az oldala pedig szúrni kezdett. Külön terápia szerűen figyelnie kellett a saját légzésére, ami elérte hatását. Az első három között ért célba, mit se számítottak rövid lábai a másik kettő futásra termett alkata mellett. Most még, mert a következő már terepfutás lesz Elég jól ismerte ezeknek a táboroknak a felépítését, nagybátyja a véd erők tábornokaként gondoskodott róla, hogy bármikor bekapcsolódhasson a védelmi képzésekbe.

  Ezt a tábort részesítette előnyben. Valahol legbelül úgy gondolta, hogy ezek az emberek azért vannak, hogy őt és apját megvédjék az életük árán is. Megvédjék a koronát, a jogar szolgáltatta törvénykezési jogot és végső soron megóvják a királyságot. Az amgaronok, a privát testőrség, és a togok gyűrűjén szinte lehetetlen áthatolni. Aki ezt kijátssza, vagy egy háború esetén sikeresen túljut a hercegnő közvetlen védelmén is, az eléri, hogy neki saját magának kelljen megvívnia vele.

  A Valosi Háború, a Kytellusi Békét megelőző időszak ilyen cselvetések és harcok küzdelmébe sodorta az apját, aki ifjú királyként a kalózok legnagyobb hősei közé emelkedett kivételes tehetségével a közelharcban. Nem egyszer történt, hogy még barátja, Sir Garodin sem tudta védeni a hátát. Ez volt a legjobb indok, ami miatt Lysa kiegyensúlyozottan futott és minden mesteri útmutatást alkalmazott, a kisebb-nagyobb sérülései miatt soha nem adta föl. Nem adhatta. Maradjon csak egyszer magára, ő ugyan nem szolgáltat könnyű célpontot az ellenségnek, hiszen egy napon ő lesz minden kalózok és minden peremi seregek feje. Ő lesz a mindenkori legnemesebb vad. Ha ugyan már most nem az.

 A Perem szövetségi és jogi helyzetén sokat rontott a Köd környékén és a maroknyi behódolatlan rendszerben élő szedett-vedett népség. Külön-külön nem jelentettek fenyegetést a mára majdnem az egész peremvidékre kiterjeszkedett Királyságra, de ha összefognának, még veszélyessé is válhatnak. Ezt az összefogást némileg nehézkesnek látta a magukat Szabad Kalózoknak nevező, a Köd mentén elszórtan, titkos, mozgó űrbázisokat fenntartó öntörvényes bűnözők miatt, akik klánjaikban sajátos hierarchiai felépítménnyel irányították a hozzájuk csatlakozó ezreket és azok családjait kötelezve a szolgálatukra. Ezek a társulások egymásban sem bíztak meg, kizárólagos üzleti kapcsolatokkal éltek, és egyezségre nem nagyon voltak hajlandók. Mivel több ilyen Szabad Kalóz csapat volt, egész hálózatokat építettek ki, besúgókra és zsarolásra támaszkodva az egész Peremen.

  A királyság területén Rögtön Ítélő Széket állítottak fel az efféle maffiákból lebukott alakok elítélésére. Bármelyik hadúr kivégeztethette, vagy kivallathatta tagjaikat, akik többnyire inkább kínhalált haltak, mintsem beszéltek. Ha itt mindjárt három hatalmasság nem akadályozna egy lehetséges összefogást, a Kalóz Királyság talán ma is háborúban állna. Lysa nem tartotta kivitelezhetetlennek, hogy ő be tudná fűzni egyik, vagy másik öntörvényes társulást egy szövetségbe, ha független hadúr volna. Ezért nem állhatott meg és tudta, hogy soha, világon való életében nem érezheti magát és édesapját biztonságban.

  Így aztán a következő, nem pont gyönge lánynak való gyakorlatsoron saját csontjainak erőtlensége és bőre puhasága feletti dühében azon kapta magát, hogy a Szabad Kalózok ismert családfáit: vezérek láncolatát, csatlósok neveit és ismertetőjegyeit sorolja, mint valami gonosz memoritert.

