Tábortűz fényénél bújta keservesen a térképeket, bár a vonalak összefolytak a táncoló lángok fényében, az iránytű mindig kibillent, amikor már azt hitte, északra mutat. Fogyott a víz, fogyott a kétszersült, a nyakán lévő sebek lüktettek, az őt kísértő szellemek egyre merészebbek lettek, a tűz körül ültek, mint aznap este, amikor elküldték őt.

– Meg fogsz halni. Meghaltok. Jobban jártál volna Getha ajánlatával, te hülye.

Nem tudta, hogy ezt neki mondták, vagy már magában beszélt. Remegő kézzel dörzsölte azokat a karcolásokat, amik a hasán piroslottak. Lehet, hogy már meghalt benne? Nem, mert a hányinger nem csökkent, nem vérzett, nem görcsölt, valószínűleg az a magzat volt a legboldogabb kettejük közül, és Kizán vad harag lett úrrá.

A magzatnak kéne haldokolnia ilyen körülmények között, nem neki! Nem neki!

Próbált rendesen lélegezni, de a gyengeség belülről falta fel a dühét, a testét, lelkét. A szorongás a nyakán ejtett vágásokon szivárgott még mélyebbre az agyába. Köhögött, szipogott, próbált nem a rettegésre gondolni, ami fojtogatta, ami napok óta nem hagyta rendesen aludni, ami halálfélelemmel keltette.

Megtarthatta volna azokat a kábító porokat. Most akár egy adagban lenyelhetné az egészet, és nyugodtan elaludna. Nem lenne oly' horror, amely felkelti.

Összegömbölyödött a takarója alatt. Mire a pánik elhagyta a testét, egészen belihegte melegre, és akkor végre elvitte magával mélyre a kórós kimerültség is.

A lova panaszos nyerítésére ült föl. A lehető leggyorsabban lámpást izzított, hogy elűzze a sötétet, körbevilágított ültében és tőrt ragadott, pedig még alig volt magánál. Valami puffant, a ló fájdalmasan felnyikkant, patájával dübögve verte a földet. Ragadozó?

Kiza a hangok felé lendítette a lámpát, sűrű vérpatakról csillantak vissza a sárga fények, vonagló patákról, amik egyre görcsösebben rángtak.

Sápadt, hosszúra nyúlt, vékony karok ölelték át az állat hasát. Nem, nem is ölelték. Kiza meredten bámulta, hogy felfogja, hogy az a valami épp puszta kézzel belezi ki a lovat. Ropogó csontok, vergődő, gőzölgő test, rengeteg vér, és a tetem fölé hajoló szörny vicsora.

Kiza hátrált egy lépést. Emberihez hasonlatos arc nézett rá, szürke, csimbókos haj, ajaktalan szájjal, hosszú, egyenes fogakkal, ráncokkal barázdált résekkel az orr helyén, és óriási, két opálosan világos, rejtelmesen szivárványos szemmel.

A szörny ráérősen vájkált a lótetemben, kipakolászta amit talált: gyomrot, beleket, véres szerveket, miközben vad, élveteg vigyorral figyelte Kizát. Girhes teste lassan átmászott a lovon, végtagjai ugyanolyan sápadtak voltak, az erdő mocska borította.

– Ezeket elhagytad – sziszegte a lény, ahogy a földre gurított egy kék és barna üvegcsét, mindkettő tele porral.
A hangja gurgulázóan reszelős volt, nagyon ismerős. Kiza még egy lépést hátrált, a lény viszont egyre közeledett. Majd megunta a lassú táncot, egy mordulással megfeszült a teste, ugrani készült. Kiza ijedten szívta be a levegőt, mert a halál teperte volna le.

Aztán a lény mégis megdermedt, az erdő felé fordult, mintha hallana valamit, összeszűkült a szeme is. Frusztrált sivalgással hátrált meg, bármit is látott vagy hallott, aztán elviharzott az ellenkező irányba. Még sokáig zajongott az erdő az azon átvágtató lény miatt.

Kiza remegve omlott térdre, hagyta a lámpának, hogy kialudjon, ugyanis a hajnal erőtlen fénye lassan bekúszott a fák közé. Öklendezve támaszkodott meg a térdén, amint a testében tudatosult, hogy a közvetlen életveszélynek vége, megérkezett a gyomorsav.

