Már napok óta figyelte a kiszemeltjét. Biztos távolságból persze, mert el akarta kerülni a lebukást, a zsoldos keze könnyen eljárt, ha idegesítették. És egy szaglászó patkány elég idegesítő. De nem bukott le, és egyre közelebbről és egyre többet figyelte. Ki akarta ismerni, mielőtt egy elutasíthatatlan ajánlattal kísérti meg.

Kiábrándítóan egyszerű volt rájönni a titkára. Többet várt tőle.

Alig tavaszodott a holdhónapok szerint, de idén különösen meleg volt, folyton esett, ázott a föld. Wymon napokon át didergett a bokrok és régi kutak között Kútváros szélén, ahol a zsoldosnő vert tanyát, és a helyiek kérésére a zabolátlan, elromlott kívánságkutakból előtörő szörnyeket irtotta. Minden egyes leölt szörny trófeájáért aranyat, ételt és italt kapott. Rengeteg italt, még az aranya nagyját is arra pocsékolta el, ha kifogyott a jutalomsörből.

Wymon összeszedte magát. Eleget tudott. Ez lesz a nap. Megközelítette az egyik kútnál bóbiskoló nőt, és bárhogy próbálta uralni az arcizmait, kétkedő fintort vágott. Már szólt volna, hogy felébressze, amikor valami hangosan csattant, a lába alól eltűnt a talaj, és a nedves pocsolyában találta magát háttal. Amíg pislogott és levegőért kapkodott, megjelent a látóterében egy kard hegye, ami túl közel került az orrához, majd fölé hajolt a kard tulajdonosa is.

Éles, kék szeme a sápadt tavaszi éghez hasonlított, orra kipirosodott, álla fenyegetően széles és kiugró volt. Csuklyája alól kilógó, barna, nyakánál kunkorodó tincsei ázottnak tűntek. Vagy mosatlannak és zsírosnak.

– Lám, már azt hittem, nekem kell odamennem köszönni – szólalt meg egy gúnyos szájhúzással.

– Épp köszönésben voltam, de megszakítottál a... – Wymon nem akart nagyon mocorogni a kard előtt, de letekintett. Lábára kötél tekeredett, ami hozzá volt erősítve a kúthoz. A nő kelepcét állított neki. Akkor tudja, hogy szaglászott utána? Vajon mennyit tud? Vajon maradt ütőkártya a kezében ellene? Kiderül. – A sajátos üdvözléseddel. Kiza Bruon, igaz? Békések a szándékaim.

A nő arca meg se rezdült, a kezében a kard se, de a másik kezével félrecsapta Wymon összeázott köpenyét, durva, erőteljes mozdulatokkal letapogatta a derekát, mellkasát, karját, combjait, Wymon alig bírta visszafogni a nyöszörgést, de tűrte a motozást.

– Ki a franc vagy? – kérdezte Bruon, miután meggyőződött róla, hogy fegyvertelen.

– Ismersz már igazából. Wymon Aylard Salla vagyok.

– És az ki a franc?

Wymon merészet gondolt, eltolta az orrától a kard élét, a nő hagyta, azt is, hogy felkönyököljön. – Karas legmesteribb cipészmestere volnék. A WAS Cipő- és Csizmatalp tulajdonosa. A Palotanegyed egyetlen...

– Nyaljak földet tiszteletedre, vagy mit vársz?

Wymon bosszankodva ciccentett. Mindennél jobban idegesítette, ha félbeszakították, és már másodszor fojtódik belé a szó emiatt a nőszerzet miatt. Így felkönyökölve megcsapta ázott kutyához hasonló, füstös szaga. Foltozott köpenye alja sártól volt nehéz, a ruháit is kosz és még ki tudja miféle borította. Vér, alkohol, nyál, hányadék akár. Szörnymiazma.

– Udvariasabb és illatosabb voltál, amikor a megboldogult hercegnővel járultatok a Pompa Sarokba pár évvel ezelőtt.

