Wymont egészen meglepte anyja drámamentes szereplése, ahogy Kiza Bruont fogadta. Köszöntötte, megmutatta a kemence melletti vackot, amit összekészített neki egy tábori ágyból és pokrócokból, elsorolta, hol találja az illemhelyet (kint a kertben), mikor van étkezés a nap folyamán (hetet, tizenkettőt és ismét hetet üt a karasi harangtorony), szeszt csak sebkezelésre fogyaszthat, de mire a végére ért, a megtépázott, lábszagú, taknyos zsoldos már aludt is a takarók tetején.

– Hála minden tündérnek – motyogta az anyja, ősz tincseit a füle mögé söpörte, szorosra fogta magán a hálóköntösét.

– Mire célzol?

– Féltem, hogy titkon menyecskét hozol. De ez minden, csak az nem – mondta, majd jóéjt kívánt kedvesen, és elvonult a hálójába. Wymon a fejét csóválva mászott fel a tetőtérbe egy létrán, meghúzni magát a saját tábori ágyán.

Szegényes ház volt, az anyja varrónőként keresett volna kenyeret, ha az idő nem kezdi ki a látását és az íngörcs az ujjait. Néha varrt csak, kevéske pénzért. Ám szó nélkül várta haza a fiát, aki pedig szó nélkül megtett mindent, hogy könnyítse a helyzetüket.

A legideálisabb lenne, ha Bruon minél hamarabb elintézné a dzsinnt. Akkor átköltözhetnek a palotanegyedi üzletbe, és az anyjának nem kell vaksin bogarásznia a tűvel többé.

De reggel rá kellett jönnie, hogy ez a cipőszörnyek, a ragadós dzsinn és Bruon lázbetegsége miatt se várható olyan hamar. Teáztatni, bugyolálni, izzasztani kellett őt egy hétig, mire elmúlt a betegség ijesztőbb része. Az anyja addigra megtudta már, hogy Bruon az utóbbi hetekben egy huzatos sátorban aludt a földön, és arról morgott, hogy tüdőbajt is kaphatott volna, akkor már hulla is lenne, mert orvosra nincs itt pénz.

– Miért? Itthon nem tudsz cipészkedni? – krahácsolt Bruon egy halom takaró alól, amikor jobban lett. Wymon épp levest tálalt, tizenkettőt ütött a harangtorony.

– Tudna, ha nem lenne a dzsinn – morgott az anyja, miközben pipát dugott a szájába. De dohánya rég nem volt, szóval csak rágcsálta a szipkát örökké, mikor mérges volt. – Elátkozta!

Wymon leült. – Valahányszor cipőkészítésre hajlik a lelkem, egyszerűen elfelejtem, hogyan kell csinálni. Már rajzolni se tudok, méretet venni se.

– A dzsinn használja a tudásodat talán?

– Nem, a boltot zárva tartja. Nem csinál semmit.

– Jobban utána kellett volna néznetek, hogy mibe ütitek az orrotokat! – dohogott az anyja. Wymonra bökött a pipával. – Neked, amikor elmentél a szigetekre dzsinnt vadászni. Meg neked, amikor rárontottál a fészkén. Miféle szörnyvadász vagy? – bökött Kiza felé, aki fintorogva markolta a takaróját. – Semmilyenféle. Nem tartozol a céhhez, nem tanultad ki a tudományukat. Katonának idomítottak. Varázslények ellen az nem ér semmit.

– Mit tud maga erről?

– Eleget. Nektek is ideje többet tudnotok a világról. Cipészek és katonák, belőletek nem lesz jövő.

Wymon már látta, hogy hová fog vezetni a kárálás, azért fogta Kizát, és elvitte magával otthonról. Az anyjuk utánuk kiabált: – Ajánlom, hogy a közkönyvtárba menjetek, ne kocsmázgatni! Nincs pénzed szörpre, Wym!

– Van apróm, meghívlak egy sörre és egy kurvára – szipogott Kiza.

– Hallottam! – kiáltott utánuk az anyja. – Szégyelld magad!

Először csak a délutánokat töltötték a közkönyvtárban, eső elől húzódtak be a poros, öreg könyvszagú helyre. A könyvtáros ki akarta őket rakni, így viccből kikértek pár könyvet és tekercset helyben olvasásra dzsinnekről.

Megtudták, hogy a legtöbb dzsinn szereti a csillogó, fényes holmit. Kívánságokat teljesítenek, de ellopnak cserébe bármit, ami megtetszik nekik, saját mániájuk lesz. Megszállnak helyeket, ha hagyják őket elkanászodni, akkor városokat is, ezért érdemes őket kis helyen, bezárva tartani, zárkájukat mély szakadékba, feneketlen tóba, óceáni árokba vetni.

