Nem láttam semmit, és csak a szekér zötykölődéséből tudtam, hogy még nem érkeztünk meg. Fejemre már korábban zsákot húztak, csak a kevés fény jutott be rajta. Kezdtem azt hinni, hogy szimplán leájulok erről a valamiről, de mégis reméltem, kihúzom az út végéig.

Lehet rabszolga leszek vagy ágyas, esetleg halott, azonban minden jobb, mint leszédülni az útra, hogy összekötözött kézzel, tehetetlenül rugdosódjak a porban. Aztán megáll-e valaki, az kérdéses. Lehet csak átmenne rajtam a lóval, míg ki nem loccsan az agyam. Apám erre tuti azt mondaná, hogy legalább nem lenne sok ész, ami kárba vesszen.

Pedig sosem éreztem magam hülyének, csak ebben a pillanatban, mikor a király fiatalabb kölykeként elraboltak, és ezen tanakodom, ilyenkor valóban jogos a félelme. Örülhet, úgysem én fogok a trónon bohóckodni, hanem Damus. Én hamarabb öltöznék kurvának, majd csábítanék el jóképű férfiakat, mint lennék az uralkodója ennek az elcseszett országnak.

Apa azt mondja, minden csodás, hát, ja, érzem, éppen most visznek ki tudja, hová, remélem, legalább valaki kellőképp megbasz, hátha nem vágyik majd rám annyira az a barom Liberis. Az a nő olyan idegesítő és csúnya, hogy akkor már inkább a halál. Úgysem tetszenek a lányok, de fiúkban nem igazán utazhatok.

Már megint értelmetlenségeken gondolkozol, Asterius, mondtam magamnak, aztán behunytam a szemem. Eleve szart sem láttam, nem igazán számított, ha alszom kicsit. Kivéve az, hogy így fogsz leájulni a szekérről, közölte velem a drágaságos belső hangom.

Francba. Muszáj volt ébren maradnom, így vártam tovább, hátha eljutok valahová. Reménykedtem benne, hogy nem csak keringünk itt, mint a malomhoz kötött szamarak. Minden idő kérdése, igazam is lett, de teljesen más értelemben. Nem, sajnos nem taperoltak le, azonban a velem utazó öt fogolyból valamelyik már az őröket gyepálhatta a hangok alapján.

Ez így volt, nem is kicsit! Tudtam, mikor a lábfejemen landolt az egyik csávó feje. A nagy felfordulásban viszont nekem gőzöm sem lehetett semmiről, csak kapkodtam a tekintetem a hangok irányába.

– Gyerünk, mindenki meneküljön! – mondták a szökevények, én meg azt hittem, magamra maradtam, hogy elfeledkeztek rólam. Az esetek többségében igaz, nagy arcom volt, de ez fájt, elég szar érzés, mikor az embert ott hagyják.

– Már csak te vagy, úgy látom.

Rögtön a bizsergetően vonzó férfi hangja felé néztem, akinek az ujjai máris a kezemen lévő kötéllel babráltak. Aztán mikor azt leszedte, én magam vehettem le a fejemről a zsákot. Basszus, milyen jól néz ki! Végre nem valami zsíros hajú barom, hanem egy igazi különlegesség!

Sötétbarna, göndör haj, pont a stílusom, a szeme pedig szinte fekete. Arcra barátságosabbnak tűnt, mint a többi, de ez lehetett a színek miatt is. A lényeg, bejött, és volt annyira rendes, hogy kiszabadítson. Egy pillanatig még bámultam, hátha, mint a könyvekben, a helyszínen megfektet, mégis csalódnom kellett.

– Asterius herceg? – kérdezte meglepetten, mire hirtelenjében úgy néztem rá, mintha én magam sem lennék biztos a nevemben.

Cserébe jól kipattintotta a karom a helyéről, mikor csuklón ragadott, és elrángatott a francba. Vártam, hogy majd a legközelebbi bokorban végre megtörténik az akció, azonban ismét elkeserítően cselekedett. Gyorsan elsprintelt mellettem, amitől kishíján elvágódtam a talajon, ha nem veszem fel a sebességét, már föld ment volna a számba.

