Amennyire csak tudtam, az egyik sátor mögé lopakodtam, majd onnan néztem körül. Hamar megláttam mindhármukat, mégis Runn tűnt a legkönnyebb célpontnak, főleg, mert egészen olyan helyen császkált, ahol magával hordozta a lebukás veszélyét.

– Öröm újra látni titeket – pattantam elő onnan, majd a kardommal lesújtottam a sötét, egyenes hajú öcsémre.

Még időben megfordult. Csak a vállát találtam el. Abba mélyen belehasított a pengém. Egészen a csontjáig hatolt, amint kihúztam, kibuggyant a vére. Ő a legtapasztalatlanabb. Vagyis volt. Egyből összeesett tőle, én pedig kérdés nélkül szúrtam át a torkát. Az apám dühös lesz. De nem baj, én is az vagyok.

Hörgött, üvöltött, viszont mindössze egy pillanatig. A szeme üregessé vált. Meghalt. Runn, a testvérem, halott. Még kettő van hátra. Nem akarom ezt tenni, Asteriusért mégis az egész világot elpusztítanám. Érte, a boldogságáért.

– Miért? – hallottam meg a bátyám hangját.

Tommelre meg Neburra néztem. Totálisan lesokkoltak. Nem tudnak mit kezdeni vele, hogy majdnem teljes csendben lopakodtam ide. Elmosolyodtam az ügyességemen. A király harcost képzett, harcos lettem.

– Miért? – nevettem fel. – Azt kérdezed, miért? Itt egyedül nekem van jogom kérdezni. Egyébként pedig minden okom megvan rá, hogy kinyiffantsalak benneteket.

Gyorsan előkapták a fegyvereiket, kard a kard ellen. Elhátráltam. Ki fogom nyírni a saját vérem, a családtagjaim. Nem akarom, de muszáj lesz ezt tennem. Oké, kurvára megteszem! Asteriusért. Ott ül, és próbál szabadulni. El kell oldoznom valahogy.

– Na, gyertek, szemetek! –ingereltem őket.

Három lépést tettem, ezeket is Runn holttestének az irányába. A két balfék megindult felém. Felhúztam a véres öcsém, nekik löktem. Egy kicsit megtántorodtak tőle. Csodás, megfogták, innentől sima lesz a herceg kiszabadítása! Amíg ők fájdalmas üvöltéssel kapták el, én Astihoz ugrottam.

– Tartsd a kezed! – szóltam rá sebesen. A pengém egy mozdulatával átvágtam a kötelékeit. Ő rögtön felpattant.

– Hú, köszi! Megyek Ariért!

– Tartasd meg! – mondta a bátyám Neburnak.

– Nem!

A kiabálásomra megkukult, felállítottam a földről. Magam mögé tereltem. Tommel hamarabb összeszedte magát, dühösen méregetett. Nem tudja, hogy a harag nem tesz jót, főképp harc közben nem. Meggondolatlan, indulatos... ez a harag.

– Most mutasd meg, mit tudsz, apuci kicsi katonája! Gyakoroltunk ám mi is!

– De közel sem eleget! – rontottam neki, ahogy csak tudtam. Túl magas vagyok én az ilyesmihez. Mázijukra a kis suttyók nem örökölték ezt, viszont elég hülyék.

A pengém az övével érintkezett. Egymás után csaptam vagy ötöt, megsérült. A hasát érintettem, kifröccsent a vére. Egész jól bírja, sokat gyakorolt, ebben igaza van. Újabb suhintás. Kivédte. Van tehetsége, az biztos, biztos ő is apám tehetségét örökölte.

Azonban egyre inkább hátrált. Erős, de én erősebb vagyok és persze tapasztaltabb is. Nagyképű kis fasz, utálatos seggdugasz. Picsogós törpe. Hamarosan pedig halott sznob lesz belőle, ha így folytatom tovább.

Csapást csapás után vittem be, már éreztem, lassan meglesz, megölöm őt. A hasa felé szúrtam, valahogy rájött a dolog titkára. Gyerekként sosem értette ezt, behozta volna a lemaradását? Felfelé mozdította a karját. Hátraugrott. Ráérzett.

– Most nem győzöl le olyan gyorsan, fattyú!

– Mégis.

Elszólta magát. Már csak pár mozdulat. Újra támadtam, ezt már nem biztos, hogy kivédi. Egyet sikerült neki, mégis elkövetett egy nagy hibát. Nem figyelt, hanem csak bután elmosolyodott, biztosnak tűnt a győzelmében.

– Vandi, vigyázz! – hallottam meg Asterius hangját magam mögött, miközben a következő szúrással végeztem az öcsémmel.

Gyorsan megfordultam, majd észrevettem, amint a legidősebb testvérem előrelendül a kardjával. A herceg két fürge lépéssel előttem termett, és a penge keresztülvágott rajta. A hátán bukkant ki a vége, a fém vérétől vöröslött.