  A közeli lankán az irtásig lefutó sziklalépcsőkön kellett leugrálniuk fejjel előre, két kézzel és két lábbal egyszerre, fekvőtámasz szerűen támaszkodva. Egyesek látványosan öklön, sőt talpon is próbálkoztak. A kiserkenő vér és az izzadtság semmihez se fogható lucskos, nyúlós szaga szállt a szélben.

  Míg többen bucskáztak egymásnak, oldalt a lépcsősor mellett dőltek ki egyre másra az amgaronok. Lysába minden nyilalló fájdalom, felhasadozó bőrfelület mellé egyre új életet lehelt a földönfutó masinák által simára csiszolt, hideg kőfelület. Nem engedte meg, hogy a kemény sziklákról az egyenetlen, kavicsos talajra tévedjen. Egyáltalán nem engedhette meg, hogy friss sebeivel foglalkozzon. Nem állhatok meg! Itt jönnek a Sötét Angyal, a Báró és a Véres Úrnő kegyetlen mészárosai a nyomomban! Liliputi Frank, a Vérszájú, a Bitorló Unokája, a Trónos Hedvig Gnómjai, a Nekromanták, az Ikrek Kegyeltjei a Szörnyek Bolygójáról, a Korinellák Elsőszülöttei, a Pacsapók Kriptalakói, a Vér Holtak és a Renegátok Seregei. Fájdalmát és félelmét a kudarctól, és az ezután következő feladatoktól teljesen rájuk hárította.

  Mérges volt, hogy felrepedt a tenyere éle, a lábszáráról patakokban folyt a vére. Maga se tudta, hogy a közvetlenül a térde felett, a combjáról levált tenyérnyi bőrfelület vérzik-e, vagy van más ilyen durva sebe is. Alig érezte és pontosan tudta, hogy ez pár órán belül meg fogja bosszulni magát. Akkor majd bármit megadna egy fájdalomcsillapítóért, amiből egyetlen egy szemet tehettek a csomagjukba reggel, és azzal kénytelenek gazdálkodni egész nap. Nem érhet le többet a hasa, a térde. Tartania kell magát, és a következő kanyarulatnál már ott is van az irtási terület.

  Már hallotta a munkagépeket, a mechanikus zörejeket, melyeket inkább elviseltek a Ground lakói, mintsem szennyezzék a légkört és a földjeiket. Nem mert felnézni, a verejték így is többször hullott a szemébe, mint kellett volna és marta azt. Így is pontosan tudta a hangokból, hogy 10-15 földönfutó mellett sorakoznak a mechanikus rakodó és feldolgozó gépek. Fakitermelő munkások tucatjai robotolnak. A karjuk erős, lehetséges, hogy némelyiké van olyan vastag, mint a hercegnő dereka. Segíthetnének felállni, könnyed piheként cipelhetnék át az utolsó méterek akadályain, és aztán be az egészségügyi sátorba, mert kétségtelen, hogy felállni se fog bírni. A hátgerince túlságosan sokáig feszült, a karjai és a lábai, mint holt kőoszlopok, az a szerény égési fájdalom, a nyílt seb a combján csak azért van, hogy tudja, még él, még mozog, és mindjárt lent van.

  - Dögölj meg Véres Úrnő! - ordított bele a födönfutók csikorgó recsegésébe. Vagyis ordított volna, de csak hörgő és sípoló zörej hagyta el a torkát. Tüdejéből lángolón tört fel a köhögés. Leért végre az erdő szélére. A kijárt, kemény föld puha derékaljnak tűnt, ahogy gurgulázva, hörögve elengedte magát és nagyon nehezen parányi gombóccá alakult. Vége van. Ennek. Várta az új parancsot.

 Nem jutott el odáig a felsorolásban, hogy a haragja elszálljon, pedig száraz tényeket ismételt, akár a történelmet. Valaki vízzel kínálta. Reszketett minden porcikája, de elvette a kulacsot. Ivott és meditálni próbált, vagy talán aludni. Az izzadtság kimarta a szemét, úgy érzete látni se képes. Aztán csak kinyitotta, és az utolsó korty vizet a fűbe köpte. Véres kis maszat volt.

