Wymon előre látta a katasztrófát, amit Kiza végtelenül ostoba ötlete okozni fog. De sem ő, sem az anyja nem hallgatott rá, akik elkezdték tegezni egymást, Kiza a füle hallatára hívta őt Joriának. A tervezgetéskor még meglepőbb dolog történt.

– Elég a titkokból. Elő a tündéres bigyókkal, Joria – intett Kiza aztán az anyja felé, aki faarccal meredt vissza rá. Wymon tekintete vadul járt közöttük.

– Miről besz...

– Csitt – szisszent Kiza, amitől Wymon arcába forró düh szökött. Pedig már leszokott arról, hogy félbeszakítsa, de ezek szerint... – Joria, várunk. Ó, ez talán segít – lökött az asztalra Kiza egy kis bőrzacskót. Wymon orrába friss dohányszag kúszott. – Tündértitokért ajándék jár, nem?

Az anyja csodálkozva nézett, majd csücsörítve elvette az ajándékot.

– Anya nem tündér – sziszegte Wymon.

– Ő nem, de akadnak ismerősei, és a tündérek dolgaiért fizetség jár még közvetítőn át is. Az ajándékadás kötelez a beszédre, a tündéregyezségek sokoldalú béklyók.

– Na, látod, megérte könyvtáraznod – dohogott Joria. Kényelmesen megtömködte a pipáját, rágyújtott, azonnal szétáradt a kékes dohányfüst a konyhában. – Hogy láttál át rajtam? – kérdezte.

– Minden este kiteszed a maradék anyagot a varrásodból a küszöbre egy kis tűvel vagy cérnával, néha gyűszűt is láttam. Reggelre nyomuk sincs, és kétlem, hogy kóbor ebeknek kedveskedsz.

Wymon nagyot nézett. Neki sose tűnt fel anyja piszmogása, míg Kiza pár hét alatt átlátott rajta. Joria megszívta a pipát, mint akit sért, hogy lebukott.

– Férctündéreknek. Varrásmanók. Kislány koromban vidéken éltünk, a házunk melletti erdőben élt egy kolóniájuk. Ajándékokkal nyertem meg magamnak a barátságukat, megtanítottak varrni. Egy nap csínytündér érkezett az erdőbe. Ez is manóféle, de egyedül vándorol, mindig keresi a helyet, amit megcsínyelhet. A férctündérekkel is elbánt, pont, mikor velük varrtam. Mindet kővé változtatta. Olyan kicsi voltam még, hogy engem is manónak vélt, de az átok nem fogott. Amikor elfordult, felugrottam, fogtam egy husángot és leütöttem. Egy elmenekült férctündér visszatért, ő árulta el, mit kell tennem az ájult tündérrel, hogy megmentsem a barátaimat.

– Izgalmas – hajolt előre Kiza. Joria megrágta a pipát kicsit.

– Nagyon mérges voltam rá a barátaim miatt. Fogtam a szabóollót, és kinyírtam. Minden vérét kifolyattam, aztán kiszedtem a beleit is. Nem volt különb, mint malacot vágni, azok is hasonlók és anyámék sokat vágtak. Az üres tündérírhát éjjel kiaggattam az erdő legöregebb fájára, hetekig otthagytam száradni. Az aszott valamit aztán porrá őröltem, és egy-egy csipetet a kővé dermedt tündérekre szórtam. Feloldódott az átok, nagy volt az örvendezés. Míg ki nem derült, hogy a tündérgyilkolásnak milyen átkos ára van – itt Joria a szemére mutatott. – Azonnal okuláréra szorultam, és idővel csak rosszabb lett a látásom, hamarosan megvakulok majd. A manók azzal vigasztaltak, hogy megajándékoznak egy tehetséggel, aki csodálatosan fog varrni. Cipőt, mint kiderült – nézett aztán Joria Wymonra.

– Ez a legvadabb estimese, amit valaha mondtál – nyögte ki Wymon. – Tündérgyilkosság? Hány éves voltál?

– Kicsi. Ádáz. Mindegy az.

– Hogy jön ez a mese a dzsinnemhez? Mi ez? Te tudtad ezt végig? – kérdezte Wymon Kizát, aki elgondolkozva nézte Joriát.