– Herceg vagyok, nem futó! – kiabáltam neki, hátha rájön, hogy amíg fogja az alkarom, vagy lassítson, vagy engedjen el, különben rángathat pofával a talajon.

– Akkor azt ajánlom, húzz bele!

Végre elengedett, de azért visszatehetné majd rám azt a szép kezét, azok a hosszú ujjak meg egy különleges napon járhatnának is bennem! A farka pedig... Jó, most már ideje lesz futnom! Eleve, milyen sértő az, hogy csak így letegez! Ha valamennyire érdekelne a dolog, akkor rég fejetlenül rohangálna, csupán az a baj, tojok az egészre.

Sőt, ilyen férfiak akár szolgának is hívhatnak, ha ahhoz tartja kedvük, de a jó életbe, valaki dugjon meg! Húszéves leszek az istenért, és más pasit a bátyámon kívül még meztelenül sem láttam! Eltiltanak itt a lényegtől, ebbe fogok belehalni, hogy ezen agyalok, aztán nem figyelek.

Mázlimra most megtettem, így átugrottam az egyik kiálló gyökeret az impozáns esést elkerülve, amit produkálni szoktam. Üldöztek, és kiabáltak, de állatira feleslegesen tették, egy „Hé, megállj!" felkiáltásért még senki sem állt meg az életben.

– Gyere, erre! – szólt nekem hátra, mire kérdés nélkül követtem őt.

Tudtam én, mikor jó birkának lenni, mert hamarosan lehagytuk az utánunk igyekvőket, akiknek úgy tűnt, az egyetlen valódi feladata az én megállításom volt. Lihegve, a tüdőm kishíján kiköpve fékeztem le mellé, miután eltűntünk a sűrű erdőben.

– Egész jól bírod!

– Ez így van – közöltem vele nagyképűn, hátha veszi, hogy máshol is ugyanilyen jól bírnám.

– És?

– És mi?

– Mit keres a hercegünk egy hintónyi fogoly között?

– Gondoltam, gúnyába bújok, és megpróbálok azonosulni a pornéppel!

– Akkor várom az aranyam, ha már így megmentettem a segged – mondta beszállva a poénba.

– Arra várhatsz, csóró vagyok! Eladhatsz apának, na, de az hogy venné ki magát?

– Nem is tudom... A király hogy venne ki téged ebből a helyzetből?

– Hát, a franc tudja. Reménykedem benne, hogy veled tarthatok, mi is a neved? – kérdeztem ettől a csődörtől, hátha legalább megtalálom, ha itt tervez hagyni.

– Vander Sirvell.

– Király!

– Nem, az igazit te is ismered, igaz, Asterius? – nézett rám olyan tekintettel, hogy azt hittem, a farkam haptákba vágja magát a gatyámban. Valamilyen csoda folytán megúsztam ezt a kínos eseményt, pedig legalább tudná, milyen szinten kanos vagyok úgy általában.

Még rohadt nagy botrány is lehetne ebből! Asterius Renewal, Princetop hercege, majdnem teleélvezte a nadrágját, mert hozzászólt valaki! Igazi sláger lenne, de legalább rájönnének az idióták, hogy soha az életben nem fogok összefeküdni egy nővel, főleg, ha Liberisről van szó. Abban az esetben inkább megkérnék valakit, hogy élve temessen el, minthogy azt a rohadékot el kelljen vennem!

– Egyébként, ha minden vágyad, jöhetsz velem.

– Ez az! – ugráltam, mint egy nyúl, örültem az egyre növekvő esélyemnek, hogy egy szép napon Vander fogja, és megkíván engem. Meg persze talán túl is élem ezt az egészet, ha egy ilyen izmos, magas, szexi állattal vagyok együtt.

– Micsoda öröm! Gondolom félsz, hogy meghalsz itt egyedül.

– Félni? Nem, itt te vagy az egyetlen, aki fél! Ezért keresed annyira a társaságom!

– Igen, így van, az egymással eltöltött – rengeteg – idő alatt csak ezt tettem.

– Pontosan!