Üvöltve csaptam le a bátyám fejét. Nem hittem el, hogy ennyi erő lakozik bennem. Asterius elesett. A fegyverem a földre zuhant, majd elkaptam a srácot. Az éles vas helyén immár nagy lyuk tátongott a gyomorszája táján.

– Asterius, ne... ne! – vettem az ölembe a fejét. Türkizkék szeme megkereste az enyém, a szájából minden lélegzetvétellel vér bugyogott. – Itt vagyok, minden rendben lesz, itt vagyok – mondtam neki egyfajta megnyugtatásképp.

Valójában csak magamat próbáltam lenyugtatni. A torkomban keletkezett gombóc egyre nőt, fojtogatott, hüppögve igyekeztem nem elveszteni a fejem és óriási hisztériát csapni. A bűntudat belülről mart, görcsösen kapaszkodtam a szőke hajú kezébe, ahogyan ő is belém.

A megkötözött Arira pillantottam. Sárga szeméből könnyek csorogtak. Megöltem a barátját. Megöltem a szerelmem. Asti köhögése csapta meg a fülem, arcán mosoly ült, bal, ragacsos tenyerét az arcomra fektette.

– Eljöttél értem – dünnyögte halkan. A rövidke mondatot hörgés kísérte és egyfajta gurgulázó hang.

– Igen, eljöttem. Mindig el fogok jönni érted.

– Tudom, köszönöm, gombóckám.

– Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe. Mindent sajnálok.

– Semmi baj – válaszolta, miközben újabb adag vér jött fel az ajka közül. Megsérült a tüdeje, össze fog omlani. Mosolygott. De mégis miért tette, mikor előtte az őt eláruló szörnyeteg rusnya arca lebegett? – A lényeg, hogy itt vagy, mikor meghalok. Te és Ari, a két legjobb barátom.

– Nem, nem... nem halsz meg!

– Ezt magad sem hiszed el, igaz? És még csak nem is dugtam – kacagott fel halkan, ami hamar köhögésbe fordult át, alatta nagy tócsába gyűlt a vörösség.

– Mégis milyen hamar hős lettél.

– Te pedig győztél, harcosom, megúszod a szexet.

– Meg bizony – nevettem tele keserűséggel, míg a könnyeim az arcára potyogtak. Arra a szép arcára...

Most is annyira gyönyörű, bárcsak teljesítettem volna a vágyait. Elcsesztem, mindent elrontottam. Ha nem egyezek bele a küldetésbe, ha talán megmondom a királynak, a fiú úgy tökéletes, ahogy van, nem engedi el. Megöltem, megöltem, megöltem...

– Megöltelek. Pedig... én... én, nem akartam.

– Tu-tudom – köhögött fel, s az állapota egyre romlott, a szeme már lefelé csukódott –, de emlékezz rá, én mindig, sze-szer-szeretni foglak! Viszlát, gom...gombóckám – simogatta meg az arcom, majd lassan lecsúszott rólam a tenyere.

Magamhoz öleltem, amilyen szorosan csak tudtam ebben a pozícióban. Arion pár méterrel arrébb, bőgve könyörgött, csak ekkor vettem észre, azt kéri, hadd menjen a herceghez, és hadd érjen hozzá ő is még utoljára.

Idáig meg sem hallottam mit mond, a szívem gyors dobogása elnyomta a háttérzajként szolgáló hangját. Önző módon nem foglalkoztam inkább vele. Csak tartottam a herceget, a könnyeim szökőár módjára hullottak rá. Mintha kitépték volna a szívem a helyéről.

Szorítottam, mintha ezzel feltámaszthatnám, fejem a mellkasára hajtottam. Hangosan üvöltöttem a nevét, a ruhájába markoltam, összeszorítottam a szemhéjam, alig kaptam levegőt, annyira hüppögtem. Az egyetlen, aki így nézett rám, halott.

– Én is szeretlek, drága Asti, édes hercegem – súgtam neki, hátha, még valahogy meghallja, s nem kell teljes bizonytalanságban elhagynia ezt a világot.

A fiatal fiú a csillogós türkiz szemével, a perverz vicceivel, a klisékről való beszédével, a furcsa szokásaival, meghalt. Azt mondta, szeret. Elárultam, és ilyen tiszta lelkű, hogy... hogy még így is... Az egyetlen, akibe beleszerelmesedtem, de mégsem engedtem meg magamnak a lelkesedését. Bárcsak megadtam volna neki mindent, míg lehetett...

Egy pillanat múlva Arion meglepett sikkantást hallatott, körülnéztem. A szemében különös fény csillant. Öröm?

Asterius egyszerű, vértől áztatott felsője alatt zöldes fény világított, miközben a nyakában függő ékszer, az ő kedvenc nyaklánca, önálló életre kelt, mozgolódott, valamiféle furcsa világító részecskéket árasztott magából.

Hozzáértem, a kezembe fogtam, forró volt, és folyamatosan pulzált. Erre a ritmusra megrándult a karomban tartott test. Újra meg újra, egyre hevesebben. Megijesztett.

