Már eltelt pár nap, mégsem értünk túl messzire, mert eleve, bazi nagy felmelegedés jött, aztán a nyári hőségben könnyedén meg lehetett dögleni, emellé rohadtul bajban voltunk az utat illetően. Rohadt poshadó vízihulla, egy mocsár állta utunkat!

– Vander, mint a csapat esze, mondd csak... itt hogy a jó életben fogunk túljutni? – kérdezte Arion, aki immár kicsit bátrabban kezelte a nem szexelő szexistent, ez pedig kölcsönösnek tűnt.

– Ott oldalt átmegyünk, ha sikerül. Csak meg kell próbálni nem elsüllyedni, meg reménykedhetünk benne, nem futunk össze lidércekkel és mindenféle mocsári szörnnyel.

– Az tényleg szívás lenne. Akkor arra, ahol sekélyebb?

– Úgy tűnik, ez a megfelelő út. Kockázatos, viszont nem állunk elég jól itt a semmi közepén ahhoz, hogy kikerüljük.

– Ó, bassza meg, mindenképpen ennek a trutyis, bűzös cuccnak az egyik részén kéne megszállnunk? – mondtam, majd befogtam az orrom undoromban.

– Nem feltétlenül, mehetnénk sima terepen, itt a kajával lenne a baj.

– Oké, akkor útra fel, srácok! – adtam ki a parancsot, de szerencsére Vandi baba vezette a seggünket.

Nem tetszett a terep, annyira undi volt minden: az iszapos talaj cuppogott, minden bűzölgött, a lábam közben csak nem akart túl jól a felszínen maradni, mégis átszenvedtük magunk az egyik félig földes cuccon. Ezzel bekerültünk a zöldes, békalencsés redvatanya kellős közepére, ahonnan csak reménykedhettünk, ki tudjuk ásni magunkat.

Eddig nem igazán tetszett a dolog, konkrétan a gombóckámba kapaszkodtam, rajtam Arion csüngött hátul. Mint valami elbaszott, husis lánc, szerencsétlenkedtük végig magunkat a mocsáron, aminek nem igazán örült a ruházatunk.

Valószínűleg az itt élő dögök végignézték, amint a vacsi egyik pontból a másikba megy, várva, valamikor képre esünk, és onnantól nem lehet kiszedni minket a szartengerből.

Hát igen, az extra szopás lenne, ráadásul rossz irányba, rossz helyen. Az egyedüli szopást én Vandi baba vaskos farkán szeretném végezni, nem pedig a szaros mocsár kellős közepén. De tényleg, mindenhol hámlott a trutyi!

A fákról zöldes indaszerűségek lógtak lefelé, szottyadtan, mint egy vénember töppedt dorongja, míg én azon filóztam, vajon milyen lesz a gombóckám bongyor haja, miután kiérünk ebből a trutyiból. Hiszen az a szép állaga tuti elbaszódik, aztán rohadt hülyén fog kinézni. Abban az esetben kénytelen-kelletlen arcba röhögöm majd a drágámat.

Közben az elázott ágak és vízi gaz között menetelve, a víz bugyborékolt, messzire meg kurva ijesztő hörgés hallatszódott, az orromba közben azt hiszem, rohadás bűze kúszott. Próbáltam kirángatni onnan, azonban túl erősen kapálózott a szagos mocsadék, ezután végleg megtelepedett, ahogyan a fejtetű szokta. Reméltem, szaporodni azért nem fog.

– Kikeveredünk innen valaha? – kérdezte Arion totál beszarva, habár én is berottyantottam kicsikét.

– Keveredjünk, különben nagyon hangosan visítok!

– Nyugodjatok meg, nem halljátok ezt a zajt? Lehet nem ártana ránézni, mi az.

– Te teljesen megőrültél? Tuti valami őshonos mocsári zombi vagy mi a tököm, amikről csak a könyvekben hallani. Én a közelébe nem megyek annak az ázott, algaképű szörnynek!

– Nem tudhatod, az-e, ha pedig az, milyen a kinézete – magyarázta Vander, ahogy azt a diszkriminatív parasztoknak szokás. Habár, a nőket elég erősen elutasítom, igaza lehet a csávókámnak.

– Attól még nem megyek semmilyen iszap takony közelébe! Már eléggé átázott a csizmám magától, rettenetes lesz utána!

– Már, ha egyáltalán kijutunk innen élve...

– Igen, Ari, igazat adok neked! Gombóckám, nem mehetnénk gyorsabban? Azért, mintha sötétedne, nagyon nem szeretnék itt lenni este!

– Jó, mindenki nyugodjon le a picsába, a zaj forrása úgyis előttünk van valamerre, muszájból rálesünk, nehogy valami haldokló legyen, aztán elhúzunk az édes fenébe, rendben?

– Rendben! – egyeztünk bele mind a ketten.

