– Ezek szerint, a halálmadár mégsem pusztult el. – Yamamoto gondterhelten nézett maga elé, ahogyan a szavakat kiejtette. Nem a legkedvezőbb híreket hozták el a számára.

     Hisagi bólintott. – Tori jelenleg az Élők világában van, és nincs tudatában azzal, hogy ki is valójában.

     Hossza csend telepedett a tanácskozó teremben tartózkodó személyekre. Nyugtalan némaság, melyet egyedül Zaraki Kenpachi nem tudott magára venni, hiszen ő egyszer sem tapasztalta meg az Oogami vérvonal örököseinek a valódi erejét. Ezért is ajánlotta fel magát ilyen hirtelen, és szinte már dalolva a következő feladatra:

     – Ha így állunk, akkor ne húzzuk tovább az időt. Átmegyek, és levágom. – Ennyi az egész. Kedvező lenne, ha a kapitánynak ilyen gond nélkül igazat adnának, de Kenpachi túl könnyelműen dobálózott a szavakkal.

     Az egykori halálistent, Oogami Torit és annak lélekölő kardját sosem volt szabad félvállról venni. A felszámolásuk napján is okoztak súlyos, visszafordíthatatlan károkat, és ez jelen esetben sem volt másképp.

     A jelek szerint, Hanako nem pusztult el, csupán kicsúszott a halálistenek kezei közül. Aztán átalakult. Felvett egy lekövethetetlen formát, miközben az Élők világában elrejtőzve megvetette a magját, és alattomos módon burjánzott tovább, háborítatlanul. A legnagyobb őrültség lenne most besétálni a mérgező indák sűrűjébe. És ezt mindenki tudta, akiben először a józan ész, és nem a vakmerőség szólalt fel.

     – Sajnos, a helyzet korán sem ilyen egyszerű – folytatta a hadnagy. Hisagi jól ismerte a halálmadarat. Elvégre, együtt járt vele az akadémiára, és valami érthetetlen okból kifolyólag őt sosem bántotta, vagy fertőzte meg parazita módjára az Oogami sarj, amikor az a lélekölő kardjának erejét használta. – Tori bankaija saját szabályokra épül. Ráadásul, erős a gyanúm, hogy Hanako közel húsz éve aktív. A halálvirág túl sok időt kapott, hogy terjedjen és növekedjen. Már nem lehet csak úgy odamenni, és végezni vele. Ki tudja, mi történne azokkal, akiknek a lelkében teljes mértékben kifejlődött.

     – És mit javasolsz? Hogyan állíthatnánk meg? – Furcsán hatott, hogy maga a nagy Yamamoto várta a választ a hadnagytól. Egy kényes egyensúlyt kívántak megóvni, mely most egyetlen cérnaszálon lógott. Ezen a vékony határon pedig csak és kizárólag Shuuhei tudott közlekedni. Az a személy, akinek már másodjára adják parancsba, hogy szúrja hátba az egykori barátját.

     – Tori kardja képlékeny – emlékeztette Hisagi a hadnagyokat és a kapitányokat. – Csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát. Ha sikerülne megnyugtatnom, és Hanako visszaváltana a fény formájába. Talán lenne esélyünk Tori elfogására. – Elfogás. Hisagi úgy fogalmazott, mintha nem lenne tisztában vele, mi lesz a lány sorsa, ha sikeresen elkapják. Tori vérvonala egy fertő, amit minél előbb meg kell semmisíteni.

     Kenpachi "kért újra szót", mialatt megvakarta a tarkóját:

     – Még mindig nem értem, miért nem mehetek át, és vághatom le őt.

