"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra"

/Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg/

     Nóri élesen fújta ki a levegőt. Kezdetben fel sem tűnt a számára, mekkora erővel szorított rá a vendége kezére, csak miután az fájdalmában felszisszent. Bocsánatot kért. Nem egyszer, hanem többször is. De még így sem volt képes figyelmen kívül hagyni a szeánszra érkező hívatlan látogatóját, és kis idő múltán be kellett látnia, hogy a mai napra kitűzött összeg, amit szeretett volna megkeresni a mellékállásával, könnyedén füstbe ment egy feketébe öltözött fickó miatt.

     – Most már komolyan hozzád vágok valamit! – csattant fel aztán dühösen, de a halálisten meg sem rezdült. Hisagi továbbra is nyugodtan állt az ajtó mellett, karba tett kézzel, a hátával pedig a falat támasztotta. Szigorúan nézett a színjátékát játszó nőre. 

     – Minden rendben van, kedveském? – suttogta Nóri vendége, hiszen nem akarta megzavarni a szertartást. A nénike az egész testében remegett, de nem a félelem végett, hanem a Parkinson-kór kínozta ilyen kegyetlenül. Azért jött el a médiumhoz, hogy újra pár szót tudjon váltani a néhány hónapja elhunyt férjével, ám valamiért ez ma nagyon nem akart összejönni. A jósasztalra kihelyezett szokásos szellemtáblán alig mozdult el a planchette. Ráadásul, a vele szemben ülő személy figyelme folyton elkalandozott. Nóri-chan nem volt most önmaga, és ez az öregasszonynak is igen korán feltűnt. 

     – Persze, minden rendben van, csak a férje helyett egy hülye halálisten válaszolgat. 

     – Hogy? – ismételte elsápadva az asszony. – Egy halálisten?

     – Nyugalom nem magért jött – legyintették le. Nóra megpróbálta ismét kizárni a külvilágot, és kézbe vette az anyóka tenyerét. Mélyen szívta be a levegőt; összpontosított. Aztán...

     – A férjét több, mint egy hete átküldtem a Lelkek Világába.

     – Na jó, ennyi volt! – Elpattant az a bizonyos cérna. Nóri kezei nagyot csattantak az asztalon, mintha a berendezés lenne a hibás, hogy újra és újra elvonják a figyelmét. 

     Bosszúsan ugyan, de be kellett látnia azt, hogy győztek felette. Így hát nem húzta tovább az időt, és a lehető legnagyobb tisztelettel búcsúzott el az időshölgytől, majd finoman, udvariasan felállította őt a helyéről, és szépen kitessékelte a bejárati ajtón. 

     A nénike nehezen akart engedelmeskedni. Már magát a helyzetet sem tudta hova tenni, hogy az eddig oly készségesen munkálkodó, csak nemrégiben végzett, magyar médium, miért nem tud ma segíteni a számára. Pedig most sem szeretett volna túl sok mindent, csupán az ura hiányzott neki. És mikor ennek kellő hangot adott, Nóri rögtön hozzákezdett szabadkozni:

     – Sajnálom, az energiák ma túl zavarosak. A Hold sincs a megfelelő fázisában. A Merkúr pedig retrográd. – A fiatal nő mindent mondott, ami csak az eszébe jutott. Elvégre, miként is adhatná mások tudtára azt, hogy jelenleg azért nem tud rendesen koncentrálni, mert ráakaszkodott egy rendkívül makacs és zavaró lényforma. 

     Meg sem várta az öregasszony válaszát, már zárta is be utána az ajtót, és bosszúsan fordult a nem kívánt szellem irányába. Nóra amióta az eszét tudja, szüntelenül látta a túlvilág lényeit. Voltak köztük sötét energiájú, háborgó lelkek, vagy kedves, frissen elhunyt személyek, akik csak a megboldogulás édes pillanatára vártak. És tisztában volt ezekkel a feketébe öltözött szamurájokkal is. Túl sok mindent ugyan nem tudott róluk, de Nóri elfogadta a létezésüket, és azok munkáját. 

     Mert bizony ezek dolgoztak. A huszonegy éves lány nem először látta őket munkálkodni az emberek között; pontosabban a holtakkal foglalatoskodtak. Megüdvözülésről, és valami Lelkek Világáról beszéltek. Érkezésüket pedig fekete pillangók jelezték. Nem túl gyakran, de Nóri néha eljátszott a gondolattal, hogy egy nap megszólítja őket, de aztán úgy mondott le erről a tervéről, ahogyan ezek a kimért fazonok sétáltak el mellette folyton folyvást gondtalanul. A fekete ruhásoknak fel sem tűnt, hogy Nóra érzékeli a jelenlétüket, és talán ez így is volt jól. Szükségtelennek bizonyult felkavarni az állóvizet. Egészen mostanáig.     

     – Most boldog vagy? – érdeklődött a halálistentől, aki volt olyan bátor, hogy felvegye a szemkontaktus a fortyogó nőszeméllyel.  