– Honnan tudtam volna? Csak sejtettem egy titkot. Most gazdálkodunk a tudásból. Joria, te tulajdonképpen tündérport készítettél. Van még?

– Van.

– Anya! – hápogott Wymon. Kiza ingerülten meglökte a vállát.

– Ne háborogj, magától nem adhatja, nem beszélhet róla, mert tündértudás, és...

– És köti a tündérakármi, blabla! – vágott közbe Wymon ingerülten. – De akkor is!

– Egy anyának mindig lehetnek titkai a gyerekei előtt. Nem kötelessége mindent elmondania neked.

– Ne bölcselkedj itt! Milyen anya az ilyen?

Joria élesen szívta meg a pipát, és Wymon azonnal megbánta a kifakadást. De már kimondta. Kiza arca viszont ragyogott, ahogy Joriát nézte.

– Olyan, aki fegyvert kovácsolt egy ellenségéből, az erejét konkrétan a maga hasznára fordította. Zseniális.

– Az ilyen erőnek ára van – tette hozzá Joria halkan, de melegen Kizára mosolygott. A zsoldos vigyora letörölhetetlen volt, mintha Joriában új kedvenc hősét találta volna meg, Kiza éveket fiatalodott, mintha lelkes bakfis lenne újra – vagy végre életében először, mert lelkesedhetett valamiért ilyen örömmel. Még ha az varázslényöldöklés volt is. Kiza szűkszavú elmondásaiból ítélve nem lehetett túl lelkesítő hadiárvaként felnőni. Wymon még nem tudott túllendülni a tündérgyilkoláson, de tisztán látta, hogy Kizát örökre megnyerte magának az anyja. – De hozok nektek a porból. Még van egy kicsi.

– Kicsi? Mire használtad el? – bukott ki Wymonból.

Joria a pipát rágcsálva, öregesen felállt az asztaltól. A szemére bökött.

– Időt nyertem, a szememet dörgöltem vele, ha nagyon elromlott már. De ha te megszabadulsz a dzsinntől vele, akkor lemondok az időnyerésről és elfogadom a vakságot végre. Nekem már az a fontos, hogy a cipőid kényelmét élvezzem, nem számít, ha nem látom – mondta, megveregette Wymont, akin jeges árként zuhant végig a felismerés.

A kockázat, amit az anyja hajlandó vállalni. Amikor kiment a konyhából, Wymon sápadtan fordult a szintén elkomorult Kiza felé. Nyitotta a száját, de Kiza csak rátette a tenyerét a karjára.

– Bízz bennem, kérlek.

– Te vagy az utolsó esélyem. Ez az utolsó esélyünk. Ha elhasználjuk a porát és ismét kudarcot vallunk, nekünk végünk.

– Tudom. Tudom – ismételte Kiza, és mélyen, hosszan nézett a szemébe. Az a kék szempár tele volt olyan acéllal, amelyet Wymon csak a legélesebb pengéken látott. Nem egy lusta, piás, szégyenben és gyászban leszerelt katona bámult rá többé, hanem egy fegyver, egy penge, egy remény, egy jövő. Egy barát, ismerte fel Wymon végül, mit lát Kizában. Meleg nyugalom szállta meg egyszeriben.

Az anyja visszatért egy kis dobozkával, amin rózsafaragás díszelgett, letette közéjük, tovább pipázott.

– Azt már nem árulom el, hogyan használjátok. Bízzátok szépen rám. De legalább ma is tanultatok valamit.

– Igen, ne ölj tündért – horkantott Wymon.

Kiza türelmetlenül ciccentett. – Rossz válasz. Joriának élve kellett volna fellógatni a tündért, és megvárni, amíg kidöglik a fán magától. Tündérszabályok szerint így nem ő végzett volna vele.

– Jaj, te stréber – nyögött Wymon, Joria pedig élesen felkacagott.

– Szép, Kiza. Szükséged is lesz tündérporra a jövőben, jó, ha tudod az átokmentes megszerzését. Szép, szép – heherészett Joria.