     – Mert meghalnál anélkül, hogy a közelébe kerülnél. – Hitsugaya maga is szemtanúja volt annak, mire képes a halálmadár, amikor fenyegetve érzi magát. Emiatt sem maradt tovább a szótlanok táborában. – Az Oogami család ereje rendkívül veszélyes. Azért kellett őket felszámolnunk, mert képtelennek bizonyultak irányítani a hatalmukat. A halálvirág egy parazita. Mások lelkében növekszik, és szipolyozza ki az élet utolsó cseppjét is. Ráadásul, úgy fertőz, hogy nincs szüksége fizikai kontaktusra. Elég, ha bekerülsz a bankai hatómezejébe.

1. fejezet

A kísértet ház

     Nóra ingerülten kocogtatta meg az EMF mérő égőjét, ami megállás nélkül a vörös tartományba mutatott. Volt egy sanda gyanúja, hogy a fals jeleket több, mint valószínű, a mellette lévő, póttestbe bújtatott halálistennek köszönheti, de azért a próba kedvéért Hisagi irányába fordította a készüléket.

     – Áhá! Sejtettem! – kiáltott fel, amint egy pillanatra felvillantak a fények, majd újra az ötös erősségben ragadtak. – Csinálj valamit a kisugárzásoddal, különben nem jöhetsz velem a következő ördögűzésre!

     – Ördögűzés? – ismételték a nő után. Hisagi kíváncsian vette ki a másik kezéből az energiaszint mérő eszközt, és átforgatta. – Ezek szerint, te így hívod, ha egy helyhez kötött lelket felszabadítasz?

     A nő megvonta a vállát.

     – Több pénzt hoz a konyhára, ha így fogalmazok. – Nóri igyekezett nem feltűnően nézni, amikor a halálisten megropogtatta a nyakát. Hisagi nem először panaszkodott a póttestre, amit kapott. Elmondása alapján, sokkal nehezebbnek bizonyult mozognia benne, mint ahogyan azt kezdetben gondolta. Arról nem is beszélve, hogy az Élők világában lévő egyensúly végett, az erejüket ilyenkor az ötszörösére veszik vissza. Szabály hátán szabály volt a halálisteneknél. Mégis, ahhoz képest, mennyire nyűgnek gondolta első körben a férfit, olyan gyorsan zárkózott az fel az utóbbi napokban. Ráadásul, amilyen jóképű egy alaknak született, egyre több női vendég bukkant fel az otthoni vállalkozásban. Lassan ideje volt ezt kihasználni. – Tudod arra gondoltam, bevonhatnálak valami komolyabb dologba is, mint az ügyfelek fogadása.

     Hisagi furcsán nézett vissza. Tori emberi testben újjászületett alakja után, aligha vélte, hogy más furcsaság még meglepheti őt a nő közelében, de tévedett. A halálmadár személyisége megváltozott. A lány sokkal szabadabb, életvidámabb volt. A családi örökség súlya hiába ült rajta, annak ismerete nélkül, a halálvirág egy fikarcnyit sem nehezedett rá a hordozójára. Így Nóri egyáltalán nem úgy festett, mint, aki bármelyik pillanatban összeomlana. Helyette egy minden hájjal megkent, pénzéhes nőcske villogott a kilencedik osztag hadnagya előtt, melyet Hisagi aligha tudott megfelelően kezelni. A régi Torival könnyebb dolga volt. Az a nő minden egyes szavát itta, de ez az új Tori semmiféle tiszteletet nem mutat az irányába. Ugyanolyan egyszerű léleknek kezeli, mint bármelyik másikat a környezetében.

     – Tegnap este világosan a tudtodra adtam, mi a véleményem az ötleteidről.

     – De még nem is hallottad, mit találtam ki neked – erősködött tovább a médium. – Egy ilyen testet vétek lenne kihasználatlanul hagyni...

     Nóra végül nem tudta befejezni a mondandóját, mert egy kislány szelleme jelent meg közvetlenül mellettük. A gyermeknek hosszú, derékig érő, fekete haja volt, ami félig eltakarta a tekintetét. Elsőre ugyancsak félelmetesnek bizonyult a megjelenése, melyet az elhagyatott, romos épület sötétségbe burkolt közlekedője, csak még inkább tetőzött. Nórinak eszébe jutott az a horror film, amiben egy Samara nevű kislány kísértette áldozatait. Ez a gyermek majdhogynem úgy festett, mint az a kitalált karakter.

