Másnap reggel elégedetten nyújtottam egyet, majd hamar realizáltam, milyen közel kerültem a jó régen megígért, azóta sem bekövetkezett szopáshoz, miután megéreztem valami elég keményet az arcomnál. Körülnéztem.

Előttem Vander terült el, enyhén horkolt, a jobb keze a mellkasán pihent, míg a balon ujjai a hajamba túrtak, és menőn az álló faszához nyomtak. Gondolkodás nélkül markoltam meg, hogy kényeztetni kezdjem, hátha megdug engem jutalomképp.

– Ó – érkezett a mély hangján a nyögés, amiből egyből többet szerettem volna. – A teremtőkre, Asterius, mi a fészkes fenét csinálsz?! – ült fel gyorsan, a szeme kipattant, tágra nyílt a csodálkozástól. Egy mozdulattal lelökött magáról, s én a kicseszett, már kialudt tábortűz közepére estem, aminek köveibe rendesen bebasztam a hátam.

– Vandi, ezt miért kellett?

– Hogy miért?! A farkamat markolászod, te kibaszott őrült, azért!

– Jaj nekem – érkezett Arion hangja, majd a gesztenyebarna loboncú srác feltápászkodott a földről –, inkább megyek, magatokra hagylak titeket, amíg pisilek, rendi?

– Oké, menj. De komolyan kérdeztem, mit képzeltél?!

– Ne kiabálj...

– Na, figyelj ide, idáig nagyon erősen megtűrtem a szarságaid, elfogadtam a viselkedésed, elkönyveltem magamban, biztosan csak ilyen vagy, viszont most már tele a tököm ezzel az egésszel!

Kurvára nem bírtam hallgatni, ahogy üvöltözik, ez biztosan a félrekommunikálás kliséje lesz, legalábbis reméltem benne, mert legbelül rohadtul félni kezdtem. Teljes testtel megremegtem, a sugárzóan kék eget bámultam, míg legbelül összeszartam magam. Volt valami rohadt ijesztő a jelenlegi viselkedésében.

Mégis percekig csak feküdtem, rettegve, várva a reakcióját, amitől annyira betojtam. Inkább nem mozdultam, hátha akkor kicsit lehiggadhatunk mind a ketten. A szívem kibaszott gyorsan kalapált, azt gondolhatta, Vandi baba fém, amin formálni kell.

– Van valami traumád? – hallottam meg a hangját.

– Te-tessék?

– Remegsz, mint a barlangi zselé.

– Mert kiabáltál velem.

– Sajnálom.

– Nekem kéne ezt mondanom helyetted – jelentettem ki magabiztosan. Jó, annyira, mint amennyire valószínű, hogy én egyszer magamtól fogok zombik nyálában fürödni.

– De én ijesztettem rád.

– A saját hülyeségem miatt.

– Tudom, nem akartál rosszat, azonban ezt... nem teheted, nem lehetsz önző.

– Ez igaz, bocsánat.

– Akkor megbeszéltük?

– Azt hiszem, igen – válaszoltam mélyen a sötét szemébe nézve. – Mennyi ideje fekhetek itt?

– Fél órája, miért?

– Nem kellett volna Arinak visszatérnie ennyi idő alatt?

– De, talán... jobb lesz, ha megkeressük!

– Oké, induljunk! – próbáltam meg felpattanni, amiben a gombóckám segédkezett. Mondd csak, Arion, merre vagy? Remélem, éppen a faszod vered az egyik farönkön! – Baromira remélem, jól van a kis srác! Állatira megkedveltem őt.

– Azt vettem észre...

– Vágom, nem lesz a kedvenced, viszont fogadd el, én élvezem a társaságát!

– Rendben már, csak gyere, megkeressük együtt!