Tovább lépdeltünk a zöldségen keresztül, egyre jobban remegtem, nem a hideg miatt, az nem legyeskedett itt, a legyek annál inkább. Mondanám, hogy kurva légy, de az senkinek sem esne igazán jól.

A beazonosítatlan akármi nedves gurgulázása egyre erősödött, míg mi kimért léptekkel baktattunk a mázlinkra még világos mocsárban. Nem tetszett ez a helyzet, nagyon nem. Kicsit sem emlékeztetett sem a baszásra, sem pedig Vander farkára.

Ami meg nem emlékeztet rá... halál reá! Még közelebb jutottunk az idegesítően érthetetlenül pofázó cucchoz, és hamarosan megláttam egy rohadó félben lévő kezet kiállni a talajból. Ó, igen, zombit fogtunk! Már csak fejbe kell bökni, akkor rendesen megmurdál!

– Mondtam, zombi! – beszéltem bátran, amíg el nem kapta a lábam. – Bassza meg, segítsetek!

A feje kibukkant a békalencsés, takonyzöld vízből, a szétment képe közelítette az én nyakam, mire már üvöltöttem a félelemtől. Azt hittem, itt lesz végem, azonban hirtelenjében a Nightfordban szerzett kard állt ki a fejéből, és visszasüllyedt oda, ahová tartozik.

– Fú, ez nem múlott sokon! – közölte velem Vandi azon a vonzón baszogatós mély hangján, mire határozottan bólogattam.

– Látod? Hallgattál volna rám, megmondtam, micsoda ez a dög!

– Nem gondoltam, hogy léteznek zombik! – jelentette ki Arion.

– Hát, baszki, én sem! Durva! De most már induljunk, különben mindannyian elpusztulunk itt!

A srácok hallgattak rám, innentől nem történt élőhalott incidens, habár egész végig hallottuk a hörgésüket. Egyre beljebb merészkedtünk, sötétedett, már lassan elérkezett a kibaszott ijesztő éjszaka. Reméltem, nem basz meg hátulról egy gyilkos ebihal, hanem élhetek még néhány órát, esetleg napot, hónapot, évet, évtizedet, évszázadot, évezredet.

Az évezredet vinném, köszönöm! Á, ajándék Vander Sirvell is jár hozzá? Hálás vagyok érte! Jó, Asterius, kezdesz megkattanni, a fenéért vagy ennyire beszari? Lehetetlen teremtmény!

– Az micsoda? – mutatott a távolba a sárga szemű kölyök, míg mi a klisékirállyal odakaptuk a tekintetünket.

– Az egy... falu! Úgy látom, pallók vannak ott!

– Vagy mindössze a mocsári lidércek által okozott tévképzet, amivel tőrbe szeretnének csalni minket – vetette fel a barna hajú, mire csóváltam a fejem.

– Azért nézzünk rá, csak nem lehet annyira rossz!

– Meghalni nem az? Rendben, Asti, ezt megjegyeztem!

– A pallók szélét csak letaperolhatjuk, nem? Ha délibáb, érezni fogjuk, viszont, ha nem az, nyugodtan benézhetünk oda!

– Szerintem egy próbát megér – támogatott Ari, akinek nagyon hálás voltam ezért az odaadó segítségért.

– Kettő az egy ellen, lenyomtunk!

– Oké, menjünk a lidérces faluba megdögleni!

Kicsit feszültem totyogtam Vandi baba után, azért vágytam valami pihenőre, nem akartam itt a rengeteg kellős közepén, büdösen meghalni. Talán negyedórába telt, mire elértük a pallók meg az azokhoz felvezető lépcsősorok egyikéhez, amit óvatosan megtapiztam.

Igazi. Totálisan megnyugodtam, habár a nagy, tisztán vízből álló tömeg, ami felett elhelyezkedett a cölöpökből épített kis lófasz hely, nem tűnt éppenséggel túl biztonságosnak. Rettentően ingatagnak tűnt, önfeláldozó módon mégis ráléptem.

Mint valami migráns, fellépdeltem a fából épült házikók szintjére, hogy utána benézzek az egyikbe. Odabent nyüzsgést láttam, valami szép bulájú nőszemély kavargatott egy bájitalt, ettől úgy lefagytam, a többiek nekisétáltak a hátamnak.

– Ez... mi a véreres sólyom dorong volt? Csak így fellöksz? – sértődtem meg, miután eltanyáltam. Egyáltalán van a madaraknak farka?

– Bocsi. Boszorkányok?

– Azok, azt hiszem.

– Ti kik vagytok? – hallottam meg egy hangot magunk mögül, vagyis csak én, engem löktek meg ennyire faszán. Drámaian ki is terültem, hátha a happárézásomból rájönnek, mélyen megsértették a lelkem.

– Öhm...