  - Pusztulj meg Véres Úrnő! - lihegte, most már hallva a saját hangját. Rájött, hogy a földönfutók mellett semmi mást nem hallott eddig, csak a saját szívének dübörgését.

  A pihenő nagyon hamar letelt. Felfelé a táborba két út közül választhattak. Mindkettő sokkal rövidebb volt annál, mint amin lejöttek, de legalább veszélyesebb.

  Egy meredek emelkedőt cölöpökkel vertek ki, mintegy 15 yard szélességben, a teljesen koronájuktól megfosztott 5-7 lábnyi magas, vékony fatörzsek között. Ezeknek a tetején egyensúlyoztak jelenesetben felfelé egyesek. Többnyire csak féllábon, lábujjhegyen tudtak egyáltalán elférni rajtuk, és a hercegnő bizonytalan volt annak megítélésében, hogy vajon egyforma teherbírásúak-e a különféle fák. Jó ideig csak bámulta a többieket. A terep tetején a fennsík ködbe burkolózott, Lysa pedig fintorogva fordult a másik út felé.

  A sziklafal alig valamivel lehetett több, mint 7 yard magas, függőlegesen tornyosult föléjük, közvetlenül a fennsíkig emelkedett. A ködtől még biztos volt abban, hogy ott a hasadék széle.

  Sokan már az alján elbuktak, vagy el sem bírtak indulni rajta, fogást keresve meg-megcsúsztak, és kajla majom utánzásba, meg morbid hullát tettető poénokba menekültek. Aki mindkét utat feladta, az felmehetett az erdei lépcsőkön, de a napi versenyből kiesett.

  - Francba! - csúszott ki a lány száján a nem túl főúri bosszúszó.

  Nem hezitált tovább. Nyújtó gyakorlatokat csinált, átmozgatta szépen az egész testét, a végtagjait, a csípőjét és a vállait is.

  Nem először mászott már, de most szörnyen fáradt volt, az izmai égtek, a végtagjai sajogtak. A vizet kulacsban a derekára kötötte, kötelezően vitte magával, mert tudta, hogy a mászáskor, ha megpihenhet, innia kell, mert az izmai begyulladhatnak. Ha talál stabil helyet ehhez, akkor fent ez lesz az első dolga.

  Alig négyen tudtak egyáltalán elindulni a falon vele együtt. Kapaszkodót és támasztékot sokat talált, volt kisebb és nagyobb is, kiszögelések, sziklák, kövek csücskei. Meglepetések is előfordultak. Néhány stabilnak tűnő kő kimozdult, mikor megragadta. A súlypontja áthelyezésével sokat kellett játszania.

  Csúszott a keze, de főleg a lába. Kemény bakancsánál alkalmasabb lett volna egy vékony, puha anyagú, de erős bőrcipő, amiben minden kiszögelést jól érezne, úgy, mint mezítláb.

  Minden mozdulat egy nagy erőfeszítéssel vitte közelebb a hegylapályhoz. A gondja mégis az útvonal volt, mert változatosságánál fogva nehéz volt megterveznie. Mégis úgy tűnt, nem kell fél óra, hogy felérjen.

 A végén megint majdnem a testfelépítése győzött a gyakorlatlansága felett. Rövid karjai miatt a sziklafal tetején elakadt. Nem érte el a következő alkalmas kapaszkodót. Ugrania kellett. Látta már ezt a technikát, de sosem bírta megcsinálni, igaz, nem volt még ekkora szüksége rá. Ráadásul háló meg szivacs felett, illetve alacsonyan próbálkozott vele. Most meg már alig egy lábnyira volt attól a kapaszkodótól a fal felső széle. Nagyon magasan járt.

  - Forduljon vissza Lysa! Jöjjön le! - Hallotta Joan őrmestert.

  Nem válaszolt, de aztán ahogy kis lendületvételekkel kísérletezett, csak lenézett. Sosem iszonyodott a mélységtől, ennél sokkal magasabban szeretett a palotában is tartózkodni és letekinteni a nagy folyókra, a környező szakadékokra, s a sok emelet magas várfalakra. Most mégis nyelt egyet, de száraz gombóc maradt a torkában. Joan határozottan intette lefele.