Ezután a délelőttöket is tekercsek között töltötték. Wymon felvetette, hogy csapdát kell csinálniuk, az anyja épp egy zsákot varr, amibe bezárhatják a szellemet. Kiza kiterített elé egy hosszú tekercset, amin rajzok és pecsétek szerepeltek.

– Ezek elvileg testetlen varázslények materializálására való jelek. Ez itt egy zárpecsét, sok ilyet láttam régi kutak tetején – bökött egy másik rajzra. – Elkapjuk a rohadékot. Ma megvarrom a zsákot, anyád már megvakul lassan.

Wymon hálásan biccentett, és még egy mosolyt is megengedett magának. Kiza Bruon nem volt hálátlan, csak jól titkolta.

Tervezgettek, készültek, az anyja biztatta őket.

– Igyekvésetek nagyon kedves a lelkemnek, csak meg ne haljak, mire elkészültök!

– Ha meghal, eltemetjük szépen, legalább nem lesz útban – vetette oda Kiza zsákvarrás közben. Wymon az anyjára bámult, aki rekedten kacagott, üres pipáját nyálazgatta.

– Jaj, de fog téged gyűlölni az anyósod – nevetgélt.

– Nem fog. Nem házasodhatom – válaszolt Kiza.

– Micsoda dolog?

– Özvegy vagyok – mondta Kiza üres hangon, fel se nézve a varrásból. A mama elcsendesedve csücsörített, a pipáját lassan ráncos ajka közé vette, majd vetett egy figyelmeztető pillantást Wymonra.

– Részvétünk – mondta Wymon halkan, mire az anyja megforgatta a szemét, Kiza pedig letette a varrást, felállt, köpenyt kanyarított magára.

– Majd jövök reggelre – búcsúzott, ahogy magára vágta az ajtót távoztában. Wymon teljesen zavarodottan nézte a viharos távozást, értetlenül fordult az anyja felé.

– Fiam, azért néztem rád, hogy meg ne szólalj, ennek a nőnek nem részvét kell – csóválta a fejét a mama. – Add a varrást, befejezem!

Wymon epés szájízzel adta oda az anyjának a tűt és zsákot – ugyanis ő varrni se tudott már, hiába nem cipőről volt szó.

Másnap csak a könyvtárban találkozott Kizával, aki pállott alkoholszagot árasztva támasztotta a homlokát tenyerével egy régi fóliáns fölött.

– Sajnálom a tegnapig – mondta Kiza kásás hangon, de nem emelte fel a fejét. Wymon úgy vélte, okosabb nem belemenni a lelki nyáktengerbe.

– Anyám befejezte a zsákot, ma este mehetünk.

– Sajnálom. Nem tudok róla beszélni csak úgy.

– Nem kell. Nem fogunk, ha nem akarsz – sietett Wymon a válasszal, nehogy végül mégis beszéd legyen a vége. Lélekbeszéd, amihez se türelme, se érzéke nem volt, és úgy gondolta Kizának sincs.

Kiza a hajába túrva támaszkodott, bólintott. – Elmehettem volna leinni magam, de előbb ért el a kráter, amiben meghalt, minthogy elértem volna a piáig. Fizettem volna egy szajhát, hogy terelje el a vágyaimat róla. De már elzsibbadtam, mire odaértem.

– Ne hazudj, bűzlesz a piától – sóhajtott Wymon megadóan.

– Jó, hát azért később tudtam inni.

– Idióta – korholta őt Wymon mosolyogva. – És nőzni is?

– A kurvázás nem nőzés. Soha többé nem fogok nőzni, a feleségem volt az egyetlen, akivel én valaha is...

– Te részeg vagy még, hogy ennyit rinyálsz? A kurvázás is lehetne szép nőzés, mert elég kedves lenne, ha nem a pénzeddel, hanem a lelkeddel csábítanád ágyba őket.

Kiza végre felemelte a fejét, fintorgott rá a könnyein keresztül. – Hülye vagy te, Wym, teljesen idióta – horkantott méltatlankodva. – Mekkora románcos ábrándjaid vannak neked, hogy azt hiszed, egy szajhát érdekel a lelked szépsége? Várj, voltál már nővel?

– Nem.

– Sok mindent megmagyaráz. Hát fiúval?

– Nem. A cipők érdekelnek.

– Cipővel fajtalankodtál?

– Disznó vagy – sóhajtott Wymon, Kiza viszont végre vigyorgott. – Mit olvasol?

– Egy legendatár kivonatát találtam meg – kapott észbe a zsoldos, visszabújt a könyvbe. – Tele van térképpel, régi pusmogással kincsekről és titkos helyekről, ahol furcsaságok történnek.