    A médium szó nélkül szedte elő a jegyzeteit. A ház tulajdonosa mesélt nekik az épületben hallható kaparászó hangokról, a rendszeresen betörő ablakokról és arról a rettenetes szagról, ami szobáról-szobára terjed. Ezen eseményeket aligha tudhatják be egy ekkora kislány szellemének. De mi van, ha most Nóra kivételesen téved?

    Hisagi hasonlóan mérte fel a helyhez kötött kis lakót. Azonban ő, egészen más dolgokra fókuszált. Csalódottan tapasztalta, hogy Hanako mennyire gyorsan dolgozik a környezetével: A kislány jóformán alig került velük kapcsolatba, de a halálvirág indái már gyökeret is vertek rajta. Lassan kúsztak fel, és fonták át az aprócska szellemet, láthatóan úgy, hogy az semmit sem érzékelt az egészből. Könnyedén mozogtak, csiviteltek és tekeregtek. Mégis a hangjuk, az érintésük érezhetetlennek bizonyult a másik két személy számára. Maga Nóri sem érzékelt belőlük semmit. Hiába tartoztak az indák az ő erejéhez, mintha nem is látná azokat. Így nincs kizárva az a lehetőség, hogy a lélekölő kard nemcsak előlük, de a tulajdon gazdája elől is bujkál.

     A két vendég kontrasztja rendkívül érdekesen festett. Ebből kifolyólag a kislányból kifakadt egy csilingelő nevetés, de előtte eljátszotta, milyen félelmetes egy szellem. Huhogott, és csak utána csattant el a ragályos jókedv, mely megtörte az eddig feszült némaságot.

     – Megijedtetek? – kérdezte vidáman.

     – Nem kimondottan – válaszolt a médium a halálisten helyett is, miközben visszavette Hisagitól az EMF mérőt, és a kislányra irányította. A ketyere egy darabig az egyes, valamint a kettes tartományban mozgott, majd váratlanul kialudtak a lámpák. Nem is indult be utána többé. Ezt követően Nóra a leglogikusabb választ adta a látottakra. – Szép, többet nem rendelek a Temuról.

     – Mi az a Temu?

     – Lényegtelen. A nevem Lőrincz Nóra – mutatkozott be a magyar médium. – Azért jöttünk, hogy felszabadítsunk erről a területről.

     A vidám kislány még az előzőnél is szélesebb mosolyra húzta a száját. Pillanatok alatt elemelte hosszú haját az útból, így felfedve a mellkasa közepén elhelyezkedő lélekláncot. Nem volt az elszakadva, sem az épülethez kötve. Terjedelmével egy egészen más dologról árulkodott.

     – Még életben van – állapította meg a halálisten.

     A kislány bólintott. - Valahogy kiestem a testemből. Egyik nap azt éreztem, hogy valami rám tekeredik, és egy nagyot ránt rajtam. Láttam magamat, ahogy a földön fekszem, de amikor megpróbáltam visszamenni, madarak kezdtek énekelni a fejemben, és nem hagyták. Sosem hagyják. Azóta többször is próbáltam már, de olyankor újra és újra dalra fakadnak. - Ekkor nyert értelmet minden. A halálvirág nem most telepedett rá a gyermekre, hanem sokkal korábban. Több, mint valószínű, hogy Hanako rántotta ki a kis lelket a testéből, és nem is engedi vissza. Eddig senki nem tudta megmondani, milyen hatással van Tori bankaija az élőkre, de most végre fény derült rá.

     – A hírekben én is hallottam, hogy egyre több ember kerül kómába – jegyezte meg Nóri komoran. Szinte már nevetséges volt eme tudatlansága. De hogyan ébreszthetnék fel, ha magát a jelenséget sem ismerik igazán? – Unatkozol? Ezért játszod el, hogy egy kóbor kísértet vagy?