Fekete pontok táncoltak a szeme előtt, miközben veszekedetten pakolni kezdett. Lerángatta a lótetemről a málhát, hátizsákba pakolt, hol szédült, hol hányt, mert enni nem volt érkezése.

– Annyira kibaszottul halott leszel, mint mi – kajánkodott Getha a lótetemen üldögélve.

– Lapozgassad a lopott könyvem – mordult Laronque a maszkja mögül, rá se nézve.

– Talán jobb is így neked – mondta Ubuh. – Gyorsabb halál, mint a kiszáradás.

– De elég ronda vadászat lesz – tódított Sírkert. – Ha hagyod, hogy kikaparjon a banya, most nem jött volna kísérteni.

– Engem sértegetsz, vagy mi? – háborgott Getha.

– Lapozd. A. Könyvet – ismételte Laronque.

– A szülés is elvinne, jobb, ha még most belehalsz – csóválta a fejét Ubuh csalódottan.

– Keresd meg a szörnyet a könyvben, ha élni akarsz! – üvöltött Laronque. – Most!

Kiza visszaüvöltött a látomásoknak. Szavak nélkül üvöltött minden rémült őrületével, ami zsongatta a fejét. Ledobta a holmikat a kezéből, az arcát dörzsölte, mert szúrt és bizsergett a bőre, nem kapott levegőt többé. Újabb üvöltés szakadt ki belőle, a tenyerébe próbálta fojtani. Nyirkos avarba hajolt, hogy valami biztos legyen alatta, ha elájulna.

Mert többé semmi se volt biztos. Nem akart élni, így nem, levadászandó, beteg prédaként.

Belemart egyik kezével a hasába. Rohadj meg. Rohadj meg, hogy ki akarsz nyírni. Mindketten meghalunk miattad, te... te...!

Lassan múlt a szédülés és a mellét szorító légszomj. Végül nem ragadta el semmi, és mire kiegyenesedett, egészen kivilágosodott, a kísértetek is eltűntek. Köd hömpölygött a fák között. Mereven folytatta a pakolást, bár nem látta értelmét, hogy miért.

Nem jut messzire lábon, az a dög az éj leszálltával a nyomába ered. Pakolás közben a keze alatt a poros üvegcsék csörrentek.

Vagy akár ezekkel megelőzhetne minden szenvedést, és végre aludhatna békésen. Elgondolkodva görgette az ujjai alatt az üvegeket, kezébe vette, a tenyerén folytatta a hengergetés.

A könyv. Kitúrta a málhából, a térdén egyensúlyozva felcsapta, és pörgetni kezdte a lapokat, főleg azokat az oldalakat, amiket még nem tudott átnézni.

Az üvegcsék csörömpöltek, csábítón, zsongón duruzsoltak, felmelegedtek a tenyerében.

Minden elhalkult, amikor az egyik oldalon szembetalálkozott egy hasonlóan girhes, opálos szemű szörny ábrázolásával.

Sztríg.

Átolvasta a bejegyzéseket róla, többször is.

Becsapta a könyvet, felállt, a földre ejtette a poros üvegeket, és rájuk taposott. Tompa hanggal pattantak szét a csizmája alatt, a port szétrúgta. Aztán elindult, hogy megfelelő sírhelyet találjon magának estére.

***

A sztríg két szívvel és két lélekkel születik, hosszú élete folyamán a rosszabbik megrontja a jobbik felét. Két halállal kell vele végezni, vagy a rémlélek visszatér.

Több lehetőség is volt a két és végleges halál előidézésre a könyv szerint, és egyikhez se volt szükség mágiára vagy különleges szerekre... Csak erőre. Erőre, hogy egy olyan szörnyet legyűrjön.

Kitartó vadász, mindenevő. Testet és lelket is felfal, különös vonzalmat érez a várandós nők iránt, minthogy azok is két lelket hordoznak. Varázsereje kihat vadászterületére, megzavarja az idő– és irányérzéket.

Kiza menetelt egész nap, közben evett, de ha leült pihenni, szinte hallotta az erdő sürgetését. Add fel.