Azt hittem, a halál teremtője ragadja magával, ezért még erősebben fogtam őt, a nevét szólongattam, a kezét szorítottam. A tekintetébe valamiféle kifejezés költözött, élet. Először nem ismertem fel. Üres volt, eltartott egy ideig, mire feltöltődött néhány érzelemmel: kétségbeesés, bizonytalanság, félelem.

– Ké-kérlek, engedj el! – kiabálta meg-megrándulva. A szívem nagyot dobbant. Mi történik? Szentséges teremtők, ha ő most feléled, minden istenségben hinni fogok innentől!

– Asterius! Nézz rám!

– Nem tu-tudok, fáj! Segíts!

Az a hang, a kín, ami a torkán kijött, a teste folyamatos dobálásával együtt még több pánikot keltett bennem, mint a halála. Nem tudtam, mit tehetnék, tartottam őt tovább, míg az ő ujjai is az enyémekre fűződtek. El fogja törni a kezem, ha így folytatja!

Bassza meg! Lazítottam a szorításomon, rájöttem, mit érezhet. Azonban a fájdalom nem múlt, torka szakadtából üvöltött. Mit tegyek? Mivel enyhíthetem az állapotát?

– Vandi – nyöszörögte –, mi a gombás lábköröm történik velem?

– Én... nem tudom. Azt hiszem... baszki...

– Mi az?

– A sebed, mintha...

– Mintha?

– Gyógyul, ez tényleg gyógyul! – kiáltottam fel lelkesen, miután megláttam, a veszélyesen vérző lyuk elkezdett lassan összehúzódni, a zöld valamik a szélén rántották összefelé. – A picsába is, jól leszel, hercegem!

– Jól?! Rohadtul éget!

– Tarts ki!

– Ne engedj el, kérlek, Vandi, ne engedj el! – Torkából újabb hangot törtek fel. Lábával ide-oda rugdosódott, a zöld fény még mindig áramlott.

– Nem foglak, tartalak! Tartalak, ha összetörsz is, melletted maradok!

– Megígéred?

Ez az ártatlan kérdés egészen a lelkemig hatolt. Valahogyan ekkor realizáltam igazán, ismét azzal a gyönyörű herceggel beszélek. Mégis egyértelműen szenvedett, akármi történt, segíteni akartam rajta.

– Igen, igen! Bármikor... itt leszek neked, a tiéd vagyok, csak légy jól! A tiéd vagyok... örökké.

– Az enyém.

– Igen, az vagyok!

Még egy óriási rándulás keretében Asterius a levegőbe emelkedett, szőke haja csak úgy szállt utána. Ezután visszacsapódott olyan fél méter magasról. Ijedten öleltem át, minden porcikám azt kívánta, hogy csak legyen jól.

– Asti!

– Megvagyok, azt hiszem. Fú, ez tiszta durva volt! A sebem meg...

– Begyógyult, szinte teljesen – mondtam, miután elhúztam onnan az anyagot, s csak egy heget láttam ott.

– Mi a fasz történt velem?

– Gő...gőzöm sincs.

– Vandi baba, minden rendben?

– Túlélted, el sem hiszem, a teremtőkre, életben vagy!

A következő pillanatban már felette tornyosultam, úgy öleltem magamhoz, de hamar eszembe jutott az árulásom. Nem, jobb, ha nem érek hozzá, ő nem szörnyeteget érdemel.

– Na! Most miért távolodtál el?

– Azért, mert...

– Nem, nincsenek kifogások, az enyém vagy! Te magad mondtad az előbb!

– Jó, jó – karoltam át a vértől ragacsos herceget, aki készségesen simult hozzám. – El sem hiszem, hogy élsz...

– Én sem, de a varázslatod meggyógyított.

– A varázslatom? Az a nyakadban függő izé okozta ezt!

– Dehogy, szerintem te voltál!

– Semmi közöm hozzá! Hidd el, ha lenne ilyen erőm, már rögtön használtam volna! – dünnyögtem a vállába, miután megkíséreltem elengedni, de ismét magához rántott.

Szőrös lóhere, mi lesz, mikor a sokk hatása elmúlik, majd rájön, miféle elfet ölelget? Ez nem lehet más, biztosan ő is annyira össze van zavarodva, mint én, hiszen él! Egyszerűen félek tőle, bármelyik pillanatban elvehetik tőlem, elég, ha rájön, az egész az én hibám.

Akkor megteszek minden, hogy elkísérhessem Princetopig, majd a lehető legmesszebb menjek tőle. Őszintén, nem akarom gyötörni szerencsétlent, miután ennyi ideig kedveskedett nekem.

Igaz, nehéz lesz elengedni. Hiszen látni az arcán az életet, újra lélegzik, beszél, míg én nem hiszem el, van az a csoda, ami visszahozta nekem őt. Őszintén nem számít, kinek az ereje, a lényeg, Asterius jól van, míg ezekben a percekben irdatlan módon simul hozzám.

Eközben a fejemben egyetlen gondolat kavargott: szeretem őt.