Figyelmeztetés a novellához

A következő novella erőteljes gore és horror jeleneteket tartalmaz, témája korai terhesség, abortusz, vetélés, általánosságban gyerekvállalással, terhességgel kapcsolatos diszkrimináció, depresszió, öngyilkos gondolatok.

A terhesség negatív, egyenesen traumatikus élményként való megélésének ad teret, és engedi meg, hogy egy nő ne legyen boldog tőle – akár akarja azt a gyermeket, akár nem.

Amennyiben érzékenyen érintenek ezek a témák, ne olvass tovább. 

Lesz majd vidámabb novella is.

***

Az első törés - I. rész

Számolt, újra és újra. Napokat, heteket. Számolt, mint még soha. Képtelenség. Elrontotta a gyomrát, túl sokat ivott abban a vérbajos hangulatú kricsmiben a legutolsó lakott településen. Két hete. Két hete marta a sav a gyomrát, aztán a sav elkezdett feltolulni a torkára, öklendezett, hányt, és már nem csak reggel. Vehemensen rosszabbodott a helyzete.

Kiza Bruon arcába nyomódott a hideg, nyirkos fatörzs, amin támaszt keresett az újabb okádásroham után.

Számolt, bár nem volt már értelme. Nem vérzett két holdhónapja, két hete beteg, és két élet felelőssége terheli mostantól.

Borzongott, bár nem tudta, hogy mitől. A ténytől, a rosszulléttől, a hideg ködtől? A ténytől, hogy valamit kíváncsiságra, elég borra és egy suszterrel kötött barátságra hivatkozva ennyire istentelenül elhibázott?

Belemart az alhasába, a vastag inget, kabátot gyűrte. Ez nem is hiba, ez egyszerűen végzetes tragédia.

Mögötte, a tábor irányából ág és avarzörgés ért el hozzá, krákogva kiegyenesedett. Kabátjába törölte az arcát, egy utolsót kiköpött, megfordult, és nagyon igyekezett úgy tenni, mintha ismét a másnap kínozná.

Getha épp félrehajtott egy ágat, barnás zuzmó hullott a félig halott gallyakról, vigyorogva végigmérte őt.

– Te aztán nagy pácban vagy, anyukám.

Kiza érezte, hogy kővé merevedik az arca. A hányingertől, a dühtől, Getha mindentudó vigyorától, és a feléledő félelemtől.

– Megromlott a...

– Áh – vágott közbe Getha, ahogy hanyagul a fának dőlt. A kincsvadász akkora volt, mint Kiza, izomban, termetben, mégis volt benne valami nőies, macskás kecsesség, amit Kiza sose tudott magáénak érezni. De nagyon kedvelte nézni. Rezesbarna tincseit kócos fonatokban hordta, bonyolult csomókba rendezte a tarkóján, amelyeket aztán hosszú, fehér csonttűkkel rögzített. Tavaszi erdőhöz hasonló szeme macskásan csillant, ahogy felfelé kunkorodott az elegáns ajka. – Nem vagyok hülye, feltűnt, hogy gyanúsan sose érzem vér ízét a számban vagy nem látom az ujjamon, mikor végzek veled.

– Teljesen rendszertelen a havim, azért – vágta oda Kiza vadul. Ami nem is volt hazugság, mindig össze-vissza érkezett és ment a vérzése, de sose érdekelte annyira, hogy számon tartsa. A suszter óta, amiatt a rohadt egy este miatt...!

– Hát, most egy darabig nem lesz gondod rá, mi?

Kiza megrázkódott, képtelen ezt tovább folytatni, kirántotta magát a merevségből, elindult a tábor felé. Minden lépésnél remegett a térde, sose érezte ilyen erőtlennek a saját járását. Getha vadmacskaszerűen lépett mellé, válla hozzásimult.

– Nem akarok balhét – szisszent Kiza rá se nézve.

– Én se. Viszont kedvellek, ezért figyelmeztetnem kell téged, hogy ennek nem lesz jó vége. Itt nem. Havibajjal nem lesz gondod, de a többiekkel...

Kiza megtorpant, Getha könnyedén ellépett mellőle és elé állt.

– Nem lesz ezzel balhé, senkivel kapcsolatban – sziszegte Kiza fojtott hangon. – Mert ki se derül. Annyi időt nem vesz el a barlangok feltérképezése, hogy...

– Hogy domborodni kezdj? – kajánkodott Getha. Kiza fejében zsizsegő boly éledt, megingott a világ, elsápadt.