  Azt már nem! Eszembe sincs megfordulni, hogy aztán újra az elejétől kelljen másznom? Hogy is ne! Pontosan felmérte, mennyi lendület kell. Aztán ugrott. Szépen megkapaszkodott, az egyik lába is célt ért, de rögtön le is csúszott, és most ott lógott, valami támasztékot keresve. Amikor az egyikkel meg volt, jöhetett a másik lába. Előbb megpihent enyhén láblógatva. Most már nem nézett le. Végtére is felfelé kell nézni, nem vissza. Mindig csak előre, mindig amerre tartasz. Felemelte a fejét, és csak tapogatta a köveket. A tekintetét pedig már az utolsókra tapasztotta. Azon nyomban tovább és tovább ment, míg pár perc, és felért. Felhúzta sajgó testét.

  Most érezte csak, hogy majd szétszakad a karja. A térde reszketett. Automatikusan a vízéért nyúlt, az utolsó cseppet is kiitta. Alig látott a verejtéktől, de mosolygott. Kézfejének hátával törölte le az izzadtságot a homlokáról. Kissé előrehajolva lepillantott még utoljára, aztán a cölöpök tetejéhez ment, ott figyelte, mi történik, míg mindenki vagy feljött rajtuk, vagy leesett az erdejükben. Nem lepődött meg, hogy alig néhányuknak sikerült a kijelölt utak egyikét megtenni. Borzongva gondolt arra, hogy egyszer neki is végig kell mennie a cölöperdőn.

  Később öntudatlan mosolygott akkor is, amikor az őrmester megállt előtte, és fejére olvasta a felelőtlenségét, és azt, hogy biztonsági kötél nélkül mutatványozott a magasban. Lysa egy „Igenis, kiképző őrmester!" felkiáltással tisztelegve már indult is az új parancs értelmében a küzdőtérre.

  A következőt, egy Ransom nevű hadnagyot még ebéd előtt kellett legyőznie. Már-már teljesen erőtlennek érezte magát. Ez esetben hiába volt tudatában annak, hogy akik még versenyben vannak, ugyanazt a távot ugrálták végig négykézláb, fekvőtámaszban a hegyoldalon lefelé, aztán azt híhetnénk, hogy a végkimerülésig másztak vissza a tábor szintjére. Ugyanazokat a rettenetes kínokat élték át mindannyian. Hacsak nem szoktak hozzá a hasonló gyakorlatokhoz.

  A fiatal fiút elnézve nem így volt. Kimerültség, sőt elesettség látszott rajta, amivel még túl is tett Lysán, aki kivételesen nem tudta beleképzelni magát az ellenfele helyzetébe. Annyira elszívták minden erejét az iménti feladatok, hogy az agya azt vetítette ki elé, hogy teljesen elcsigázott. Úgy érezte, senkivel sem veheti fel a versenyt ma már semmiben. Mégis a parancs szerint beálltak a körbe mindketten.

  Ransom választott fegyvernemet, botokkal kívánt vívni. A hercegnő az előbbi kartörés miatti szánalmában most inkább a két vállra fektetés mellett döntött.

  Lysa tartása görnyedt volt és a levegőt sípolva vette. Asztmája miatt a tüdejét mindig kondicionálta és optimálisan erősítette és tisztította. A futások és az erőnléti gyakorlatok ritkán vették így igénybe, hogy a hörgői felkészületlennek tűntek volna. Most ráadásul tisztán, bár halkan lehetett hallani, ahogy levegőt vett. Ideért az ősz. A szél párát hozott a Thoulan-hegy déli lejtői felől, a nagy vizek irányából. Ez elnehezítette a levegőt, tapadva ült Lysa hörgőibe. Szívesen vette volna magához soron kívül a gyógynövényeit, de ez itt nem az a helyzet, most imitálnak egyfajta hadi állapotot, mely megnehezíti az életüket. És itt áll vele szemben ez a fiú, alig több mint 2 méterre.