Kiza Bruon szeme kikerekedett, Wymon elégedetten törölgette el magán a sarat. Meglepte a nőt. Felálltak, a nő még mindig őt nézte, Wymon szinte látta, ahogy összerakosgatja emlékeit.

– De te nem az udvari cipész örökébe léptél.

– Nem, ott inaséveimet töltöttem.

Kiza szeme összeszűkült, mintha még mindig gondolkozna. – Azt mondtad, hercegnő.

– Hát az volt, nem? – Wymon emlékezetében nagyon is élénken élt Darthesam herceg képe, aki megszállottan imádta a körömcipőket. Úgy rémlett, egy Pompa Sarokban vásárolt cipő volt rajta, hozzáillő báliruhával, amikor megtalálták felakasztott testét. Az öngyilkos herceget aztán titokban temettette el a császári udvar, és úgy tettek, mintha semmi se történt volna, Wymon idegenkedve követte ezeket az eseményeket az udvari cipész mellől. Mélyen sajnálta az elhunytat, amiért ilyen gyalázat érte.

– De, biztos értékelné. – Kiza arcán átsuhant valami, már majdnem enyhe melegségnek tűnt, de aztán újra eljegesedett a tekintete. Wymon megpróbálta letörölni magáról a mocskot, de csak tovább kente.

– Jobb láb nyolcas, bal láb kilencnegyedes. Először a Pompa Sarokban jöttél rá, hogy ennyire eltérő méretűek a lábfejeid, és ezért nem találtál soha rendes csizmát magadnak. Kedvenced volt a zárt orrú bőrszandálunk és a fekete bőr bokacsizmánk, amikor a hercegnő spiccesre itatott és rávett, hogy felpróbáld...

– Mit akarsz? Mit kémkedsz utánam tegnap óta?

Szóval csak tegnap vette észre. Remek.

– Értékelném, ha nem szakítanál félbe! – húzta ki magát Wymon, így akár egymagasnak is tűnhettek messziről. Bár vállszélességben a nő kenterbe verte. Brutális. – Munkát ajánlok.

– Nem érdekel a suszterélet, és egész évre van szerződésem Kútvárossal – vágta oda Kiza unottan. Wymon felkészült erre, és nagyon remélte, hogy meggyőző lesz.

– Hm-mm – rázta a fejét Wymon, sáros körmeit nézegette. – Nincs, mióta felvilágosítottam az elöljárót, hogyan szeded rá őket.

Bruon mozdulatlanná dermedt, és Wymon összeszorította a fogát ijedtében, de nem rezzent, folytatta: – Az illúziószörnyet adod át trófeaként, az igazit életben hagyod odalent, és leszüreteled a káprázatait – biccentett a legközelebbi, fedett kút felé. – Nem tegnap óta figyellek.

– Szóval, nemcsak úgy nézel ki, mint egy patkány, de az is vagy – szisszent a nő, és Wymon meglepetésére, nem támadt rá, a szedett-vedett sátortáborához rohant csomagolni. Futni.

Ó, te lusta, gyáva, rászedhető kocsmatöltelék... Wymon a szemét forgatta. És ugyan seszínű barna haja valóban jellegtelen volt, ahogy arca, barna szeme is, a füle kicsit elállt, de semmiben nem hasonlított patkányra. Ő meg ennyi erővel egy sziklaevő bölény. Bölény Bruon. De hát csak nem kezdhet csúfolódni egy karddal túl jól bánó zsoldossal.

– Ez akár így is történhetett volna, de szerintem meg tudunk állapodni, hogy csendben maradjak és ne kerüljön veszélybe a szerződésed.

Bruon megállt a pakolásban, ledobta a zsákját, feldúltan fordult meg. A sárban trappolva indult felé, válla megfeszült. Egy támadni kész bölény, tessék. Wymonnak cselekednie kellett.

– A hallgatásomért cserébe szabadíts meg az átoklényemtől. Ha letudtad, visszajöhetsz ide héderelni. Annyit kérek, hogy mielőtt velem jönnél, irtsd ki rendesen abból a kútból az ártást, ne hagyj magad után felfordulást. Az már igazán tisztességtelen lenne a falubeliekkel.