Hajnali harangszótól irtózik. A napfény ellensége rémalakban.

De képtelen volt feladni. Így nem, hogy már tudta, a lény ellen lehet küzdeni.

Bosszúálló.

Csak honnan és miből merít erőt?

Vészesen közeledett a szürkület, amikor egy omladozó kegyhelyhez érkezett. Valaha masszív építmény lehetett, talán a Világanya Köldökéhez érkező utazók, kalandorok vagy hitbuzgó zarándokok emelték, majd az enyészet vette át az uralmat, ahogy egyre kevesebben és kevesebben érkeztek a hegyhez.

Kizának mindegy volt. Esélyt látott a romos kőfalakban, melyek göcsörtösen emelkedtek ki a magasra nőtt gazból. A kegyhely tornya még állt, bár kör alakú tetején csupán a gerendák meredeztek. Kőlépcsője foghíjas volt ugyan, de hosszú lábaival és néhány ugrással áthidalta a távolságot, felhágott a magasba. Rozoga lécekből álló csapóajtót kellett kilöknie, hogy kiérhessen a szabadba.

Elcsípte, ahogy a nap kibukkant a végtelen köd és felhők alól egy vérvörös pillanatra az erdő fölött. Reszketegen sóhajtott, mert a hirtelen éles szín elkápráztatta. Megütötte a fülét egy nagyon távoli kongás, a zaj felé kapta a fejét.

Harang. Egy falu harangja, és egyben a sztríg vadászterületének vége is, a lény nem merészkedne közelebb a harangozáshoz. Megfordult Kiza fejében, hogy lemászik a toronyból és rohanni kezd a harangszó irányába, de eszébe jutott, hogy milyen könnyen tévedt el a varázslattal eltorzított térben még nappal is, és a hamarosan leszálló éjben esélye se lenne.

Harcolni se. Levadásznák, mint egy beteg kutyát.

Ez a rom volt az egyetlen lehetősége, hogy harc közben haljon meg, ne pedig gyáván futva.

Megszemlélte a torony huzatos tetejét, bástyára hasonlított az omlás, körbeláthatta az erdőre omló éjszakát. Máglyákat kellett volna gyújtania, őrtüzeket körbe, hogy láthasson. Csapdadrótókat kihúzni, hogy a lény érkezése véletlenül se érhesse meglepetésként.

De erre mind nem volt már ideje. Se ereje. Nekivetette a hátát a kőfal göcsörtjeinek, szembe a lépcsőfeljáróval, amit egy ott talált, elgörbült vasdarabbal reteszelt el. Semmit nem ér vele. Kellemetlenül hamar szivárgott át a hideg a bőrébe, borzongva ölelte magához a kardját, reszketett a vágytól, hogy lefeküdjön aludni, a gyomrát marta a hányinger, az éhség és a mélységes félelem.

Csak egy pillanatra hunyta be a szemét. De a teste elárulta. Lebillent a feje.

Zörgő csattogásra riadt, vaksötét volt, ő pedig a földön feküdt összegömbölyödve a köpenye alatt. Fektében is rájött, hogy a bereteszelt csapóajtót rángatja valaki odalentről, a fülébe kúszott a sztríg türelmetlen fogcsikorgatása is.

Felült, a szájában már gyűlt a nyál a hányinger miatt, de legyűrte, visszanyelte a savat, ahogy vaktában a táskájába túrt. A sztríg morgása hangosabb lett, mintha rájött volna, hogy felébredt, és már nem óvatoskodott. Vadul döngette a rozoga kis csapóajtót. Kiza az orrán át szuszogott, visszagyűrte az öklendezést, előrántotta végre a lámpást. Dörrenés, recsegés a hátában. Tüzet csiholt, a lámpást nagy lángra tekerte, meleg sárgaság ömlött végig a torony tetején.

A csapóajtó megadta magát, Kiza kardot emelve pördült meg, bár mindene remegett.

Ez nem megy, hagyjuk, ölj meg, suhant át a fején, ahogy a sav felkúszott a nyelőcsövén a torkába. A sztríg csontos végtagjaival ráérősen mászott fel, mint aki tudja, érzi, hogy...