– Kincsestérképeket böngészel?

– Hát sajnos ez csak egy jegyzék, hogy hol lelhetők fel az eredeti források. De jó kiindulási pont.

– Miért? Mész valahová?

– Talán – vont vállat Kiza. – Az új csizmámat be kell majd járatni. Akkor, ma este dzsinnzsákolás?

Kiza egy lopott kakas vérével festette fel a jeleket az üzlet köré, az ajtóra, ablakra. Wymon inkább nem akart többet tudni a kakas előéletéről és halálának, lopásának körülményeiről, követte Kizát. A zsákra is festett egy zárpecsétet, ezután beléptek a sötét, poros üzletbe. Cipők hevertek mindenhol, de nem keltek életre, még akkor sem, amikor Kiza véres tenyérrel, szorgalmasan rajzolta a jeleket a padlóra.

Wymon a zsák nyitott végével körözött Kiza körül, leste a megfelelő alkalmat – bár rémesen be volt tojva a cipőszörnyektől és a dzsinn hatalmától.

– Ez az üzlet sokszor támadt rám, amikor az elején bejöttem – vallotta be. – Nekem estek a bútorok, megostorozott a függönyzsinór, kiszaladt a lábam alól a szőnyeg...

– Ne barnázz, koncentrálj. Lélegezz! Ki és be! Ez az, kiválóan megy!

Wymont lélegzésért se dicsérték még, de hát Kizától ez már valami, majdnem felnevetett a helyzet teljes abszurditásán.

A plafonon át jelent meg a felhő alakú erőtér. Kiza előrántott egy legyezőt, hogy a zsák szája felé terelje, de a dzsinn csak kacagott rajtuk.

– Szép firkák – gúnyolódott a szellem. – Semmi hasznuk. Hozz varázslót, mágust, amulettest, bárkit, akinek van a pucájában varázshatalom. Itt csak maszatolás fojt, nem idézés. Vagy legalább a vér lett volna mágikus. Na, mutatok nektek varázslatot, okuljatok, nebulók!

A cipők remegtek a padlón.

– Futás! – kiáltott Kiza. – Futás, mielőtt kinyitják a szájukat!

És futottak, mint a gyáva, megvert kutyák.

***

– Cipők! Istenverte cipők győznek le!

– Te nyafogsz, te sírsz? Én már azt se tudom, mi az a cipő! Mi az a kaptafa?! Miről beszélek?!

Miután a mama kirakta őket az éjszakába, hogy ott óbégassanak, kerestek egy olcsó kocsmát. Napok óta ez volt a rutin, a könyvtárat elfelejtették, csak értetlenkedtek otthon, amíg a mama meg nem unta, aztán kereshettek más helyet siránkozni.

Ugyanis Wymon jól tudta, hogy csak rinyálnak és nemlétező sebeiket nyalogatják. Kiza szesszel. És ha kifogyott az apróból, akkor szemrebbenés nélkül kihívott bárkit szkanderozni, kártyázni és még verekedni is. Ha nyerő passzban volt, Wymon összecsődítette a kocsmát, hogy minél több bevételük legyen, majd elszórakozták a nyereményt.

A lehető legdekadensebb módon, bár Kiza számára ez mindennapos volt. Wymonnak néha égett a füle. Még sose fogyasztott ennyi alkoholt, mint mostanában.

– Anyukám azt mondta, hogy varázsvért kellett volna szerezned. Tündért! – csuklott Wymon kásás hangon.

– Tündért?! – hápogott Kiza.

– Nem az aranyos kis évszaktündérekre gondolt, hanem a kuzinjaikra, azokra az igazi dögökre. Ha majd rendes rémvadász leszel, biztos sokkal találkozol, mert kibeba... Cefett mód rohadékok a halandókkal!

– Káromkodj már végre egy jót! – lökte meg Kiza a vállát vigyorogva.

Wymon maga elé bámult, erősen belekapaszkodott a kupájába.

– Kibaszottul hiányzik a cipővarrás.

– Belehalok néha, annyira hiányzik Valmare.

– Még sose mondtad ki a nevét.

– Mert nagyon... – Kiza hangja elakadt. – Nagyon zsibbadtnak kell lennem, hogy ki tudjam mondani. Pedig négy éve már, a birodalom saját hősi halottjaként lett...

– Fúj, fúj, nagyon elzöldültél.