Immár cseppet nyugodtabban, mégis félve vetettem magam a fosatós erdő rohadó tetemekkel borított mélységeibe, vagyis a sima rengetegbe, ami olyan, mint bármelyik másik. Kerestük a sötétbarna hajú srácot, legalább negyedórán keresztül, mikor búval baszottan leheveredtem az egyik fa tövébe.

– Mi a faszért nincs sehol?! – kérdeztem totálisan kétségbeesetten, majd az első könnycseppek máris öngyilkosok módjára vetették le magukat a dögunalmas porba. Ha nekik ez a szabadság... hát, legyen.

– Én nem tudom. Várjunk csak...

– Mi az?

– Látod azt ott?

– Hol, micsodát? – kérdeztem körbe-körbe nézegetve, míg a basznivaló gombóckám ujja az egyik fa felé mutatott. – Mit kell látni?

– A karcolást rajta.

– Nem tűnik túl természetesnek.

– Mert nem is az, ez a Verendin-ház címere! A tűzrúna, ha jobban megfigyeled.

– Ez tényleg az! – csodálkoztam rá, mire kellemetlen érzés fogott el, ami nem éppen a cifrafosás, mert az több mint kellemetlen. – Mi az édes picsát kereshetnek apám birodalmában?

– Semmi jót, ebben biztos vagyok.

Vandi babáról sütött a nyugtalanság: kapkodta a levegőt, a lábával dobolt, hangosan zihált, ráadásul mindenfelé pillantgatott. Inkább felpattantam a fa alól, és közelebb húzódtam hozzá, nehogy az egyetlen erős pajtikám, a szexistenem elhalálozzon itt az erdőben, ugyanis azt nem igazán élvezném.

– Hé, nyugi! – markoltam meg a karját, aztán kurvára megráztam, hátha visszatér az élők sorába. – Mitől lettél ennyire ideges?

– Te nem érted, a helyzet sokkal súlyosabb, mint gondolod! Ez az egész nagyon nem jó, sok bajt okozhatnak még, ha itt vannak!

– Úgy mondod, mintha már lenne tapasztalatod velük!

– Mert van is!

– Mégis miféle, azt lennél szíves megmondani, klisékirály? Tökre morálisan szürke karakterként viselkedsz ezzel a rejtélyeskedéssel! – jelentettem ki, mire ingatni kezdte a fejét.

– Hosszú történet, jobb lenne, minél hamarabb valami nyomot keresni.

– Az ott jó lesz?

– Lábnyomok, ügyes vagy!

– Ja, egyszerűen csodálatos, hogy észrevettem azokat az otromba mélyedéseket a földben...

– Ne légy flegma, gyerünk, kövessük őket, hiszen elhurcolhatták őt! – mondta, mire sokkal stresszesebb lettem. Elhurcolhatták, a kurva életbe, igaza van!

– Okés, induljunk! Tudsz nyomot olvasni, ugye?

– Láthatod, elég béna vagyok, de hátha rátalálunk a kölyökre!

Szerintem eltelhetett fél óra is, mi pedig futottunk, a helyzet közben kezdett egyre nyomasztóvá válni. Faszom sem tudja, miket láthattam, mintha csak árnyak osonnának a fák körül, még enyhe hangok is jártak velük, de nem tudtam, Vander mindössze kibaszott hülye, vagy valójában nincs itt semmi, amivel foglalkozni kéne.

Lényeg a lényeg, féltettem a sárga szemű vérfarkast, a helyzet mindaddig beszaratós hangulatot vett, fel, úgy tűnt, mintha valami bazi nagy veszély várna ránk, kivéve, ha egy álló faszt tévesztek össze vele, amit szívesen belesüllyesztenék a fenekembe. Nem szabad erre gondolnom, most Arion élete múlik ezen!

Vagyis, rohadtul remélem, nem elmenekült, hiszen napok óta velünk tartott! Baromira féltettem, mi a fasz ütött belém? Akármennyire kevés ideje ismerem, bírom őt, egészen egymásra vagyunk hangolódva, igaz, Vandit ma reggel rendesen felbasztam, de mégis elég lelkesen kereste a srácot.