Nem! Nincs vége – dörrent egy hang Kiza fejében olyan erőszakosan, hogy összerándult.

Kiköpte a habos savat, és előre lendült, nem várt. Nem várja be, hogy a halál felmásszon érte.

Lesújtott a csontos karokra. Sötét, rothadt szagú vért fakasztott és egy fülrepesztő sikolyt, a pengéje azonban nem szelte át a csontokat, visszapattant róla. A sztríg elrugaszkodott, rávetette magát. Lesodorta a lábáról.

Nincs vége, nincs vége, üvöltött a fejében a parancs, ahogy kipördült a lény alól, féltérdre érkezve is már azonnal suhintotta a pengét. Végigszántotta a sztríg bordáit, aki sikoltva odébb ugrott, aztán a fájdalomsikoly dühödt acsargásba váltott. Meghúzta magát, lekuporodott, hogy támadjon.

Kiza nem várta meg az újabb lerohanást, nekirontott. A lény opálos szeme kitágult, elugrott, Kiza pengéje a falon hányt szikrát, de már újra a szörny felé tartott. Körbeűzte a toronyban, aztán a sztríg elérte a lámpát, és a hosszú lábával felrúgta, a láng lehanyatlott, majd amikor a sztríg fekete vére ráfolyt, végleg elhamvadt.

Vaksötét. Kiza még emlékezett, hol állt a szörny, de a nevetése már egészen máshonnan érkezett. Zihálva kapkodott levegőért. Nem látta, de hallotta, hogy nekiiramodik. Későn reagált a teste, fájdalmasan csattant a földön, a kardja csörömpölve kihullott a kezéből, és a távolodó koppanásai azt sugallták, hogy lezuhant a lépcsőlejárón. Kiza nyögve tapogatott, kereste a lejárót a sötétben, miközben a lény a bal vállába markolt, rántott rajta – Kiza csillagokat látott, a fülét a saját sikolya bántotta, a hátán találta magát, zúgott a teste a kíntól.

– Add. Oda. Azt. A. Magzatot! – üvöltött a lény, ahogy megszaggatta a ruháját.

Hosszú karmai húst értek, Kiza érezte a hideget a hasában, üvöltve vergődött, rúgta a sztríget, karmolta megsebzett karját, aztán megtalálta az oldalán ejtett sebet. Vakon beleütött, a szörny visított az arcába, abbahagyta a hasa karmolását. Kiza mélyen a sebbe ütött újra, az ökle áttört a nedves hártyákon. Belül mindent hidegnek és nyálkásnak talált, kemény csontok és folyós szervek között markolászott.

A sztríg elugrott tőle, ő pedig gondolkodás nélkül odébb gurult, ahol a lépcsőlejárót sejtette. Háttal érkezett az első lépcsőfokra, tovább sodorta a lendület, és tovább és tovább, mígnem az első hiányzó lépcsőfoknál egy rövid zuhanás után, nagyot nyekkenve ért földet a hideg kőpadlón.

Köhögve próbált levegőhöz jutni, az esés minden erejét elvette.

Fönt megcsillant két opálos szem, a sztríg izgatott üvöltése. Valami nedves csepegett rá. Nyál, esetleg vér. Teljesen bénult volt, a hasát elöntötte a saját, meleg vére. A két fénylő szempár egyre gyorsabban közeledett, már az arca fölött lebegtek.

Vége.

Kelj fel, nincs vége! Nem fog megölni, amíg ki nem szedi belőled! El fogja venni tőled, te pedig hagyod, életben leszel még, amikor felfalja, látni fogod, tudni fogod, mit tesz a babáddal!

A babám – sóhajtott Kiza. Talán hangosan, talán magában.

A parancsok fültépően üvöltöttek a fejében. A sztríg csontos karma a megcincált hasfalának szorult, lihegős, mohó nevetés csiklandozta Kiza arcát.

Keresd a kardot! Nincs vége! Nincs vége! Nem adod! Se magad, se őt! Nem adod fel magatokat soha!

Sötét volt, meleg. Úgy tehetne, mintha aludna. Ez egy rövid rémálom.

– Az enyém – sziszegte a rémálom éhesen.