– Ki ne merészeld mondani ezt a szót még egyszer. Bármi történhet még.

– Rásegítsek? – vigyorodott el a nő. Kizát lélekjelenléte maradéka mentette meg az ököltől, amely képtelenül gyorsan száguldott a gyomra – nem, lentebb – felé, elkapta Getha kesztyűbe bujtatott csuklóját. Azonban a lendület vitte Gethát, a legközelebbi fának estek, Kiza felszisszent a gerincébe hasító fájdalomtól.

Getha a testéhez nyomult, az övénél ragadta meg, nyomta őt a fához, térdével szétlökte gyenge lábait.

– Gondolkozz, Bruon – sziszegte Getha kéjes éhséggel. – Gondold már át, te istenbaszott hülye. Neked véged. Én meg tudok neked segíteni, csak egy kicsit kegyetlenebb leszek a pináddal, mint eddig. Szerintem élveznéd is, hogy én késztetlek vérzésre, hm? – lihegett bele Getha a nyakába, amibe kissé bele is harapott, pont olyan vehemensen, mint esténként, Kiza tehetetlenül összerándult. A nő keze az övcsatról a lába közé simult, nadrágon keresztül dörzsölte meg.

Kiza tagjain ólmos zsibbadás uralkodott, amiért így lerohanták, de orrát megtöltötte a másik ruhájának pállott szaga, hajából áradó mosatlanság, a szúrós izzadság. Erővel feszült be a gyomra, hogy lenn tartsa a maró savat. Remegett, ahogy Getha csuklójába kapaszkodott, és nagy nehezen ellökte magától a nőt.

– Elég! – mordult rekedt, kaparó torokkal, rá se ismert a saját hangjára. – Soha többé ne merészelj hozzám érni, vagy levágom a... – Nem bírta befejezni, kétrét görnyedve köhögött fel habos nyálat Getha csizmája elé.

Getha hátrált pár lépést, csöndben várt, majd mikor Kiza ki tudott egyenesedni, és elmúlt a roham, a nő sötéten méregette, eltűnt a vidám kajánkodás róla.

Kiza remegve támaszkodott a fának, ez a fenyegető csönd sokkal rémesebb volt, mint bármi.

– Egy szót se erről – suttogta Kiza a száját törölve, elindult a táborba. – Megoldom.

Getha engedte tovább menni, nem kísérte megjegyzés ténfergő vonulását vissza. Pedig megérdemelte volna a sok szidalmat és gúnyolódást.

Valahogy befejezte a sátorbontást, lóra kecmergett, és azzal bíztatta magát, hogy meg fogja tudni oldani. Ezt a... ezt a terhes dolgot.

Másfél hónapja verődött a kincskeresők társaságához, még észak-nyugaton, az Oromzat-hegység békésebbik oldalán. Laronque nevét követte, melyet a nyomorúságban tengődő falvakban és városokban legendaként emlegettek. A kontinens olyan részére keveredett, amely már kívül esett a Karasi Császárság látóteréből és érdekeiből. Messzi, sötét vidékek, tömve ártó lényekkel – és néha ezek a lények csupán a szegénység által kitermelt helyiek voltak. De Laronque-nak híre volt erre, mint zsoldos, kincskereső, szörnyvadász. Kiza rengeteg mesét hallott róla, először nem is tulajdonított jelentőséget nekik, amíg meg nem hallotta, hogy Laronque végső célja, legnagyobb hódítása a világ közepe lenne.

Az a közép, amit a Világanya Köldökének hívtak, egy be nem forrt szelete a világnak, ahol olyan volt még az élet, mint a Formálás idején. Teljesen embertelen, kiszámíthatatlan, tele mágiával és bűvösséggel, kapukkal és lehetőségekkel. Kincsekkel. Fegyverekkel.

Kizát nem izgatta a dicsőséges felfedezés vagy hódítás, neki csak egy széljegyzetben említett kard birizgálta a fantáziáját. De az nagyon. Felkutatta a férfit és társaságát, néhány napos ivászat, kártyázás, smúzolgatós verekedés, és stratégiai Getha-flört után elérte, hogy bevegyék. Akkor nagyon nagy szerencsének tekintette, hogy Getha Laronque lánya.