– Ki beszél tisztességről, rágcsálócskám?! – kaccantott Bruon vérmes vigyorral, ahogy elé ért, megragadta a köpenyét. – Itt alvóhelyem, ellátmányom, aranyam volt.

– Anyukám nagyon jól főz, de a szeszelést nem szívleli, teát kaphatsz tőle. És ha végeztünk, készítek neked egy csodálatos csizmát, ami soha többé nem töri fel a lábad, és életvégig garanciát vállalok a javítására és cseréjére. Egy WAS csizmáról beszélünk. Két zsák aranyat érő műremekről. Ó, de a legjobbat még nem is mondtam. Kapsz hozzá téliesített talpbetétet.

Bruon végignézett rajta, elengedte.

– Te még anyáddal élsz? Teremtőanya, gyere le. Ugye, nem ő az átoklény, akitől meg kell téged szabadítani? Nem vagyok bérgyilkos. Vagyis nem csizmákért – háborgott.

– Anyukámat szádra ne vedd így még egyszer, mert bajban leszünk. Egy vadszigeti dzsinnről van szó – húzta ki magát Wymon, a nő csodálkozva méregette. – Érdekel? Amennyiben igen, este Karasban várlak a Vakegérben, hogy megbeszéljük a részleteket. Addig – intett Wymon a rendezetlen táborhely és a gyanús kút felé –, ahogy megbeszéltük.

– Nem beszéltük meg, csak parancsolgattál – horkantott Bruon.

– Munkaadód leszek, szokj hozzá.

Bruon látványosan meghökkent, Wymon pedig rávillantott egy széles vigyort.

– Akkor vacsorakor – intett, és sáros köpenyét meglebbentve elindult.

Egyszer pillantott csak hátra, a nő még mindig ott állt, és döbbenten bámult utána, mintha egy teljesen zagyva rejtvényt próbálna értelmezni. Figyelmeztették, hogy Kiza Bruon rendkívüli harcos, ha érdekli valami, de már évek óta semmi se érdekelte igazán, csak az elég szesz. De Wymon tudta, hogy épp felkeltette a nő kíváncsiságát. A téliesített talpbetétnek senki nem tud ellenállni. Megfogta magának Bruont.

***

A Vakegér minden asztalánál ültek, a fogadós izzadtan rohangált köztük, a felszolgálók tálcákkal keringtek. Odakint esett, megint. Kiza a köpenyébe törölte bedugult orrát, szipogva rázta a hajából a vizet. Kiszúrta a kis patkányt, odamasírozott hozzá, kirántotta a széket szembe vele, leült, jól a szeme közé nézett. A rohadék elégedetten biccentett.

– Jó est...

– Vasezüstöt akarok a csizma orrába és sarkába – vágott közbe Kiza. A cipész tekintete elborult. – Belül külön tokot dugipengéknek. Nyacsajuh bélelést.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz.

– A fizettségemről, kisgazdám – intett Kiza, és elmarta a férfi elől a kupáját. Meghúzta, majd fintorogva visszaadta. – Szörp? Hát ettől nem lesz dúsabb szakállad.

– De mégis... – háborgott a cipész, de Kiza az asztalra csapott, nehogy a férfi beleélje magát a hőzöngésbe.

– Mondj el mindent a dzsinnről, hogy jutottál hozzá, és hogy ragadt a nyakadon! Nem érek rá.

Az egyik felszolgáló épp akkor tett az asztalra egy fatálat, telerakva gőzölgő fogásokkal. Kiza egyszeriben elfelejtette, hogy miért is van a Vakegérben, olyan élesen megfájdult a gyomra az éhségtől. Kinyúlt a tál felé.