– Hol a faszomban lehet?! – kérdeztem feszülten, megállva egy pillanatra, amíg az egyik szimpi fa tövébe csurgattam. – Hova vezetnek a nyomaik?

– Nem tudom!

– Miért nem?

– Figyelj, Asterius, nem értek teljesen az ilyesmihez, ettől függetlenül mindent megteszek, hogy megtaláljuk az idegesítő kis seggdugaszt, ha már te annyira szereted!

– Hé, ne bántsd, egészen aranyos srác!

– Vagy már halott – szögezte le, mire a szívem gyanúsan erősen fájni kezdett a gondolattól, miszerint ez a mindössze tizenhat évet élt fiú elhalálozott.

– Ne mondd ezt! Kérlek, ne mondd ezt!

– Muszáj elfogadnod, ez szintén lehetséges!

– Sárkány vagy, felülök a hátadra! – vetettem fel a véletlenszerűen jött ötletet, ahogy arra gondoltam, legombóckázom.

– Mert szerinted felülről jobban észrevesszük?

– Majd alacsonyan repülsz.

– Nem, beleakadnék az ágakba.

– A teremtők véresre baszott seggére, mihez kezdjünk?! – rogytam le a földre.

A könnyek csípték a szemem, amik buzi árulók módjára hullottak a földre, míg teljes tehetetlenségemben a pofikám a tenyerembe hajtottam, hátha, akkor pár másodpercre elfelejthetem, micsoda fos világ ez, ami remélhetőleg eszembe juttatja az okot, hogy miért maradtam inkább Princetop kibaszott vastag falainak biztonságában.

Nemsokára valami kellemesen meleg érintette a vállam, majd a hajam, hamar realizáltam, a barna hajú szexi, hosszú ujjai azok. Nyugtatni próbál. Máskor már minimum a mennyekben lettem volna ettől a gesztustól, mégis az elkeseredésem a kis tolvaj eltűnése miatt sokkal nagyobbnak tűnt.

Mázlimra nem állt meg itt, hanem leült mellém, elhelyezkedett a legközelebbi fa gyökerénél, a hátát a faszom törzsnek vetette, az ölébe húzott. A lelkem, mintha ezerszeres sebességgel gyógyulna, a fájdalom többségét elnyomta a hirtelen érkezett öröm, amit általában tapasztalni szoktam, ha a gombóckámmal érintkezünk.

– Próbálj megnyugodni! – siklott végig a tenyere a hátamon. – Megtaláljuk.

– Biztos vagy benne?

Felemeltem a tekintetem a felsőjéről egyenesen a fekete szemébe néztem, abban sok-sok, kibaszott szexi energiát árasztó érzelem áradt felém, akárcsak valami folyó, amit telehánytak hullákkal, majd utána vallási helyszínnek választottak fürdésre, miközben minden rohad benne. Na, pontosan úgy jöttek felém ezek a parasztok: megértés, szeretet, bánat, düh, vágy... várjunk csak, vágy?

Ezt nem hiszem el! A pillantása olyan különleges ilyenkor, tuti van benne valami turpisság, amiért ennyire kicseszett meggyőző tud lenni! Mégsem tehet a magáévá most, akármennyire is szeretném, ennél létezik sokkal fontosabb dolog: Ari.

De csak nem állt meg, a szája közeledett az enyémhez, amit totálisan lefagyva, ugráló szardarabokkal a pocimban fogadtam. Ezután még közelebb férkőzött hozzám, a keze a nyakamra siklott, finoman megfogta, csókra húzott.

Mindössze összérintettük az ajkunk, mert valahogy a mozdulat közben megakadt a srác, én pedig most inkább nem firtattam a dolgot a reggeli farokverési-kísérlet után, hanem élveztem mindent, amit adni akart. Igaz, nem sok volt, mégis felélesztette bennem a reményt minden iránt.