  Ransom nem volt annyi idős, mint Kyreli, talán 1-2 évvel Lysa előtt járt korban. Úgy van, lehetett vagy 16. A tartása előregörnyedt és ideges feszültségről árulkodtak a vállai. Felhúzta őket és kissé előre tolta. A szemei viszont még ennél is beszédesebbek voltak. Ha Lysa teljesen észnél van, láthatja, hogy szinte segélykérőn tekintget körbe a hadnagy, amikor a vívókörbe lép, majd úgy néz rá, mintha kérlelné, ne tenné azt vele, amit a honfitársával korábban. Mire a hercegnővel végigmérték egymást, egy az egyben megváltozott az a tekintet. Esendőből tudatossá vált.

  Lysa ennyiből felmérhette volna a veszélyét, a határozottan erős képzést, a kiválóság hátterét, amiről persze tudta, hogy mindig erősebb és jobb harcossal kell ma kiállnia. Ransom személyében olyasvalakit talált neki az őrmester, aki ugyanúgy az ő hátrányaira képes felállítani a védelmét és a támadását, mint ahogy azt ő szokta. Ransom észrevette, hogy a lány kezdi elveszíteni a fonalat, és a magába vetett hitében meginog. Ennyi elég volt neki, hogy összeszedje a bátorságát. Lysa azonban fáradt volt, nagyon-nagyon fáradt, talán valóban kimerültebb a fiúnál. Ebből az egészből semmit sem vett észre. Ezért volt az, hogy még annál is komolyabb hátrányból indult a harcuk, mint első látra számítani lehetett, például ismételt magasság hátrányából, vagy Ransom atléta izomzatából.

  Jó ideig kerülgették egymást, keringve a körben, majd Ransom váratlanul megállt és tekintetével a lányét követve forgott körbe egyhelyben. A hercegnőnek eltartott pár percig is, míg ráeszmélt, hogy a fiú erőt spórol vele szemben. Mint a táncos, aki képes végig ropni az éjszakát, miközben társai sorra kidőlnek, úgy, hogy saját maga körül pörgeti a partnereit, míg ő viszonylag sokat pihen egyhelyben. Ekkor Lysa is megállt és felettébb örült volna egy támadásnak.

  Kezdte elveszíteni a türelmét, amiről pedig híres volt sport és harci körökben a palotában. Hirtelen meggondolta magát, és kitámadott egy kiáltással. Az egyik botot felülről alá és előre, a másikat balról indította útjára, a törzs felé, amiből jó esetben egyik ütés be is mehetett volna. Ez azonban nem az az eset volt. Ransom a fentről jövő ütésnek keresztbe tett kevéssel a feje felett, míg az oldalsó elől kissé megugrott, épp csak annyira, hogy az pontatlanul csúszott le a csípőjén, erejét vesztve. Közben a másik irányból alaposan oldalba vágta a lányt.

  Lysa fájdalmában megint kiáltott egyet, s sziszegve megrázkódott. Hátra ugrott, hajszál híján a kör szélére, amin, ha kilép, azonnali vereséget szenved, amit még csak elvisel ebben a helyzetben, de hogy ezzel győzzön felette a stalnii hadnagy, na, azt már nem!

  Nem hagyta, hogy az érzés eluralkodjon felette, pedig majd bepisilt a fájdalomtól és sírni bírt volna. Szeme sarkában könny ült, de nem engedte tovább fajulni a dolgot. Beszívta az alsó ajkát és ráharapott.

  Én vagyok az erő, ami eláraszt és könnyűvé tesz. Én vagyok az úr a testem felett. Én vagyok az akarat, mely végsőkig elszán a harcra. Én határozom meg, mikor van vége a küzdelemnek. Én vagyok a kitartás. Én vagyok a saját karom, a lábam, a fejem, a törzsem, az izmom és az agyam. Én vagyok a mozgás, ami előre visz. Én vagyok a karom meghosszabbítása. Én vagyok a bot!

  Ahogy ezt végig sorolta magában, el is hitte. Keringő helyett valódi küzdelem vette kezdetét. A többi vívók és minden más zavaró tényező megszűnt a hercegnő számára létezni.