     A kislány felkacagott.

     – Vicces ugye? – kérdezte vidáman, majd gyermekien újra elnevette magát. – Kaparom a falakat, sóhajtozok és úgy teszek, mintha egy nagyon rémes kísértet volnék.

     – Meg sem kérdezem, hogy a szagot hogy csinálod – sóhajtott fel a nő. Lassan letérdelt a gyerkőc elé. – Viszont a tulaj nem örül a játszadozásodnak. Azért küldött, hogy felszabadítsam ezt a házat.

     Mire Hisagi reagálni tudott, Nóra már meg is érintette mutató- és középső ujjával a kislány homlokát. Középre bökött, a két szemöldök közé. A halálisten által látott folyton mozgó, tekergőző gyökerek most megmerevedtek, és fentről-lefelé haladva fehér, fénylő virágok sokaságát kezdték el fakasztani. A lélek lassan elhalványult a nyíló szirmok tengerében, majd hirtelen, mint amikor egy erős szél fújj át a virágzó cseresznyefák lombjain, úgy szállt fel a hosszúkás alakú, fehér fényű sokaság a magasba, és vált aztán eggyé a semmivel.

     – Tori, te most... – kezdte volna a halálisten, de korán elfojtották az indulást.

     Nóra lazán intett egyet a másiknak, hogy nyugodjon meg.

     – Ne aggódj! A kislány jól van, csak visszaküldtem a lelkét a testébe. – A nő látta, hogy hiába próbálta megnyugtatni a halálistent, az nem hallgat rá. Idő kérdése, mikor lép ki mégis a póttestéből. Ezért folytatta. – Ha nem hiszed, várj néhány napot. Mindig megkeresnek utána, hogy köszönetet mondjanak.

     Mély csend ült ki rájuk.

     Ahogyan az várható volt. Hanako, amilyen gyorsan képes elvenni egy életet, olyan hamar tudja azt meggyógyítani. Hisagi nehezen találta a szavakat. Egy pillanatra valóban kész volt arra, hogy Nórát kiiktassa, és ez éles tüskeként vájt bele a mellkasába. Pontosabban a felismerése annak, mennyire könnyen, szinte gondolkozás nélkül, ösztönösen dobatta volna ki magát a póttestéből, és számolta volna fel azt a személyt, akinek a szavát adta egykor, hogy vigyázni fog rá. Azonban Hisagi egy cseppet sem különbözött azoktól, akiktől Tori a legjobban félt. És épp ezért tartotta magát ennyire kegyetlennek. Az esze ugyan próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről. Folyamatosan azt diktálta, hogy csak parancsot teljesít, de a szíve mást mondott. Minden józan érvet felülírt.

     – Na, ne vágj már ilyen fancsali képet – szólt rá végül a médium. – Kiengesztelhetsz pár jól fizető vendéggel.

     Az ötlet rendkívül gyorsan megtörte a légkört kettejük közt. És utalt is valamire: Nóri felismerte a helyzetet, és azt is tudta, mit tett volna vele a halálisten, ha nem kezd el rögtön magyarázkodni.

     – Ezt már egyszer megbeszéltük.

     – Milyen igaz! – A fiatal nő eljátszotta, hogy mélyen elgondolkozva, emlékeket idéz fel. Igyekezett nem kimutatni azt, milyen hatással voltak rá az előbb történt események. Csupán egy pillanatra látta meg a másikban felvillanni az ölni akarást, de ez épp elég volt arra, hogy egész testét remegés fogja el. A halál szele igenis létezik, és most megérintette őt. Ez a nőnek egy kiváló lecke volt arra, hogy mától kezdve bármire is készül, előtte alaposan tájékoztatni fogja a halálistent. Azt a halálistent, akinek az idegei (ki tudja, miért), de pengeélen táncolnak. Továbbá: – Ja, és még valami. A nevem Nóri, nem pedig Tori.