Valami villant, azonnal visszarántotta a kezét, ahogy a cipész az asztalba döfte a fegyverét – egy csontnyelű, hosszú, hajlított végű kést. Kiza döbbenten meredt rá, ha lassabb, a bökő átdöfi a kézfejét. A férfi rá se nézett, ahogy kihúzta a kést és felé bökött vele, másik kezével villát ragadott, az ételét babrálta.

– Még egyszer a kajámhoz nyúlsz, a szemedet vájom ki, te barbár. Legalább kérdezd meg, hogy kaphatsz-e.

– Nos, kap...

– Nem. Rendelj magadnak, de ezt tartsd meg. Taknyosnak tűnsz, nincs kedvem a nyavalyáidtól szenvedni – fintorgott a cipész, és visszatolta elé a kupát az édes, gyümölcsös lónyállal. Kiza öntudatosan szipogott. Mindjárt a kajájába taknyadzik, hogy... – Eszedbe se jusson! – figyelmeztette őt a fickó, mintha kitalálta volna, mit tervez, még mindig kezében tartva a kését.

Kiza hátradőlt. Wymon, ízlelgette gondolatban a kisfickó nevét. Figyelte, ahogy a késével nekiáll enni, ráérősen falatozott, kért egy újabb korsó szörpöt, míg Kiza a sajátjába a derekán hordott kis kulacsból töltött tiszta szeszt, hogy legalább valami értelme legyen az ingyen piának.

Wymon valahogy eljutott a Vadak Szigetére, összefogott magának egy dzsinnt, nem szívbajos és nem olyan eltaposható, mint amilyennek finom külsejéből látszik. Hosszú, fehér ujjai voltak, rövid, tiszta körmei, de látszódott, hol fogja a szerszámokat, ott elszíneződött bőrkeményedések híztak. Olyan rejtett ereje volt, amitől Kiza furcsa bizsergést érzett. Jó lett volna utánajárni ennek.

Ami már önmagában meglepő volt. Le is kellett fojtani a pia erejével, mert nem volt szüksége bizsergésre, meglepődésre, érdeklődésre. Nem érdekelte Wymon. Csak a melója, a dzsinn, a csizma.

A férfi megtörölte a száját egy szalvétával, Kiza szeme kigúvadt, de nem szólt.

– Szóval – kezdte Wymon –, megkíméllek a palotanegyedi cipészek között dúló harcokról, röviden ismertetem azonban a lényeget: kihalásos alapon lehet ott műhelyhez jutni. Nincs időm és kedvem várni, hogy valaki feldobja a papucsát. És méltóságon alulinak tartanám, hogy aztán sok tülekedő inassal vérre menjek egy üzletért. Ezért sajátos módon közelítettem meg a dolgot.

– Elmentél egy küldetésre – pislogott Kiza. – Szinte látom, hogy anyád köpenyt ad rád, megtömi a tarisznyád hamuban sült pogácsával, és fütyörészve nekiindulsz.

– Körül-belül így is történt. Nagyon szép utam volt, ajánlom.

Kiza erősen tűrtőztette magát, hogy ne hajoljon közelebb a kíváncsiságtól. A cipész olyan könnyedén beszélt egy hírhedten veszélyes szigetcsoport bejárásáról, mintha egy ligeti séta lenne.

– És mi ment félre?

Wymon ráérősen elfogyasztott még egy falatot, mielőtt válaszolt volna.

– Mennyit tudsz a dzsinnekről?

Keveset, vallotta be Kiza magának kedvtelenül. Esetleg semmit. – Errefelé nem tanyáznak, de több fajtájuk is grasszál kietlenebb helyeken. Te milyenbe futottál bele?

– Egy rohadékba. Kívánságot teljesít, de nem ad garanciát.

– Számlát se kaptál?

Wymon kedvtelenül röhögött. – Megkaptam tőle a mesteri rangot, az üzletet, még haza is hozott.

– Túl jól hangzik.

– Véget is ért a jóság, mert az üzlet és a rang is ellenem fordult. Anyámnál kell éljek azóta. Pár hete – bökdöste a kaját a cipész lesütött szemmel. Kiza felismerte a szégyenkezést, bár a férfi nem pirult el, nem érintette jól a büszkeségét a kudarc.