***

Joria kevéske tündérporát a dzsinnzsákba öntötte, jól körberázta benne, hogy mindehová jusson. A maradék szemcsékkel meghintette Kiza és Wymon homlokát, hogy szerencsét hozzon. Wymon rá tudta beszélni az anyját, hogy a WAS üzlet előtt várakozzon, ne lépjen be, amíg veszélyes, addigra Kiza már bemasírozott a sötét, áporodott, egyre kupisabb boltba.

Ezúttal kivont kard és csali nélkül.

– Vigyázz magadra, onnan nincs más kiút, csak amin bemész! – figyelmeztette Wymon idegesen, már-már aggódón.

Kiza nem vesztegette az idejét, nem várta be a dzsinn felbukkanását és a cipőrémeit. Egyenesen a bolt hátsó részében kialakított műhelybe ment. Lámpással csinált fényt.

Véletlenszerűen nyúlt eszközért, amit csak talált: vésőfélét, bökő valamit, cérnát, bőrszíjat vett magához. A kaptafákat is megtalálta, de direkt a saját méreténél ránézésre jóval nagyobbat választott. Lerúgta lyukas csizmáját is, majd az egyetlen kis székre ült egy munkapult mellett.

– Na, lássuk!

Megpróbálta ráhúzni a csizmáját a kaptafára, hát nem sikerült, az asztalra dobta, megkalapálta. Megkefélte a talpát, szögeket ütött a lyukra.

Az egész műhelyben reszkettek az eszközök, a padló hullámzott. Kiza fütyörészve görbe ikszeket vésett a csizma orrába valami kis pengével. – Szép kis szakma ez, helyre csizma lesz.

– Mit... mit művelsz, te kontár!? – süvöltött a dzsinn.

Kiza tudomást se vett róla. Sikerült valahogy egy tűbe aprikálnia a cérnát, de a tűt beletörte a csizmája talpába, amikor varráshoz látott.

A terjengő lábszag elárulta neki, hogy közelednek a cipők. Egy felé röppenő tánccipőt elkapott, a munkapadra vágta és nekiállt görbe, büdös fogait reszelgetni. – Nesze, te, rusnyaság. Úgyis feltörted volna valaki lábát, mi, te. Nesze, nesze – sziszegte Kiza átélten.

A cipők meghátráltak, ő meg folytatta a csizmája széttrancsírozását.

A dzsinn őrjöngött. Szélvihar tombolt a kis műhelyben, amit csak bírt, azt felkapott, röptette a levegőben, tört-zúzott.

– Gyalázat! Gyalázat! Ezt látni se bírom!

– Hát távozz, ott az ajtó! – intett Kiza könnyedén. Szél tépte mindenét, vaskos mágia piszkálta a bőrét, de a dzsinn csak hisztériázott tovább. Hiszen a könyvek szerint könnyen hajlamosak az ellopottságok megszállottjaivá válni, és a dzsinn alaposan beleásta magát a cipőzésbe, jobban, mint Wymon. Kiza nem a dzsinnt támadta: a mesterséget, a művet, amit megimádott.

Micsoda hiba a belehabarodás. Ledöfte a csizmáját, a dzsinn sikoltott, olyan élesen és keserűen, hogy Kiza fájdalmasan a füléhez kapott, valami megpattant benne. Ám a dzsinn nem akart távozni.

A szélvészben röptetett vésők, kaptafák, bökők és tűk célba vették őt, Kiza a munkapad mögé vetődött. Valami megütötte a lapockáját, de nem figyelt, nem volt rá idő, kúszott a csizmájával. Orra előtt állt be egy penge a padlóba, visszahőkölt. A fentről érkező támadás elől a pad alá gurult, a vésők és kések pergő kopogással fúródtak a vastag fába.

Adja a Világanya, hogy kitart ez a pad. Kiza zihálva kapaszkodott a csizmájába, a hátán az ütés egyre rosszabb lett, odapillantott. Nedvesen csillogott a kabát, a földön vasszagú folt maszatolódott. Remek. Később, később foglalkozik vele.

A szerszámok nagyja a kemény munkalapba ékelődött, megtizedelődött számuk. Kiza kigördült a pad alól, a kis sámlit maga elé rántotta pajzsnak, így védekezett a dzsinn tomboló viharában.

