Padmé zavartan ült a karosszékben, és mindannak ellenére, hány éve voltunk már jó barátok, hirtelen idegeneknek tűntünk egymás szemében. Én még nem beszéltem... a vacsoránál is leginkább a politikáról volt szó, ahogy köztünk leggyakrabban. Akármennyire vágytam olykor elszabadulni a Mandalore bolygó zavaros államügyeitől, nem tagadhattam, szerettem a benne rejlő kihívásokat is. Ezt bizonyította, hogy minden társalgás, amiben részt vettem, ugyanoda futott ki. Politika. Ez alól csak egy ember volt kivétel, aki mindig elérte, hogy a gondolataim, egy céltudatos uralkodó szavai és képei irányíthatatlanul, szentimentálisan csapongjanak. De ő nem volt jelen, csak Padmé, a Naboo szenátora, akinek annyit köszönhettem, és én, Satine Kryze hercegnő. Két vezető, és két barát, a háború közepén. A vacsorát, a korrupcióról szóló, hangulatromboló beszélgetés után vidámabb témával akartam zárni, így boldogan meséltem a kórházról, amelyet nem régen nyitottunk. Az elmúlt hónapok eredményei közül erre voltam a legbüszkébb. Ékes bizonyítéka, hogy a semlegesség és a béke fejlődéshez vezethet, mindannak ellenére, hogy milyen problémákkal kellett szembenéznünk.
Már felálltunk az asztaltól, a folyosón sétálva eltávolodtunk a droidoktól, amikor a fiatal nő megszólalt. Gyorsan, tömören, hadarva beszélt, mint aki retteg attól, hogy valaki meghallja, amit mond. És a szavainak lényegét összefoglalta a két utolsó, rövid mondat: „Szeretem Anakin Skywalkert. Nem érdekel, mennyire tiltják... szerelmes vagyok belé." A megdöbbenés első hulláma még csak most ért el, jóval a kijelentés után. Az ifjú jedivel csak egyszer találkoztam, a Coruscantra vezető utamon. Obi-wan tanítványa és jó barátja volt... Különös félmosolyú, önfejű, furcsa fiatalember. A jobb kezén mindig kesztyűt viselt, így biztos voltam benne, hogy az alkarja mechanikus, és az egyik szemén is vágás húzódott végig, amit valószínűleg fénykard ejtett. Négy-öt évvel fiatalabb lehetett Padménál, de a korkülönbség nem volt feltűnő. És tudtam, miről beszél... a jediknél a szerelem tabu volt, a ragaszkodás, a birtoklás olyasmi, amit mélyen elítéltek, nekem is volt elég gondom ezzel a törvénnyel. Az azonban fel sem merült bennem, hogy pont ők ketten szegnék meg a szabályokat... még csak nem is sejtettem, milyen kapcsolat van köztük. A fiatal nő eddig csak néha hivatkozott rá, közeli barátjaként. Padmé úgy festett, mint aki már meg is bánt mindent, amit hirtelen kimondott, idegesen játszott a hajával, maga elé meredve. Odasétáltam a szemben lévő karosszékhez, és megszólaltam:

- Ha már őszinte vagy, akkor az egészet tudni akarom. – leültem, és az ujjaim lassan, ütemesen dobolni kezdtek a karfán.

- Muszáj volt elmondanom valakinek. – sóhajtott, felnézve rám. – Nem akartalak ezzel terhelni, személyes ügy, de... egyszerűen úgy éreztem, te meg fogod érteni. – mosolyodott el, mire aprót bólintottam. – Ő... mi... szóval az egész helyzet rémesen bonyolult. A jedi rend az élete, kis kora óta ismerem, mindig erről álmodott, és most itt a háború, szükség van rá, de közben pedig, én... mi...

- Szereted. – mosolyodtam el halványan. Fogalma sem lehetett róla, mennyire jól tudom, mire gondol.

- Igen. – bólintott, hirtelen elkomorulva. – A Naboon összeházasodtunk, már több mint egy éve, de nem segített szinte semmin. Tudtuk, hogy hazugságokban fogunk élni, de mégis léptünk, most pedig állandóan tartanunk kell attól, hogy kiderül... Anakin ráadásul felelőtlen, forrófejű, mindig fejjel rohan a falnak... - felhorkant, majd rám nézett. – Elrontom az estédet, Satine.

- Igazából örülök, hogy beszélhetünk ilyesmiről. Ahol csak politikáról van szó, az nem igazi barátság. – vontam meg a vállam, miközben hátradőltem, és unottan kifújtam egy szőke hajtincset a szememből. – Rendes fiúnak tűnik. Alig ismerem, de Obi-wan testvéreként szereti. Biztosan oka volt, hogy megjutalmazta ezzel. – mosolyodtam el. – A jedi rend pedig lassan nem több, mint katonák gyülekezete. A béke őreiként, elvonult, titokzatos emberekként még megértettem ezeknek a rendszereknek a szigorúságát, de így már értelmük sincs. Legtöbbjüknek semmi oka, hogy hazavágyjon. A Köztársaság klónjaiba kódolva van az engedelmesség, de a jediknél ilyen nincs. Nekik motiváció kéne. Talán éppen miattad harcol annyira elszántan. Mert mindig eszébe jut, hogy te ott leszel a Coruscanton, mikor visszatér. – Érezni lehetett a hangomban az enyhe élt. Pacifistaként sosem tartottam helyesnek a háborút, ezért is ítélkeztem olyan keményen a jedik felett. De a lényeg most nem ez volt. A szavaimra Padmé arcán átsuhant egy halvány mosoly. Eszembe jutott Obi-wan, és egy pillanatra felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon ő hogy gondolkodik rólam? Eszébe jutok néha?