Az abszurd állításomra felröhögtem, közben jó volt belegondolni, hogyha rajtam múlik, bizony lesz még itt sok közös percünk! Aztán meg jöhet majd a pillanat, mikor leteper, és kíméletlenül... Basszus, nem szabadna mindig ezen gondolkodnom! Előbb vagy utóbb beledöglöm ebbe a mániába, aztán örökre beszoptam! Szüzen meghalni, az milyen gáz lenne már!

– És minek köszönhető, hogy a hercegünk éppen egy szekéren ült zsákkal a fején?

– Azt hittem, egyértelmű... elraboltak.

– Nem olyannak tűnsz, mint akit túlságosan érdekel ez az egész.

– Tudod – kezdtem bele –, vagy fél perce gondoltam bele, hogy elég rossz lett volna úgy kipurcanni, hogy még csak össze sem feküdtem senkivel.

– Idáig nem is sejtettem, hogy egy hozzád hasonló nemesnek ilyeneken jár az esze – mondta Vander, mire rávillantottam a lehető legártatlanabb mosolyom, közben beletúrtam a hosszú, tejfölszőke hajamba, hátha aranyosnak tart majd.

– Mert min járjon? Lehet nem kellett aggódnom az életem során, hogy éhen pusztulok, de igényeim nekem is vannak!

Mikor fekete szemébe néztem, láttam, baromi jól szórakozott. Rajtam vagy velem, mindegy volt, míg legalább a látványára élvezkedhettem. Még kicsit fáradtnak éreztem magam a futkározás után, azonban tuti, hogy mennünk kell tovább. Habár nem értettem, mi a francért lézengünk itt az erdőben, de úgy voltam vele, Vander biztos jobban érti a dolgot, mint én.

– Akkor, ha szeretnéd, hogy lehetőleg élj, mikor elsőnek dugsz, hallgatsz rám, felfogtad? – kérdezte tőlem, mintha hülye lennék, mondjuk igaz, nem tévedett sokat.

– Nem terveztem ellenkezni.

Jóképű arcáról csodálkozást tudtam leolvasni, habár gőzöm sem lehetett, hogy min lepődött meg. Vajon akkor is ugyanígy reagálna, ha ledobnám a ruháim? Esetleg, ha benyúlnék a...

– Mi a picsa, ezt miért kellett?! – néztem rá hisztisen, miután meglegyintette az arcom.

– Inkább kapkodd a lábad, és ne terelődj el!

– Bocsi, totál máshol járok – motyogtam neki, majd felzárkóztam. Nagyon reméltem, nem gondolatolvasó, úgy hallottam, vannak köztünk páran. Az rohadt kellemetlen lenne, ha rájönne, hogy a farkáról álmodozom.

– Tudom, hogy még mindig a szexre gondolsz.

– Csak megsejtetted...

– Persze, hogy megsejtettem, hisz az előbbivel állatira elárultad magad.

– Jó, az lehet.

Innentől annyiban hagytam a dolgot, de remélem azt a részét nem tudta meg, mit is várnék el tőle. Pedig hihetetlenül gerincre vághatna, ha akarna. Idióta ábránd... lehet neki a nők tetszenek, nem a pasik, akkor meg úgyis mindegy. Kivéve, ha! Kivéve, ha mindkettő! Az milyen menő lenne már!

– Egyébként, te mit kerestél a foglyok között? – néztem Vanderre, miközben mellette sétáltam.

– A szüleimnek nem volt pénze, hogy fizessenek nekik, így én mentem velük, mint fizetség.

– Hát... ez elég durva.

– Ugye? De megszöktünk – rántotta meg a vállát. – Amúgy, úgy hallottam, szeret a nép.

– Engem?

– Ja, téged.

– Király! Én is szeretem a népet! – mondtam fellelkesedve.

Mert bizony bírtam az alattvalókat, akármi is volt. Ők Princetop és az egész birodalom működtetői, már hogy ne szeretném őket?

– Furcsa.

– Nem értem, mi olyan fura ebben?

– Tiszta meglepetés vagy, az. Először azt hittem, valami öntelt fasz leszel, de idáig csak nevetségesen gyerekes vagy. Most meg azt mondod, hogy imádod a népet!

– Először is, kösz... Másodjára, miért utáljam őket?