  Látta végre Ransomot, látta a mozdulatait, látta a szeme villanásait. Látta, hogy Kyrelihez képest kevésbé kiszámítható, sőt ötletes és cseppet sem unalmas. Látta, hogy erős, de az erejét nagyon egy helyre kell koncentrálnia az ilyen eredményekért, mint az előbbi. Sőt a figyelme is ilyen egyirányú. Itt lehet megfogni. Csapdát kell neki állítani, amivel, ha kellőképpen szétszedi a védelmét és a figyelmét, bevihet egy végzetes találatot. Egyet, esetleg kettőt, de ez elég kell, hogy legyen.

  Pillanatok alatt kész volt a terve, a feje kitisztult és sehová sem nézett többet, mint a fiú szemébe. Savózöld írisze volt, barna karcos rajzolatokkal és sötétbarna kerettel. Élénk tekintete most már túl magabiztosnak tűnt. Nagy kontraszt ez a körbe való lépéshez képest, s Lysa egy életre megtanulta, hogy nem szolgáltathatja ki a gyengeségét másoknak, mert aki ilyen jó emberismerő és megfigyelő, mint Ransom hadnagy, az rögtön visszaél vele. Szerencsére az elbizakodottság pontosan ugyanolyan támadási felületet adott.

  Minden perceken belül történt. Lysa tudatosan fogta rövidre, mert még egy-két ilyen csapás és nem áll fel. Hamarosan tényleg pihennie kell.

  A botokat egyszerre vitte megint két irányból táncba, de ügyelt rá, hogy mindkét karjával biztos védelmet tudjon generálni. Emellett olyan gyorsan mozgott, amennyire csak bírt, nem adott igazi támadási felületet magán. Viszont pár kisebb találatot bevitt a fiú bal oldalára félig hátulról, a vese magasságában és a jobb combon. Ez utóbbitól megrogyott egy pillanatra Ransom lába, mielőtt újra megfeszítette volna.

  Lysát egy elcsúszott ütés érte közben, a bal bot hegyével, a hasa alja és a csípője találkozásánál. Lecsúszva elakadt a csonton. Ez fájt, de sokkal kevésbé, mint az előző. Persze a lila folt ezen a helyen közel olyan lesz, mint a sajgó oldalán. Most viszont nem volt igazi sajgás, majd később jön elő, amikor ráér vele foglalkozni az agya. A lábszárakra kúszott Lysa pillantása, ám a keze a fej és a mellkas magasságában dolgozott.

  Csattogtak a botok, nem volt találat egészen addig, míg a lány Ransom szegycsontja alá bevitt egy olyan ütést, mintha karddal szúrna. A teljes testét beleadta a lendületbe, jól eltervezte ezt. Ransom a várt módon megingott, majdnem elesett. Lysa jó egyensúllyal megakasztotta a saját lendületét, előredőlt, hogy neki ne essen, esetleg bele ne csússzon egy botba, vagy végtagba. Ransom megtartotta magát, botját feje és törzse elé lendítette keresztbe, kissé elkésve, védekezve. De még mielőtt a lábait stabil alapállásba helyezhette volna, Lysa leguggolt és a két botját egyszerre összecsapta a fiú térdein.

  A kétirányú ütés azonnal megtette hatását. Ransom meglepően magas, artikulálatlan hangot hallatva összerándult és teljesen behajolt, hogy állva tudjon maradni. Találomra suhintott az egyik bottal oda, ahol Lysa fejét sejtette, de az éles fájdalomtól nem igen látott, az ingás pedig elvette a lendület erejét. Lysa könnyedén tért ki a csapás elől, ugyanakkor guggoló állásból megpördülve a jobbjával visszakézből alaposan térdhajlaton vágta a fiút.