- Köszönöm. – suttogta Padmé. – Jó, hogy... megoszthatom ezt valakivel.

- Nem csak neked vannak titkaid. – feleltem, mire rezzenéstelen arccal nézett rám. Nem tudtam hirtelen, hogy kezdjek bele, hogy ne döbbenjen meg. Bár mi oka is lett volna rá? Hercegnő vagy sem, vezér vagy sem, ember voltam. – Tudod, évekkel ezelőtt polgárháború volt itt Mandalore-on, és... sokat köszönhettem egy fiatal jedinek. Többször megmentette az életemet, és szépen lassan beleszerettem. Az érzés viszonzott volt, és hasonlóan Anakinhoz, ő is választás elé került, döntenie kellett a rend és a szerelem között. És ő a rendet választotta. – lehajtottam a fejem. – Ma is szeretem őt Padmé, és biztosan tudom, hogy ő is engem. Ezért olyan keserédes nézni, ahogy a tanítványa annyi mindent feladna érted.

- Obi-wan Kenobi... - suttogta, mire aprót bólintottam.

A nő döbbenten nézett maga elé, és én is hasonlóan meglepődtem. Nem csak barátok voltunk innentől, hanem sorstársak is. Két jedi, két politikus, két halálraítélt kapcsolat. És mi mégsem adtuk fel. A nagy ablakon át láttam Mandalore felgyulladó éjszakai fényeit. Pihenni készült a város.

- Nem innál valamit? – kérdeztem. – Gyorsan álltunk fel az asztal mellől, kezdek szomjas lenni. - Padmé bólintott, én pedig intettem az egyik droidnak. Mikor a hasas felszolgáló eldöcögött, ismét megszólalt.

- Néha biztosra veszem, hogy hiba volt. Nem kellett volna...

- Mit nem kellett volna? Beleszeretned? – kérdeztem. – Ezt én is feltettem már magamban. Hogyha aznap, a polgárháború idején valaki teljesen más marad velem, és véd meg, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne... Az a baj, hogy ez nem választás kérdése. – morogtam. – Mindketten a politikával foglalkozunk, ami a kiskapuk, és a jól hangzó szónoklatok világa, hiába is tagadnánk. És mindketten olyan helyzetbe kerültünk, ahol nincs kiskapu. Nincs hová menekülni. Akkor sem, ha tényleg nagyon akarjuk. – Obi-wanra gondoltam, és arra a néhány napra, amit legutóbb együtt töltöttünk. A felszolgáló droid kitöltötte az italokat, én felemeltem a poharakat, és átnyújtottam egyet Padménak, majd távozásra utasítottam a lényt. Nem a fecsegésről híresek, de mégis jobb volt tényleg négyszemközt beszélni. Droidok nélkül. A nő belekortyolt a vöröses színű, áttetsző folyadékba, és folytatta.

- És... te hogy bírtad? Nem csak tilos volt neki, de le is mondott rólad, a rendért. Anakin azt mondta egyszer, hogy akár ki is lépne értem, de... fel sem akarom vetni neki. Nem bírná ki. Nem olyan ember, aki... fel tudná adni mindazt, amit jediként megtehet, és meg kell tennie.

- Igyekeztem nem gondolni rá. Megpróbáltam mindenről elfelejtkezni vele kapcsolatban. Nem beszéltünk évekig, és lefoglaltam magamat az államügyekkel. Azt hittem, hogy mikor visszajön, már semmilyen hatással nem lehet rám. Tévedtem. – sóhajtottam. – Obi-wan... egyszer nekem is azt mondta, hogyha akkor, a polgárháború idején arra kérem, ott hagyja a rendet. De ebben is hasonlít a helyzetünk. Fel sem akartam vetni neki. – felnevettem. – Szerencsétlenek vagyunk, nem igaz?

- Szerencsétlenebbek nem is lehetnénk. – bólintott Padmé.

Sokáig csendben voltunk, és az arcára volt írva, kire gondol, és biztos voltam benne, hogy ha rám néz, ő is megtudja mondani, nekem ki jár a fejemben. Az ujjaim új ritmust vettek fel, azt hiszem, egy mandalore-i gyerekdalét... az unokaöcsémnek énekelgettem régen, sok évvel ezelőtt. „Sokat nem értett, akkor az a kettő, a vállvetve küzdő harcos, és hercegnő..." Milyen furcsa, hogy minden nehéz helyzetre költ egy dalt valami művész... nagy a galaxis, nincs új a nap alatt. „És némán mentek tovább, ők, az a kettő, a külön úton járó harcos, és hercegnő..." Nem emlékeztem már tisztán a szövegre, de a dallamot bármikor fel tudtam idézni. Ahogy azt is, hogy nem vidám történet... az unokaöcsém mindig panaszkodott is, hogy nem lehetnek soha boldogok a főszereplők. Miért marad mindig egyedül a harcos és a hercegnő, mikor ott lehetnének egymásnak? Jó kérdés... sose tudtam megválaszolni, így egy idő után inkább nem énekeltem el neki újra a dalt. Hősiesebb témájúakat választottam, amelyeket szívesen hallgatott, nagy tettekről, szép jövőről álmodozva. Jobb volt így, hogy nem kellett megértenie, a valóságban igenis vannak szomorú végkifejletek.
Ismét Padmé felé fordultam, és megszólaltam:

- Talán minden meg fog oldódni. Hirtelen történik valami, ami helyre teszi a dolgokat, és nem lesz több gond. – A nő hitetlenül elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem is kellett válaszolnia. Hirtelen éledt egy pillanatnyi remény... nem akartuk megölni. Hiszen nem lehet minden történet tragédia.

Talán van, hogy közös úton megy tovább a harcos és a hercegnő...