Energikusan a képéhez hajoltam, majd undorító, trutyis-nyálas módon, megpusziltam, aztán rámosolyogtam. Mi a francért öli meg a kétséget ez a srác? Csodálatos, mikre képes, szinte biztosra veszem, ez az ő képessége, nem pedig az enyém.

– Szerintem pihenjünk le – vetette fel végül Vandi baba, miközben kipirult arccal bámult, és sejtettem, én szintén így nézhetek ki. Felemeltem a jobb kezem, a finom csigákba rendeződő, valamiért kibaszott selymes, biztos, mert spermamentes, hajába nyúltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

– Rohadt szexi vagy, ugye, tudod?

– Te meg fura, hercegem.

– Mihez kezdjünk? – kérdeztem immár kissé nyugodtabban. Vander, mi a fenét kezdesz a testemmel? Hogy vagy képes elűzni minden kétségem pár érintéssel?

– Szerintem térjünk vissza a táborhoz, ha nem vitték el, simán várhat ránk ott. Te is és én is lecsihadunk, eszünk valamit, iszunk, alszunk. Miután kellően feltöltődtünk, megpróbáljuk megtalálni, de ha elvitték, már messzire járhatnak.

– Nem szeretném holtan látni! – mondtam ki a gondolatot, ami itt kísértett mindvégig az elbaszott, perverz tudatom határán.

Erre válaszul a szexisten, dagadt tehéntől igen klisés, álom pasis ölelést kaptam. Hozzápréseltem magam, amennyire csak tudtam, a szívem gyorsan zakatolt a feszült hangulattól és a közelségétől úgyszintén. Nem tudtam elszakadni tőle, a testem nem érezte magát készen ilyen faszságokra, hiszen az egyszemű kobra a gatyájában bújt meg, ott éldegélt, néha puhán, máskor keményen, azonban mindenképp kívánatosan.

– Tudom, tudom, már hogy ne tudnám? Itt vagyok, ha beszélni akarsz az érzéseidről, remélem, tisztában vagy vele, számíthatsz rám. – Hatalmasat dobbant a nyomorék, zsíron nevelkedett szívem. Számíthatok rá. Édes.

– Igen, tudom. Jó, menjünk. Meddig fogjuk keresni?

– Amíg bizonyosságot nem nyerünk a sorsáról?

– El akartad vinni Princetopra?

– Mindenképpen megérdemelne némi pompát, te szintén – válaszoltam őszintén, minden kellemetlen érzés helyett a kastély gyönyörű termeire, a szobámra gondoltam, az abban élő cselédekre, Damusra, anyára, apára.

Valahogy elöntött a fájdalom, előjött a honvágyam, ami a bongyorral eltöltött szexuálisan üdítő idő alatt jelent meg valamennyire, aztán elmúlt, mostanra meg biztos úgy gondolta, rég nem láttuk egymást, ideje látogatóba jönnie. Hiányzott az otthonom, néha szívesen bújnám a könyveim, tudva, mindez nem történt meg, azonban rájöttem, Vander társaságát semmire sem cserélném el.

Akármilyen morci néha, szeretnivaló, rendkívül magas izombogyó, aki sok ésszel rendelkezik, csak imádni lehet. Őszintén... ha megkapnám a testét sem lenne elég, a lelkét akarom, a szerelmét. Egy tökéletes elf szerelmére vágyom, míg én magam szánalmas vagyok hozzá képest.

Nagy levegőt vettem, határozott mozdulattal letöröltem a szememből menekülő könny migránsokat, majd felkeltem a földről. Kinyújtottam a tenyerem, nehezen felhúztam magamhoz a bogyókámat, aki utoljára átkarolta a vállam, ezzel útnak indultunk, vissza a táborunkba, ahová nem tért vissza a kevéske barátom közül az egyik. Remélem, minden rendben van veled, Arion.