Ám most, amikor ők ketten az élen lovagoltak egymás mellett és ki tudja, miről beszéltek, már átkozta a saját fejét. A társaságot még Ubuh, egy beteges külsejű fickó és egy Sírkert becenevű bérölész alkotta, aki a gyilkolászgatások közepette előszeretettel rabolt sírokat, és a Köldöknél sok feltúrható kamrát vizionált magának. Ubuh csendes tagként felelt az ellátmányért, a napi vacsoráért, ő rakott tüzet, ő állította fel Laronque sátrát, még a gödröt is ő ásta meg, amibe az öreg szart. De sose panaszkodott semmire.

Kiza mögöttük szédelgett a nyeregben, és ha rosszul lett, csak oldalra hajolt öklendezni. Pár nappal később már le kellett másznia a nyeregből, hogy megnyugodjon, a legkisebb mozgás is felzaklatta a teste minden porcikáját. A mellei lüktettek, mint két, forró lávakő.

Megoldja. Még mindig azzal hitegette magát, hogy megoldja.

Pár napja már emelkedett körülöttük az őszi, ködös táj, a lovak lassan cammogtak fel a mind magasabb dombokra és vonulatokra. Aznap esti táborhelyük egy meredély kezdetén állt, Laronque épp azt magyarázta röviden, hogy kijelölik a helyet alaptábornak, a nehezebb dolgokat és a lovakat otthagyják, lábon folytatják holnaptól a hegy megmászását. A magával hozott térképeket böngészte a tűz fényében, pedig Kiza biztosra vette, hogy csukott szeme mögött is azt látja. Mintha a tintával rajzolt vonulatok mögé próbált volna látni, hogy előre megfejthesse a hegység titkait.

Ubuh ezt a pillanatot választotta, hogy a nyársra tűzött görényeket a tűz fölé akassza, ráadásul egy serpenyőt is a lángok fölé állított. Ráborította a vadak máját.

Kiza orrát megcsapta a még nyers hús, a vér vasassága, a sülő májak bűze – mindazon szagok, melyek eddig soha nem jelentettek számára gondot. Kapkodva dobta le combjáról a pokrócát, ami alatt melengett, rohant a sátrakon túlra, de nem ért messzire. Az első sötétebb ficakba okádott. Nagyon örült, hogy senki nem jött utána, főleg Getha nem. Remegett, mire abbahagyta a hányást, de izzadt és folyt a könnye is.

Ebbe belehalok még, futott át az agyán a gondolat, ahogy visszaszédelgett a helyére. Betakarózott, és elropogtatott pár kétszersültet, mintha semmi se történt volna, a többiek felé se néztek. Kiza a ropogásba merült, hogy a fogai között őrlődő morzsalék zaja elnyomja a fejébe toluló kételyeket. Biztos hallották, ha ezt a szart a nyárson megeszem, egész biztos hányni fogok, Getha miért hajol bele ennyire az apja fülébe, mit pusmog, és Sírkert miért nézett most ide...

Valahogy legyűrt pár falatot a vacsorából, mert szüksége lesz az erőre, hogy holnap a saját lábán menjen tovább. Föl, föl arra... Arra, amit ebben az esti sötétben ki se lehetett venni. Ködös, felhős éjjel lévén a csillagok se világítottak.

Getha meglökte Laronque karját, köhintett, Kiza rájuk kapta a szemét.

Az öreg sóhajtott, mintha valami untatná, aztán egyenesen Kizára nézett. Arcán nyomott hagyott az élete, ráncosodott. Redői hosszúkás arcán megnyúltak, fehér borosta lepte el, mely elfedte pár sebhelyét. Igazából nehéz volt heg és ránc között különbséget tenni. Széles orra látványosan huplis volt, sokszor törhetett. Bozontos szemöldöke vöröses-ezüstös volt, barna szemét sötétítette, a haja megritkult, kifakult, de némi vörös még megcsillant a rövid, ősz szálak között. Legtöbbször fekete kendőt viselt, hogy elrejtse kopaszodását, ezt a kendőt a legendák szerint az arca elé húzta harc közben. Most a kendő sarkát babrálta, mintha nem tudná, szüksége lesz-e eltakarni a vonásait.

Miközben őt nézte. Harcra készült, és Kiza torka összeszorult. Hiába volt öreg, a férfi megtermett volt, és amit látott tőle eddig kocsmai bunyók vagy rájuk rontó banditák leverése alkalmával, ijedelmet ébresztett benne.

– Te nem jöhetsz, Bruon.

Kiza nem felelt azonnal, várt, Laronque is csak nézte őt. Mikor már kellő idő eltelt, és mindenki őket figyelte, Kiza levegőt vett, hogy...