Kiza szeme kipattant. Szinte benyelte őt az opálos szivárvány. Rekedt üvöltés tört elő belőle, olyan artikulálatlan és fájdalmas, hogy beleszakadt a torka, a tüdeje, minden idegszála. Nem talált kardot, mert a sztríg szeme volt az egyetlen tájékozódási pontja. Odakapott, megragadta a koponyáját, csontos vonások, csapzott haj szorult a tenyerébe. Hüvelykujja pedig olyan könnyen és édesen találta meg azt a két, ocsmány szemet.

A sztríg sikoltva vergődött, de Kiza nem engedte, nem érdekelte, hogy a lény a karját markolja, feltépi kabátját, alatta a bőrt és húst, hogy szabaduljon. A szörny felemelkedett róla, de Kiza makacsul kapaszkodott, nem engedte, még mindig üvöltött, ahogy egyre mélyebbre túrt a lény szemüregében. Már kicsusszantak ujjai közül a szétmállott szemgolyók, hideg nedv öntötte el, a sztríg vergődött vele, együtt hemperegtek a romokon.

De Kiza akkor sem engedte. Utolsó erejével is csak szorított és nyomta az ujját, körmét a lény koponyájának mélyére. Ha kell, kikaparja a lény agyát a szétroncsolt szemüregen át, ha kell, leharapja az orrát, kiszürcsöli a velőt, foggal marcangolja le a fejét, hogy megállítsa örökre.

Fémesen csörrent valami, Kizát megérintette a józanság.

Sebesen leugrott a trancsírozott szörnyről, felkapta a kardot.

– Ez az én babám! – üvöltött, ahogy lecsapott a pengével az üvöltő, sikoltó sztrígre.

Lecsapott és lecsapott, hideg, iszamós vér szennyezte, mindenét telefröcskölte, de addig nem állt le, amíg a sztríg visítása végleg el nem halt.

Utána se hagyott időt. Letérdelt, kitapogatta a csonkolt roncsokat a hideg vérben és húsban, megtalálta, amit keresett. A nyakon még ott ült a fej.

– Soha többé nem érsz hozzánk! – hördült Kiza, ahogy egy jól irányzott, utolsó csapással lemetszette a fejet.

***

A leölt sztríg fejét el kell választani a testtől, testéből pedig ki kell metszeni a szívet. Mindhármat külön helyen kell eltemetni vas alá, vagy elégetni külön máglyán.

Kiza három máglya reszkető fényében meredt felszabdalt alkarjaira. Fekete és vörös mocsok ragadt a tenyerén, amellyel óvatosan törölgette a vért a hasán lévő, mély karmolásokról. Izmot, szervet nem értek a sebek, mégis dőlt belőlük a vér, eláztatva cafrangos nadrágját, és nem tudta eldönteni, hogy nem ömlik-e esetleg máshonnan is a vér.

Mert nagyot esett a lépcsőn, túl nagyot.

Zihálva igyekezett útját állni a vérnek. Imádkozott és fogadkozott, bár maga se tudta kihez.

A Világanyához, névtelen istenekhez, kisistenekhez? A babához?

Vadul megrázkódott a fulldokláshoz hasonló sírógörcstől, ami rátört ettől a szótól.

– Meg ne merj halni – szűrte összeszorított fogakkal, ahogy gyolcsot tekert magára. – Ezek után itt ne merj hagyni! Ha itt vagy, hát légy itt, ez az ára, ilyen az élet, ez az élet! – veszekedett magával kíméletlenül. – Küzdj, ha igazán az enyém vagy!

A máglyák fényén túl a szellemek sutyorogtak, összedugott fejjel fitymálták, de Kiza olyan hangosan beszélt magához, hogy nem hallotta őket. Jobb is. Biztosra vette, hogy Getha és a többiek a barlangok mélyén valami sokkal rosszabbal találkoztak, mint a sztríg, de nem sajnálta őket.

Mégis ő maradt életben, mégis ő ér el holnap egy Zsémbes Rogar nevű révészhez. Ő lesz az, aki elindul haza. És minden rohadt istenre, haza is ér. Élve.

Egész közelről hallatszott a hajnali harangszó a ködön át.