     – Nem tartok helyesnek egy olyan munkát, ahol aljas módon pénzt kérsz el a rászoruló, csupán vigasztalódni vágyó személyektől. – Hisagi ellépett a faltól, majd közelebb sétált a szoba közepére kihelyezett, jelenleg jósasztalként funkcionáló bútorzathoz, és megérintette a Nóri által előszeretettel használt szellemtáblát. A fekete betűkkel és számokkal teleírt, ütött-kopott falapon megmozdult a planchette. Megbuherált egy eszköz volt, ami azonnal reagált a lélekenergiákra. Itt kezdődött a varázslat. Habár varázslatról aligha lehetett beszélni. Nórának pusztán megvolt az a képessége, hogy bevonzott minden körülötte lévő túlvilági teremtményt, és azokat összekötve, megszólaltatta a kivetülésüket a táblán keresztül. – Meddig tervezed még a bolondját járatni a szerencsétlennel?  

     – És te meddig fogsz még rajtam lógni? – Érkezett kérdés, a kérdésre. Nóri közben elhúzta a sötétítésre szolgáló függönyöket, és a szobát szemfájdító hirtelenséggel töltötte be a kora délutáni napsugarak vakító fénye. Jóleső melegséggel járták át az egész helyiséget. – Én csak próbálom a hasznomra fordítani az átkomat. Tudod, citromból limonádét, vagy miket szoktak ilyenkor mondani. Menj, és zaklass valaki mást az erkölcsi hülyeségeiddel!

     – Sajnálom, de nem tehetem. 

     Sejtette. Nóri úgy csinált, mintha elfelejtette volna a közel négy napja történt eseményeket, amikor a halálisten először bukkant fel mellette. Szintén egy szeánsz közepén járt akkor is,  és Hisagi még időt sem hagyott neki arra, hogy beszedje a pénzt a kedves vendégétől. Már intézte is a megboldogulás pillanatát a megszólított lélekkel, így az többé nem kommunikált tovább a szellemtáblán. Magyarán volt üzlet, nincs üzlet. Akárcsak a Brian életében. Nóra gyakorlatilag ott és akkor még fel sem fogta igazán a helyzetet.  

    Így kezdődött el a közös munkájuk. Hisagi valamilyen hadnagyként mutatkozott be. Nóri nem igazán jegyezte meg. Különösképp nem is nagyon érdekelte. Sokkal inkább aggódott azon, hogy egy idióta halálisten miatt elveszített egy jól fizető vendéget. Bár, hiába az érdektelenség, a pasi aligha dugult el tőle. Közölte, hogy jelenleg parancsot teljesít, amiben azt a feladatot kapta, miként Nóri mellett kell maradnia. Ugyanis a lányt különösen sötét és mérgező energiák veszik körbe, melyet óvatlanság lenne felügyelet nélkül hagyni. Egyelőre maguk sem tudtak, mit kezdeni a helyzettel, de abban biztosak voltak, hogyha ez az erő egyszer elszabadul, akár egy egész városrészt is felemészthet. 

     Nóri nem igazán értette, miért okozna ő gondot? Egy egész városrész elpusztítása ugyancsak nagy feladatnak hangzik. Azt sem tudta, miért pont most fedezték csak fel nála ezt a sötét erőt, amikor ő  már gyerekkorától kezdve más volt, mint a többi ember. Eddig lazán elsétáltak mellette. Most pedig atombombaként gondolnak rá? Plusz, nem mintha vágyna a halálra, de ha tényleg ilyen nagy veszélyt jelent másokra nézve, nem kéne azt idő előtt likvidálni? 

     Ilyen és ehhez hasonló kérdésekben merült el akkor, és most is. Habár ezeket a kérdéseket aligha bizonyult célravezetőnek feltenni, mivel Nóri, amikor csak belekezdett, Hisagi folyton valamiféle kétélű fegyver hasonlattal jött, melytől a lány lassan már hülyét kapott. 

     – És akkor most mi a terv? Egész életemben a sarkamban fogsz lenni?

     A halálisten bólintott. – Addig, míg nem jelentesz veszélyt másokra nézve, nincs egyéb feladatom. De ha az ellenkezőjét tapasztalom, habozás nélkül kiiktatlak. 

     Akárcsak egy rosszul megírt dokumentumot. Nehezen voltak erre szavak, vagy talán Nóri azért sem reagált érdemleges módon, hiszen érezte, hogy valami itt nagyon nem tiszta. A nő arcáról mindent le lehetett olvasni. 

     Hosszas csend telepedett rájuk, míg a médium elfújta az utolsó meggyújtott gyertyát is a szobában. Tömjén és zsálya illat keveredett a levegővel.

     – Nori – Hisagi mindig olyan különlegesen ejtette ki a lány nevét. Úgy indított, mintha először egy teljesen más megszólítást szeretne használni, és a férfi csak az utolsó pillanatban gondolná meg magát. Nóra ettől úgy érezte, hogy valami fura, nyugtalanító bizsergés költözne mélyen a bőre alá, egészen a zsigereibe. – Ha valamit szeretnél nekem elmondani, még nem késő. Talán meg tudlak állítani.