– A Racewellben történt látogatásodkor megpróbáltak leszúrni, a fortwiniben úgy hallottam többen is köcsögök voltak veled, az arctoniban pedig számszeríjjal lőtték le a testőröd, nem igaz?

Először nyugisan hallgattam a dumálását, aztán hamar elvette a kedvem az utolsóval. Akkor hoztam elsőnek ítéletet. Apám azt mondta, az én feladatom, igaza volt. Még most is rohadtul fáj, hogy akkor, azon a napon, ott kellett lennünk. De mi mást tehettem volna?

– Nem beszélnénk inkább másról?

– Miért?

– Brendin a barátom volt.

– A testőr?

– Igen, ő.

Úgy érzem magam, mint egy gyerek, sírni fogok, bassza meg, sírni fogok! Az első szerelmem megölték, mikor engem akartak. Engem, nem őt, engem! Azt kívánom, bárcsak én haltam volna meg aznap. Ő megérdemelte az életet, mindenkinél jobban.

– Csodálatos, már egy méltóságot is sikerült megríkatni – mondta Vander, és közelebb sétált hozzám.

Megállt előttem, aztán kezét az államra helyezte. Megemelte a képem, hogy a fekete szemébe nézhessek, mire baromi nagyot dobbant a szívem. Jobban voltam, mint bármikor, mikor megérintettek. Mi a franc lehetett, nem tudom, talán a képességem. Ugyanis minden elfnek volt valami sajátos hülyesége, kinek mi és mennyi.

Gőzöm sincs, az enyém mi, de úgy tűnt számomra, az érintéssel lehet kapcsolatban, hiszen bárkit letaperoltam, az mintha jobb kedvűvé vált volna. Ez történt itt, vagy csak megszálltak Vander szexi energiái? Ki tudja, az is lehetett.

Erről jut eszembe, mikor fekszik már le velem? Közel egykorúak lehetünk, ő mi a fenéért nem akarja gerincre vágni a világot? Igen elcseszett tini az ilyen, még teljes ruciban áll itt, ahogyan én is. Kezdjem, vagy kezdi a vetkőzést?

Az istenekre, hogy képes ennyire elterelni ennyi? Ha nem öntelt fasz, csak egy sima fasz vagyok, az egyszer tutifix. Szerettem Brendint, mégis, most jobb lett. Csupán attól, hogy megtapintott azzal a szép kezével és a hosszú, vékony ujjaival, amiket másra is használhatna, máris szinte kivirágoztam.

Igen, egy nagy, poshadó növény vagyok ezzel a stílussal! Belülről rohaszt a szexuális vágy, míg kívül kurva jól nézek ki! Habár az elfek között nem számítottam annyira különlegesnek a kék szememmel és a tejfölszőke hajammal, azért nem mondhatták, hogy túlzottan ronda lennék. Az arcom nem, egyedül ezt a nyomorult, gyenge testem utáltam, mint a szart, de valahogy csak kibírom benne az életem!

Főleg, ha itt van ez a Vander, nem lesz ez hosszú, mert előbb vagy utóbb megkísérlem meglovagolni, akkor pedig egészen biztosan elroppantja a nyakam. Majd, ha alszik, talán hagyja magát...

– Asterius, mehetünk? Ha nem igyekszünk, hamarosan megint a seggünkben fognak loholni.

– Bocsánat, igen, menjünk! – töröltem meg a szemem, majd energikusan megindultam előre. – Na, mégsem sietős?

– Furcsa kis elf vagy, ugye, tudod?

– Még csak nem is sejtem – fordultam hátra, majd rámosolyogtam, aztán kiskölyökhöz hasonlóan ugrálni kezdtem.

Ezután tovább barangoltunk az erdőben, és már baromira reméltem, hogy kilyukadunk valahol. Vagyis ez a része biztos volt, csak városra vágytam, azért a koszos, állatszaros talajon aludni, az milyen már! Habár, ha egy istálló lenne, ott nem zavarna, de itt simán megdöglök.

Talán nem a kertben kellett volna lógnom, és a felhőket bámulnom, akkor talán lenne némi használható harci ismeretem. Mert a gyöngybetűkkel írás tutifix nem fog kimenekíteni sehonnan. Elkapnak, és megmondom, légyszi, gonosz bácsi, ne ölj meg, szépen tudok írni! Ja, totál hiteles szcenárió. Habár csak én mondanék ilyen baromságokat, az egyszer biztos.