– Okádnom kell – bukott az asztal alá a zsoldos, de Wymon még észnél volt, nem hagyhatta, hogy a csizmáik hányásban ússzanak. Kirángatta Kizát az asztal alól, eltántorogtak az ajtóig, és amint a hűs estébe értek, Kiza meg is öntözte a kocsma oldalát, addig Wymon engedett a saját fájdalmából is. Rinyált, pedig mindig büszke volt rá, hogy csendben tűri a kínokat, nem érdekli a lélekbeszéd, nem tud vele mit kezdeni. De ez az este mást hozott. Kiza kimondta a felesége nevét végre.

– Egyetlen szenvedélyem a cipő, és még sose éreztem más iránt ilyen elemi vonzást. Semmi más nem érdekelt, se szakma, se ember. Anyukám megértette, apukám sose, de ő hamar meg is halt, így anyámnak az én örömöm számított. Mindent megtett, hogy cipész lehessek. Én csak akkor vagyok boldog, ha cipőt készíthetek, de már lassan tényleg mindent elfelejtek, és nyomorba taszítom magunkat. Az én Valmare-om a cipők. Kiza... Kiza, ki kell találnunk valamit.

– Cipőkhöz hasonlítottad a halott szerelmem.

– Mindegy neki, hát halott – nyögött Wymon.

Váratlanul érte, hogy nekicsapódott a falnak. Kiza fölé magasodott, minden erejével szorította a gallérját. Kicsit megszédült, de nem esett pánikba, Kiza üti és a nyakát szorongatja, ha tényleg bántani akarta volna.

– Elég már – sziszegett Wymon. – Hát ezt kell hallanod, nem? Részvétből és sajnálatból nem kérsz, ha másé, csak a saját nyomorodat dajkálgatod, együttérzést nem vársz senkitől, pedig adnánk, mert elveszteni valamit, amit szeretünk, pokoli. Pokoli!

Kiza vicsorgott, kék szeme szinte izzott, még jobban a falba préselte.

– Összenyomsz, te nő – nyögte Wymon kissé ijedten. – Csak kimondom, ami kiszed a gyászból. Valmare halott. Te élsz, és téblábolsz a gyász ragacsos lápjában, ami csak arra jó, hogy elfecséreld az idődet, miközben pedig mennél, igaz? Világgá, kalandozni, igazán élni, kincseket keresni, boldog is lenni!... De tényleg összenyomsz!

– F-fázok – bökte ki végül Kiza erőtlenül.

Wymon rájött. Hát persze. Átölelte Kizát, akinek enyhült végre a szorítása, és egy sóhajos remegéssel omlott a vállára. Talán nem is fázott valójában – annyi szesz után?! –, viszont az érzései jegesre hűtötték. A fájdalom áttört a zsibbadáson.

Kiza teljesen ránehezedett, Wymon nagyjából elbírta még. A mindig széles, egyenes vállak összeomlottak, az egész zsoldos ereje, izmai és termete felolvadt valamiben, ami esetlen lett és magányos. Talán Valmare-on kívül soha nem volt senkije, még barátai sem.

– Itt vagyok neked, rendben, Kiza? – lapogatta meg a nő hátát. – Bárhova mész, itt vagyok neked. Anyukám is.

Kiza belefúrta magát a vállába. Még egy ideig álltak ott, aztán elkezdett szemerkélni az eső, így valahogy hazaballagtak összekapaszkodva.
– Megtartalak – sutyorogta Kiza maga elé egyszer, mire Wymon hátba verte, hogy szedje össze magát. De azért ez szokatlanul szívmelengető volt, mintha legalább egy új cipőt kezdett volna készíteni.

Hazaértek végül. Lábujjhegyen beosontak a sötét konyhába.

– Gondolom, rosszkor szólok, hogy valahol lyukas a csizmám, mert befolyik a víz...

– Rohadj meg – nyögött Wymon keserű röhögéssel, Kiza pedig belenevetett a nyakába, amitől Wymonon új, érdekesen meleg bizsergés rohant végig. Lepisszegték egymást, hogy ne keltsék fel a mamát, Kiza leborult a vackára, Wymon mellé rogyott a földre. – Javítsd meg magad.

– Lehet, hogy jobban menne, mint neked...!

Wymon már-már felzokogott, ahogy rápillantott a kérdéses csizmára. Ami fellendült a feje fölé, Kiza hanyatt fekve nézegette az elnyűtt lábbelit.

– Lehet, hogy... Lehet, hogy...! Wym! – ült föl Kiza vehemensen, lenyúlt érte, megrázta őt. – EZ AZ! Wym! Van egy ötletem!

– Alusztok, részeges banda! Felvertétek a fél környéket, amíg betántorogtatok! – csattant a mama hangja a sötétből.

– Maga is jön velünk! – kiáltott neki Kiza. Nyikorogva kinyílt a háló ajtaja, megjelent a küszöbön a pongyolás, ősz asszony.

– Már azt hittem, sose hívtok!