De egy kaptafa úgy halántékon találta, hogy elterült, mint egy zsák. Szétcsúszott a világ előtte. Árnyékok kezdtek táncolni a sárga lámpásfényben.

– Kiza! – kiáltotta Val. – Kiza! Jövök!

– Maradj ott – sziszegte Kiza az árnyéknak, ami betört a műhelybe. – Majd megyek hozzád én!

– Kiza! – Az árnyék tovább imbolygott, odarohant hozzá. – Gyere már!

Kiza rázta a fejét, hogy a szétcsúszás megszűnjön, hogy ne lássa azt a másik helyet, ahonnan Val... Szőkés tincsek, elálló fülek. Wymon. Wymon hajolt fölé sápadt arccal.

– Gyerünk! Cipőkért ne dobd fel a talpad, te idióta!

Képtelen volt tiltakozni, Wymonnak volt ereje őt felhúzni, a kijárat felé vonszolni, visszajött végre a valós világ. És rájött, hogy Wymon épp feladásra veszi rá. Futnak, megint, újra. Oda lenne Joria áldozata, és minden bizonnyal az újabb sikertelenség végső nyomorba taszítaná Wymont és az anyját.

– Cipőkért nem, de érted azért megéri, Wym – harákolt Kiza át a fejfájáson. – Ide a dzsinnzsákot!

– Mi... Kiza?!

Kirángatta Wymon kezéből a tündérporral bélelt zsákot, a műhely ajtajában megvetette a lábát, a förgetegesen tajtékzó dzsinn felé fordult.

– Ki kell fizetni a mestert a műhelyhasználatért! – Fogta elnyűtt csizmáját, a dzsinn elé vágta, aki felháborodásában már a förgetegalakot is alig bírta tartani, össze-összeesett a párája, kékült, zöldült, vöröslött. Kiza ráadásként még oda is köpött.

Wymon is a küszöbre állt, valami káromkodást sziszegve megbontotta övét, nadrágja zsinórjait. – Na jó, ha sarok, akkor legyen jó magas! Tessék! Behugyozok, olyan gyönyörű lett a csizmád, Kiza! Igazi mestercímet érdemlő remek!

Kiza a fájdalmon keresztül szédelegve vigyorgott, hiszen Wymonnak is piszkosul nehezére esett így dicsérni a munkásságát. De megtette, és lepössentette a csizmát, a műhely padlóját.

A dzsinn visított, és teljes széteső erejével és tombolásával feléjük zúdult. Túl gyorsan, túl vehemensen. Kiza elfelejtett lélegezni, gondolkozni. Félrelökte Wymont, és a dzsinn útjába állt, kezében a szétnyitott, belül titokzatosan csillogó zsákkal.

Az erő letarolta, gyomorszájon vágta, levegőtlenül fetrengett valahol, de érzékelte, hogy a zsák valamit elkapott, és a benne lévő erő küzdött. Minden erejével szorította, bár nem kapott levegőt, iszonyatosan fájt a gyomra. Így érezhette magát az ajtó, ahol faltörőkossal kopogtattak.

Ráadásul még Wym is megérkezett, rávetette magát, hogy ő is lefogja a zsákot. Kiza majdhogynem felsírt a gyötrelmektől, de összeszorította a fogát, tartotta a dzsinnt.

– Fogjátok, bevarrom a zsák száját! – hallatszott Joria a közelből.

Ki akarta küldeni az asszonyt, nem akarta a veszély közelében tudni, de nem bírt megszólalni, Wymon is rajta tehénkedett. Így csak szorított és szorított, amíg a néni elégedetten nem csettintett.

Aztán elterültek a padlón Wymonnal. Kiza erősen zihált, lüktetett az egész jobb lapockája, a feje, a nyakába vér szivárgott a füléből. A földön erőtlenül vergődött a bőrzsák, mint aki szép lassan feladja. Helyes.

Wymon pedig lihegő nevetésben tört ki.

– Őrületes vagy, Kiza!

Kiza arcára is mosoly kúszott. Wymon öröme egyre jobban megnyilvánult, a fickó felpattant, felrángatta, megölelgette, jól hátba is verte, amitől a sebe még jobban megfájdult. De Wymon nem vette észre, arcon csókolgatta, majd leültette az üzlethelyiségben az egyik próba fotelbe, hogy pontos méretet vehessen a lábáról.