– A dzsinn jött velem – folytatta Wymon. Kiza titkon örült ennek, semmi kedve nem volt egy kóbor dzsinnt kajtatni a Vadak Szigetén. Bár ez egyéb problémákat is felvetett, például egy szabadon grasszáló dzsinn a fővárosban elég aggasztó, de mindent csak sorjában. Lehúzta a szeszes szörpöt, megtörölte száját, orrát a köpenyével.

– Helyes. Mutasd!

Wymon szeme kigúvadt. – De hát...!

– Tudjuk le az öldöklést, hogy nekiláthass a csizmámnak!

A palotanegyedbe könnyen bejuthattak Wymon engedélyével még este is. A kihalt Mesterségek utcáján csak pár lámpa égett a nagyobb tereken, az utcákon a koratavaszi köd hömpölygött a lábuk körül. Kiza az orrát szívta vagy a köpenye vállába törölte, mert kezében a kardját fogta, amint Wymon szólt, hogy közel vannak a műhelyhez.

Takaros, emeletes üzlet volt, minden ablaka sötéten ásított az utcára. A legközelebbi téren világító lámpák fénye megcsillant a kovácsoltvas szárnyas cipőkön, melyek szövevényes rácsként feszültek a kirakat előtt. Liliomtölcséreken pihenő papucsok díszítették bejárati ajtaját, Kiza fintorgott.

– Ez még az előző mester giccsmaradéka. Amint enyém az üzlet, lekerül, kiteszem a WAS címert, már kész – nyugtatta meg Wymon dohogva, a bolt kulcsaival csörgött. Kizát nem izgatták jövőbeli tervei, az ajtóhoz masírozott, sürgetően intett a kulcsokért. Wymon egyszeriben tétovának látszott. – Öhm, figyelj... Van pár dolog, amit érdemes tudnod. Teljesen el van átkozva a hely.

– Te csak maradj idekint – vetette oda, mert semmi kedve nem volt a kisfickót kerülgetni odabent harc közben. Kikapta a kezéből a kulcsokat, beengedte magát a sötétségbe, és bevágta maga után az ajtót is.

Az ajtó fölött finom kis csilingelés jelezte valakinek, hogy vevője érkezett. Helyes. Kiza megszívta az orrát. Por, szellőztetni kellett volna rég. Bőr és enyv, amit régi, erejét vesztett gyógynövényekből és szárított virágokból készített illatosító próbált elnyomni. Bizsergő, vihar előtti levegő, ébredező mágia. A kintről beszűrődő lámpafény ráesett a fali polcokra, mindegyiken porlepte cipők sorakoztak.

Papucsok, szandálok, bokacsizmák, tánccipők, csupa olyasmi, ami kínos bütyökfájást idézett Kiza lábfején. Az üzlet másik sarkában berendezett próbaszalon kerevettel, aranykeretes tükrökkel. Ha nem is itt, de járt már ilyen flancos boltocskában, úgy érződött, nagyon régen, más életben, más jövőben reménykedve.

Elhessentette azt a gyászos krátert, ami elhomályosította a gondolatait.

– Kilakoltatás! – kiáltott a sötétben hömpölygő mágikus valamire, melyet mindig csak a szeme sarkából érzékelt. Felemelte a kardját, az ajtó felé intett. – Iszkiri, kívánságszellem. Bezár a bazár!

– Ki meri megzavarni álmomat! Ki meri kitessékelni a szűrömet? Ki meri...

Kiza unottan harákolt, mire a hömpölygés szürkén kavargó tölcsérként megjelent a polcok előtt. Kivett a tölcsérben egy testet, bár nagyon gyengén, felékszerezett karokat és szép cipellőkbe bújtatott lábakat. Egyik lábán pihés papucs csillogott, a másikon táncos körömcipő.

– Cipőért jöttél? Szerintem nem lesz a méretedben! – gúnyolódott a dzsinn.