  Ransom ekkor rogyott a földre, úgy, hogy elrepültek az éppen lendületben lévő fegyverei. Lysa is ledobta az övéit, s fejjel előre rávetette magát a fiúra, mint egy farkaskutya. Érezte az erőtlen, rongyszerű tartást. Ellenfele itt már elveszett. Először az oldalára hullott, megpróbálva elkerülni a véget, de a lány összeszedte az erejét, két lába közé fogva maga felé fordította, mint egy bábut. Végül lenyomta a földre és ráült. Ismerte ennek a fájdalomnak a természetét a fiú térdében, hogy nem engedi használni a lábait, pedig ez a testhelyzet megengedné. Hasra szorítva tudta volna biztosan lefogni, hogy a lábait kiiktassa, kivéve így, hogy előre alkalmatlanná tette. Egyik tenyerét az álla alá szorította, felfeszítve azt. Diadalittasan, összeszorított szájjal bámult a savószínű szemekbe. A száján és az orrán egyszerre kapkodta a levegőt, s fújt egy nagyot. Megvárta, míg amaz is felfogja, hogy vége, és akkor elengedte.

  A győztesnek kijáró figyelem középpontjában sütkérezett hosszú percekig. Viszont jól tudta, hogy ezek a fiatal tisztek nem örülnek annyira a sikerének, mint amennyire irigylik és tartanak tőle. Biztos megfordult a fejükben, hogy hogyan fogják kiiktatni, ha vele kell harcolniuk. Sokan befejezték már vívást, s többen köréjük gyűltek, úgy figyelték a végkifejletet.

  Lysa hirtelen olyan gyengeséget érzett a körből kilépve, hogy Ransomnak egyedül kellett feltápászkodnia. Nem volt képes utána jönni, de a lány visszalépett, megvárta, míg szalutál, mert meglátta az elismerést a szemében.

  Mikor jött a segítség, egy felcserrel az élen, akkor leültették a fiút, hogy a térdeit vizsgálják meg először. Lysa titkon örült, hogy nem okozott komoly sérülést, de úgy hitte, nem feszélyezte volna ennél jobban a nap további szakaszában, ha mégis úgy lett volna.

  Bezsebelt ugyan pár gratulációt, vagy annak tetsző érintést, de többségében csendben félrehúzódtak előle az amgaron tisztek, ahogy elindult az irtás mellett felállított hosszú sátor felé. Kivéve egy tisztet, aki pont az útjában állt meg és szigorúan összehúzott szemmel ráncolta a homlokát. Karját lazán lógatta maga mellett, semmi fenyegető testtartás, csak az az acélos pillantás, amivel tán' ölni lehetne. Ez a szőkés barna kamasz fiú nem staalni amgaron volt, hanem a Shortharról ma érkezett Dan Donowan hadnagy. Nem szóltak semmit, csak bámultak egymásra.

  Grey őrnagy a lány után kiáltva, ezt a remek pillanatot lovagolta meg a hercegnő lelkes dicséretére, ügyelve rá, hogy biztosan mindenki hallja.

  - Lysa Bordura hadnagy! - Megvárta, míg felé fordul és keresztülpillant a tömegen őrá, aztán folytatta: - Az öné volt a legtöbb meglepetést okozó harc. Senkinél sem láttam ekkora fejlődést. Szinte felemelkedett a földről a küzdelem alatt. Külön gratulálok, elnyerte a vezérkari tisztek elismerését ebben a körben!

  A hercegnőnek fogalma sem volt, hogy érkeztek ide vezérkari tisztek, míg ők szenvedtek. Visszás érzelmekkel fogadta Lord Grey mondókáját, valami köszönöm félét motyogott alig hallhatóan az orra alatt. Biztos volt benne, hogy a lehető legjobban sikerült ellene hangolni az amgaron tiszteket azzal, hogy így kiemelte őt. Próbált tudomást se venni a dologról, és a sátor felé indult. Érezte, hogy pihennie kell, mert még elhatalmasodik rajta az az ostoba érzés, hogy összefogtak ellene. Tegnap délután a tanácstagok, este az apja, most meg tessék, a főtisztek.

  Ínycsiklandó illatokat érzett, jó érzéssel töltötte el, hogy megebédelhetnek végre. Nem akart késlekedni, olyan volt a gyomra, mint egy üresen kongó bálterem, aminek a padlóját jól megtaposták. Meg kell töltenie valamivel. Bármivel.