– Pontosan tudod, miért nem – előzte meg a férfi, majd kicsit hátrébb dőlt.
– Vemhesen nem viszlek fel a barlangokig.

A férfi bevitte az első ütést, még csak fel se kellett állnia hozzá, Kiza torkát valóságos kezek fojtogatták. Gethára villant a szeme, aki fintorogva elhúzta a száját.

– Egy kibaszott kockázati tényező lettél, nem vagy hasznunkra ebben az állapotban – magyarázta kérdés nélkül a nő, hogy miért köpött a titokról.

– Még mindig le tudnálak gyűrni, ha eléggé behergelsz.

– Gyerünk, hajrá, kurvára szívesen elgyepállak, hátha kivérzed magadból azt a micsodát, és a beléd feccölt bizalmunkat visszakapjuk – pattant föl Getha dühödten. – Nem azért vettünk be, hogy anyát pesztráljunk, nekünk egy harcost ígértél!

– Ül! – förmedt rá Laronque a nőre, aki mereven engedelmeskedett. Kiza a pokróca alatt az egyik kését szorongatta, és nem engedte el, valami azt súgta neki, kell majd még. – Szóval, nem tudsz harcolni, nem vagy képes tartani velünk a tempót még lóval sem, és semmit se szándékozol tenni annak érdekében, hogy elhajtsd a magzatot. Számomra ez csupa veszteséges tény.

– Jó, de hát ez csak egy ideig tart náluk – szólalt meg Ubuh halkan, ahogy a májat kavargatta. – Utána rendben lesz. Addig maradhatna itt, őrizni a tábort.

– Nem házőrző ebet vettem fel, kussolj. Utána se lesz rendben, utána is csak kockázat lesz, semmi más – mordult Laronque, és ahogy feszengeni kezdett ültében, látszott, hogy gyűlik benne a harag. Az unalommal palástolt csalódott harag. Kiza még szorosabban fogta a kést, remegett mindene. – Mert ezeknek ilyenkor az agya teljesen megváltozik. Nézz rá, ez a vadliba mindjárt elbőgi magát nekem.

– Az égiekre, szedd már össze magad – szisszent oda Getha is, de Kiza le se vette a szemét Laronque-ról, aki csontos ujjait tördelte, őt nézte mereven.

– Kicserélődnek a fejükben a prioritások, máris megtörtént – köpte dühösen Kiza felé. – Akkor nem védenéd annyira a magzatot. Getha kikaparná...

– Elég – suttogta Kiza. Laronque arca megrándult.

– Ha a barlangokban valami ránk támad, neked eszedbe se jutna minket támogatni többé, mert a magad és a magzatod élete érdekelne. Csakis ő. Csakis az késztetne harcra, a mi biztonságunkért nem vinnéd vásárra bőrödet, pedig én pont azért vettelek be, azért vagy itt, hogy védd az irhánkat. Ne a magadét, ne a magzatodét!

– El tudom végezni a... – kezdte hevesen, de felfordult a gyomra.

– Nem tudod! – kiáltott rá a férfi. – Végeztünk.

– Ebbe a küldetésbe én is beletettem a pénzemet, az időmet! – préselte ki magából Kiza, bár tudta, hogy mennyire erőtlen érv a maradásra.

Laronque bizonyára számított erre, intett Gethának, aki egy kis bőrzacskót dobott Kiza ölébe, csilingelt landoláskor. – A hazaútra. Ubuh majd porcióz neked annyi ellátmányt, ami kitart a legközelebbi faluig. Bár látom, hogy csak kétszersült csúszik – fintorgott Getha. – Tényleg ne merj már bőgni, mert... – Getha undorodva felhorkant, amikor Kiza a szeméhez kapott.

Kiza nem akart sírni, de valami olyannyira marta a fejét, a torkát, hogy nem bírta visszatartani. Képtelen volt felelni, kapkodva összeszedte magát, visszavonult a sátrába, hogy ott a pokrócba temesse az arcát. Fel se fogta, mi történt, csak azt érzékelte, hogy kidobták, alkalmatlan lett. Olyannyira, hogy még kiállni se tudott magáért, mert már a düh első jelére hányingere lett. Olyannyira alkalmatlan, hogy talán nincs is ennek az egésznek értelme.

Mert ez halál. Mert ez csak okádás és hidegrázás, és sose érzett, ólmos fáradtság.

Getha. Getha és a kibaszott hajtűi megoldhatják. Pár nap gyengélkedés után...

Belesodorták a gondolatok az alvásba.