– Amúgy milyen egy király fiának lenni?

– Hogy mi van? – kérdeztem, miután ismét a saját gondolataimmal voltam elfoglalva.

– Milyen hercegnek lenni?

– Hát, elég szar. Etikettet, öltözködést, szépírást, táncot, zenét meg mindenféle hülyeséget kell tanulnunk.

– Legalább nem fenyeget az éhség.

– Igaz, az nem, de attól még sok meló, hiába hiszed, hogy nem az – mondtam neki, miközben undorodva kikerültem egy sártócsát.

– És harcolni nem kell megtanulnod?

– Kéne, csak Damus mindig kimentett onnan. Nem rajongok a harcért, inkább olvastam.

– Hogyhogy nem?

– Vérontás, erőszak, csak a szokásos, ami ezzel jár. Franc akar ártani bárkinek. Minek tépjem ki a kenyeret valaki kezéből, ha némi jó dumával megkapom?

– Tehát a diplomáciára esküszöl...

– Netán baj?

– Tudod, néha muszáj ölnünk, hogy túléljünk. Gondolom nem hagynád el ezt a világot küzdelem nélkül.

– Ezen még nem gondolkodtam. A szekéren is úgy voltam vele, lesz, ami lesz, mert úgysincs sok esélyem, de ki tudja, lehet, van, csupán én nem látom.

Láttam Vanderen, hogy ezen eltöpreng, a homloka ráncba szaladt. Olyan jól néz ki! Valaki fojtogasson meg egy kicsit, mert totálisan bekattanok itt! Mi a franc van velem? Teljesen bezsongok mellette, ez a szerelem? Mert fix, bejön nekem, de az, ami itt folyik, lassan kiesik a kezemből. Alig ismerem, ilyen vak tényleg csak a szerelem lehet!

– Szerintem bőven, ha már kenyérnél tartunk, nem hiszem el, hogy ne tudnád lekenyerezni őket.

– Igen, biztos lenyűgözné őket a hiszti, amit csapnék!

– Szívesen megnéznék egy olyat. Nagy hír lenne, Asterius, Princetop hercege óriási hisztit nyomott le az elrablói markában! Megmenekült!

– Köszönöm! Akkor szólok is a megfelelő embereknek, hogy így terjedjen el a dolog! – nevetgéltem, aztán eltátottam a szám, mint aki készen áll, hogy valaki beletegye a farkát. – Nézd, házak! – lelkesültem fel.

– Tényleg! Akkor nyomás arra!

Nem kellett kétszer szólnia, életemben nem futottam ilyen lelkesen, csak sajnos ügyetlen szerencsétlen lévén, egyből elvágódtam az egyik fa kérgében. Megalázó. Ezután rohadt lassan elkezdtem feltápászkodni, de hamarosan már láttam Vander kezét. Az arcára néztem. Semmi gúny, nem nevet. Azt hittem, szétröhögi magát, mégsem tette. Őrült az ilyen, kihagy egy ilyen jó alkalmat? Habár örülhetek, hogy megmentette a seggem, megnyugtatott meg miegymás. Ja, ahhoz képest már sok dolgot tett értem, én közben szart sem viszonoztam idáig.

– Köszönöm! – kapaszkodtam belé, mire megint azt hittem, menten elájulok. Tökre megnyugtat ez a srác, ahogy mindenki érintése, azonban az övé különösen tetszik.

– Kicsit túl nagy volt az öröm.

– Ja, mennék már vissza oda, ahol van némi esélyem az életben maradásra.

– Ügyesen teszed, meg ne halj nekem a nagy sietségben, oké?

– Igyekszem túlélni! Azért futhatok?

– Mi vagyok én, az anyád? Fussál, ha akarsz, de ha megint elvágódsz, az már a te bajod!

– Jó, akkor sétálok – vágtam be a durcit. – Aztán most mi lesz, keresünk valami fasza kis helyet, vagy csak úgy leszünk, és lézengünk?

– Olyasmi.