Mint kiderült, azonnal neki akart kezdeni a csizmájának. Kiza megadón hátradőlt kényelmes, bár kissé poros, és most már véres fotelben, feltette a lábát egy zsámolyra.

Joria odaért, megsimította Kiza izzadt homlokát.

– Wymont elvesztettük újra a cipők világában, de így van rendjén. Hívok orvost hozzád, rendben?

– Hálás lennék – lehelte Kiza. – Itt az erszényem kifizetni.

– Nem, mi leszünk neked örökké hálásak – hajolt oda Joria is, megpuszilta csapzott haját, és nem vette el az erszényt. – Megmentettél bennünket.

Kiza maga elé bámult, mert ha az asszony szemébe néz, biztos nem tud uralkodni az érzésein többé. Csak biccentett, a testét gyötrő fájdalomra gondolt, hogy ne ragadja el az a meleg, könnyes öröm, amit Joria kiváltott belőle. Wymon hóbortos piszmogásába sokkal könnyebb volt beleveszni, aki a szerteszét heverő eszközök közül azonnal kiválasztotta a méretvételhez szükségeseket.

– Ajj, remélem ezeket nem hugyoztad le azért!

***

Wymonnak elsődleges célja volt a fizettség-csizma elkészítése. Hála-csizma. Csodacsizma. A bolt rendbetétele másodlagos vagy harmadlagos volt, a kupi közepén is pontosan ugyanolyan jól tudott dolgozni.

A raktár érintetlen volt, nyacsagyapjú és a legkiválóbb bőr is került onnan, feketére színezte, mert Kiza láthatóan kedvelte ezt a színt. A vasezüstért a Palotanegyed mesterkovácsához ment, és azért a kevéske, megmunkált anyagért a kovácsmester feleségének ajándékozta a régi mester szandáljait és cipőit (melyek valahogy nem váltak szakadt cipőszörnyekké). Teljes készletkisöprés kellett a vasezüstért, de megszerezte. Rögzítette, bevonta, bélelte.

Varrt és ragasztott alvás nélkül. Belevarrta a kért késtartót, egyéb meglepetészsebeket is készített hozzá.

Imádta a művet. Lelkesen elővette a WAS címert, hogy majd jól a talpába üti, aztán letette, ahogy elképzelte a csizmát Kiza lábán.

Nem bélyegezheti meg, nem csinálhat belőle két lábon járó reklámot. Kiza csizmája az abszolút settenkedést és túlélést szolgált támogatni.

Érintetlenül hagyta a csizmatalpat.

Rendet rakott, takarított.

Üresek voltak a polcok, de tiszták. A próbarészleg bútorait kitisztította, a tükröt foltmentesre törölte, szőnyegeket kirázta. A raktárban csak az alapanyagok sorakoztak, de már fejben egyből lajstromot is vetett, hogy mit kell beszereznie. A műhelyben patikarend uralkodott.

Eszébe jutott végre hazamenni is.

Az anyja bőséges vacsorával várta, de evés közben is csak az üzleten járt az esze, ecsetelte neki, hogy majd idővel le kell cserélni a bútorokat, a csicsás kirakatvédő rácsokat, fel kell vennie a kapcsolatot tucatnyi beszállítóval, a felső szinthez építészt hív, hogy minél hamarabb átköltözhessenek, legjobb lenne még a nyáron...

Megállt beszéd közben, körbenézett, mert senki, de senki nem vágott a szavába.

– Hol van?

Joria halkan nevetgélt.

– Visszament dolgozni Kútvárosba.

Wymonnak nagyon nem fűlött a foga az úthoz, mikor rengeteg teendője lett volna. Így is csak késő délután tudott elindulni, sötétben ért oda. Kizát a falu egyik fogadójában találta meg, épp korsózott egyedül egy asztalnál, papírok fölé görnyedt.

– Remélem, hoztad a lábbelimet – szólt köszönés helyett.

– Még hogy... – pöfentett Wymon. – A házhozszállítás nem volt a megállapodás része, legközelebb légy körültekintőbb. Hol a dzsinnzsák amúgy?