– Megkérnélek a kardommal, hogy tűnj el az üzletből – válaszolt Kiza.

– Azzal? – A tölcsér kacagása igazán vidám volt. – Emberek ellen talán nevezheted kardnak, nekem csiklandás lesz a neve!

Kiza visszamosolygott. – De jó kedved van! – És előre is lendült, támadt a hömpölygésre.

Nagyon hamar belátta, hogy teljesen hiába kaszabolja a dzsinnt, a felhőtesten átszaladt a penge, ellegyezte, de nem sértette fel, nem okozott kárt. A dzsinn visított az örömtől, mintha valóban csiklandozná, amitől Kiza rosszul lett, abbahagyta a vagdalkozást. Semmi esetre se akart örömet okozni ennek az izének.

– Megmondtam! – rikoltott a dzsinn. – Itt nem érsz azzal semmit! Hozz varázskardot a Világ közepének mélyéről, ahol a Világanya elfelejtette elvarrni a világhatárokat, és szivárog ott mindenféle! Haha, mintha te halandó valaha is eljuthatnál oda! Ha el is jutsz, vissza se jöhetsz! Haha és hihi lesz a véged! De most jól kirúglak a boltocskámból! – röhögött.

A polcokon sorakozó cipők haptákba vágták magukat. Orruk szétvált a varrásnál, görbe fogakat növesztettek, enyvet nyáladzó nyelvet lógattak, és a kacagó dzsinn intésére levetették magukat a helyükről. Porfelhőt húztak maguk után, repültek, egyenesen Kiza arca felé.

Förtelmes lábszag áradt a cipőszörnyek pofájából. Kiza megrettenve kapott észbe, karddal nyeste le a rémes lábbeliket, de a szag túl erős volt, a taknyon-megfázáson át is fojtogatta. Az lett volna a legkisebb gond. De könnyezett is, a sötét eltorzította a teret.

A cipők némelyike elérte, karjába haraptak, hátul a vádlijába. Kiza kiáltva odacsapot, leszaggatta magáról a bűzös dögöket, dobálta őket, kaszabolta a többit. De még több cipő érkezett a bolt hátsó részéből, hömpölyögve, hullámokban árasztották el az üzletet. Kiza a fenekére huppant, a kardjának már nem vette hasznát, menekült, de a cipők elkapták a köpenyét, visszarántották.

– Wymon! Az ajtót! – üvöltötte bűztől fulladozva. Nem nyírhatják ki tűsarkú szandálok!

Hideg, esti levegő érte el, arrafelé nyúlt, őt is megragadták.

– Mi a lószaros cipőtalp ez?! – hallotta Wymon öklendezését. – Kifelé, kifelé, szedd már magad! – rángatta őt.

Kiza nem pocsékolta az időt beszédre, kivergődött az üzletből, bevágták az ajtót, majd a ruhájába akaszkodott pár cipődarabbal számolt le, amibe Wymon is besegített a cipészkéseivel.

– Úgyis túl giccsesek voltak mindig! – lihegte végül a fickó, amint az utolsó rémlábbeli is a kövezetre hullott. Dögként nem voltak egyebek, mint széttaposott, kifakult surranók.

Kiza lihegve ült a macskakövön, a csendesnek látszó, sötét mesterüzletet bámulta. Megesküdött volna rá, hogy hallja a dzsinn kacagását. Rohadék. Rohadék, ki fogja nyírni. Valahogy, akárhogy, de megleli a módját. Még hogy szandálok legyűrték... Seregek, császárnő és annyi gyászos éjszaka után cipők kerekedtek rajta fölül.

– Látom, magadra vetted, szinte füstöl a homlokod az idegtől – krákogott Wymon. – Gyere. Bemutatlak anyámnak.

Kiza szótlanul hagyta, hogy felsegítsék, mert a lába is sajgott, ahol a cipők megrágcsálták. És nagyon hálás volt, hogy Wymon nem dörgölte azonnal az orra alá, hogy ő megmondta.