Kiza csúnyán felnevetett. Kirúgott az asztalnál egy széket.

– Kútmélyen, örökre lezárva. Gyere!

Wymon leült a felkínált székre, a papírokba lesett. Térképek voltak.

– Te se vesztegetted az idődet – vonta le a következtetést. Kiza felpillantott rá, kék szeme csillogott, bár nem a sörtől.

– Ó, barátom, nem. Ha itt lenne a csizmám, holnap indulnék is.

– Anyukám szomorú lesz, hogy nem búcsúzol tőle, de ha ez minden vágyad... – sóhajtott Wymon színpadiasan. Köpenye takarásából előhúzott egy nagy zsákot, Kiza elé tette az asztalra, aki kigúvadt szemmel, egyre pirosabb arccal nézte őt. – Tessék! Bontogasd!

Kiza bontotta. Kihúzta belőle az ajándék üveg bort, aminek láttán elégedetten kacarászott. Aztán a kis, fekete erszényt, amin vasezüst csat díszelgett. – Anya varrta neked, kifejezetten tündérpor tartására – magyarázta Wymon. Kiza arcán meghatottság látszott.

És ekkor jött volna a csizma. De Kiza csak belekukkantott a zsákba, majd gyorsan összecsukta.

– Ó, istenek. Ezt nem lehet itt – sziszegte remegő hangon.

– Hát próbaszobát nem hoztam magammal – háborgott Wymon, hiszen Kiza pont félbeszakította a nagy finálét. Ez a nő elképesztő. – De tudod mit, kiveszek egy szobát, ott felpróbálhatod!

Így is lett. Elvonultak egy emeleti szobába, ahol Kiza már sokkal átéltebben szedte ki a zsákból a csizmáját. Letette az asztalra, sóhajtva nézegette a gyertyafényben. Tapogatta, belenyúlt, szagolgatta, nézte a vastag, barázdált talpát.

– Mindenféle terepen kiszolgál majd, de lovagláshoz is elég rugalmas – magyarázta Wymon. – Ott a téli talpbetét is.

– Hát ez elképesztő.

– Akkor, mi lesz már?! Húzd fel – intett Wymon türelmetlenül, izzadtan, mert alig várta, hogy a csizmát végre fel is próbálja.

Kiza nem siette el. Bort töltött maguknak, ittak, bámulták a csizmát.

– Miért nem veszed fel? – nyögte Wymon keservesen.

– Mi van, ha belebújok, és azonnal elrepít egy másik életbe?

– Nem arra vágysz, nem indulsz holnap hajnalban azonnal?

Kiza láthatóan nyelt egyet. – Ahova indulnék, amit keresek... Talán túl hatalmas hozzám. Talán nem szabadna ekkorát képzelnem magamról.

Wymon csendesen figyelte a nőt, sóvárgását és félelmeit is. Nem sürgette hát, ittak még a kiváló borból, hozattak még, szépen lerészegedtek. Wymon neki is elfecsegte a WAS cipőkkel kapcsolatos terveit, álmait. Ám látta, hogy Kiza máshol jár, a csizmát bámulgatja, de a régi, melankólikus, gyászos részegség helyett egészen ábrándos volt.

– Vedd fel, majd fogom a kezed, hogy ne röpülj el vele.

Kiza halkan nevetgélt. – Olyan szép és új ez a csizma, mint még soha semmim. Nem illik a ruházatomhoz.

– Felőlem pucér is lehetsz, csak vedd már fel!

Kiza harsányan felkacagott, majd részeges csintalanság villant a szemében. A nő nekiállt ledobálni a ruháit a tükör előtt, Wymon krákogva, zavarában a padlót bámulta. De arról nem akart lemaradni, ahogy Kiza a lábára húzza a csizmát.

Az egyikbe belelépett pont, amikor felnézett. A csizma szépen a vádlijára simult, térdnél épp visszahajtotta. – Wymon, ez... – Kiza hangja elfúlt, ahogy gyorsan a másik csizma után nyúlt, hogy azt is felvegye. Megbillent, horkantva felnevetett, ahogy elterült a tükör előtt, Wymon odasietett.

Kiza Bruon ruhátlanul, a tenyerén támaszkodott előtte a földön, nevetgélve rázta a fejét. Csupa izom volt, csupa erő, a feneke ingerlően kerek – amit sose vett észre nadrágjának bő szabása miatt, ahogy sose tűnt fel neki, hogy Kiza mellei milyen dúsak, ám most kiszabadultak a szigorú bandázsból. Halvány, piros kis vonalak húzódtak világos bőrén, ahol az anyag megnyomta őt. Olyan világos volt a bőre, hogy még a narancsos gyertyafényben is látszódtak kékes vénái a szegycsontján, felkúszva melleire, mint egy különös fa. Életfa. Nem csodálta, hogy Kiza nyakig gombolkozott általában, hogy rejtse ezeket a finom vonásokat, ahol annyi sérelem és seb érheti.

– Azt hiszem, te most látsz meztelen nőt először. Bocs, hogy én vagyok az.

– Ne már – lehelte Wymon. – Nagyszerűen festesz. Add a másikat.

Kiza vigyorogva odaadta és nyújtotta a lábát. A combja eszméletlenül hosszú volt, az izmai finoman megfeszültek, ahogy tartotta, amíg Wymon felhúzta a csizmát.

– Istenekre, hát ezt rád önt...

– Rám öntötték – vágott közbe Kiza elragadtatott nevetéssel. – Mint a mesében. Most csókolj meg.

– Ó, te... – horkantott Wymon égő arccal. De Kiza nevetése ragadós volt. Furcsán játékos, szabad és megrázóan újszerű, hogy egy nő az ő csizmáján kívül semmit se viselt. Visszatért az a bizsergő érzés, amikor Kiza a nyakába nevetett egyszer részegen. – Mi lenne, ha tényleg csókolnálak?

– Mi?

– Hagynád vagy megvernél?

– Sose bántanálak, Wym.

– De férfi vagyok.

– Én meg kíváncsi. És te nem csak férfi vagy, hanem a barátom is – hajolt jobban előre Kiza. Wymon szaporán pislogott. Tudta, hogy a bor beszélt belőlük, az öröm, a csizma átformált mindent köztük. Adott egy esélyt Kizának egy másik életre, amire vágyott, csak nem volt kellő löket, hogy el is induljon. Valójában nem egy vándorcsizma hiánya hátráltatta Kizát, hanem a magányossága és a gyásza. De Kiza innentől nem lesz egyedül.

– Most már én is kíváncsi lettem.

Kiza még közelebb került, de már ő hajolt fölé, félresöpörte barna tincseit a nyakából.

– Ígérem, a csizma végig rajtam marad majd – nevetett bele Kiza a fülébe.

***

Reggel arra jutottak, hogy ugyan nem bánták meg a kíváncsiságot, ebből egyikük se fog rendszert csinálni, még ha egész kellemes tapasztalat volt is. Wymon már fejben egészen máshol járt, furcsállta, hogy nem volt rá nagy hatással az esti bolondozás, de Kiza is szórakozottan készülődött a málhájával, térképeket csavart össze, övére tűzte a még üres tündérporos erszényt.

A faluból még együtt mentek ki, de az első keresztútnál másfelé vették az irányt. Ő vissza Karasba, Kiza pedig ki tudja, hová tartott.

– Üzenj, ha tudsz. Anyának fontos lenne. És ha bármi gond adódik a csizmával, bár megjegyzem, nem fog, csakis hozzám hozd. Meg fogom látni, ha valaki más belepiszkált – figyelmeztette őt Wymon.

Kiza megadón bólintott. – Eskü, nem keresek másik susztert!

– Jól van, ezt akartam csak.

Wymon lezártnak tekintette a búcsúzást, Karas felé fordult. Kiza csizmája is megcsikordult a köveken. Távolodó, erőteljes léptei voltak, és Wymon biztosra vette, hogy Kiza félelmeinél hatalmasabbak az ábrándjai, amik hamarosan megtestesülnek majd. Kizának sikerülni fog. Ha Wymont ilyen vehemensen segített hozzá az álmaihoz, akkor a sajátjai elérésében nem gátolhatja semmi és senki.