Eljutott a barlangokhoz, megmászta az első hegyet. Lenyűgöző hegységrendszer terült el előtte, égbe nyúló, havas csúcsok, melyek vadságát és érintetlenségét semmihez se tudta hasonlítani. Volt erre valami befejezetlen, a hegyek körül vibrált a levegő. Besétált egy óriási, ásító barlangszájba, annak sötétjében a készülő lét nyomasztotta a testét.

A feszülés a hasában egyre nagyobb és elviselhetetlenebb lett. Lenézett magára, a sötétben csak a saját teste kapott fényt. Elborzadva simított a nagyra kerekedett hasára, mely egyre jobban feszült. A fájdalom hamar lehúzta a földre, térdre omlott.

A gerincében érezte, aztán a bordáinál, ropogott minden csontja, üvöltött, bár hangja nem volt hozzá, elnyelte a barlang sötét mélye. Aztán egészen mélyen érezte a törést, a medencéjénél, a hátára zuhant a kíntól, miközben a hasában, nagyra puffadt méhében valami erőteljesen vergődött. Ki akart jönni, és nem talált utat, a dühét Kiza sajátjának érezte. Nem volt kiút arról a sötét helyről, így hát a magzat utat tört volna bárhol, csakhogy kijusson.

– Ne, ne, ne – rimánkodott Kiza, lerugdosta magáról a nadrágot valahogy, bár nehezen, mert már ragadós vér áztatta mindenét. – Ne ölj meg, kérlek, ne ölj meg, itt jöhetsz, erre gyere...!

És jött. Valami kinyúlt belőle, és karmos, csontos ujjaival a combja húsába markolt, hogy tovább húzza magát. Kiza bénultan bámult át a kínon arra a valamire, a szürkés-vöröses bőrére, amit vastag, pulzáló erek hálóztak be, kívül lüktető tüdejére, kígyóként tekergő beleire, vérben forgó szemeire. A szörny felé fordult, rásivalgott, az üvöltése egy vadállaté volt, szájában fekete tejfogak sorakoztak. Felé nyúlt, hasának puha bőrébe mart, azon keresett kapaszkodót, hogy teljesen kikaparhassa magát.

Kiza hátrált, de hiába, vonszolta magával a lényt, iszonyat és kín közepette vakon tapogatózott a fegyvereiért, de nem volt nála semmi. Hagynia kellett, hogy a lény rajta markolászva kimásszon, míg túlnőtt rajta és fölé magasodott. Kiza bénultan hevert a vérében.

Ez meg fog engem ölni.

Nyúlós izzadságban úszott mindene, amikor magához tért. A lába között különösen. A szíve vadul összeszorult. Csak nem...? Csak nem...?

Azt se tudta, mit remélt, mit érzett. Rettegést és reményt. Az alsójába túrt, de tisztán húzta vissza az ujjait, vérnek nyoma sem volt, és Kizát eleresztette az a rémes szorítás.

Kimenekült a sátorból, az üres tábor látványa várta a hömpölygő ködben. Beszívta a tegnapi tűz hamvainak szagát, a nedves levegőt, lélegzett és lélegzett, figyelte a süket magányosságot.

A hányás ellen nem is küzdött.

Ezután egy zsákba összepakolta azt, amire szüksége volt, és nekivágott a hegyre vezető ösvénynek. Nincs az a Laronque és Getha, nincs az a rémálom, ami visszatarthatja. Talán beleszakad a méhe a mászásba, nem igaz? Talán elvetél, mire felér.

Talán végre belehal, és nem kell ezzel foglalkoznia, mert ennél a rémes gyengeségnél, a haszontalan alkalmatlanságnál az is jobb lenne.

Keservesen lassan haladt, sokszor kellett megállnia a szédelgős hányingerek miatt, és egy ponton azt is be kellet látnia, hogy eltévelyedhetett. A földön nem tudta kivenni többé Laronque csapatának lábnyomait. Olyan ösvényeken tekergett egyre feljebb, ahol már nagyon rég nem járt semmi.

Biztosra vette, hogy nem annál a barlangnál kötött ki, amit Laronque tervezett megtalálni. Ez a járat egyszerűen csak megjelent a hegyoldalban egy éles kanyar után, előtte keskeny plató húzódott. A platóról Kiza ráláthatott a felhőkben és ködben úszó hegyvonulatok kopár lábaira. Szürke kőtengerré merevedett táj, örök hatalmak csatáiban élesedett szirtek, melyek látványa Kizát teljes megadásra késztette. Irdatlan, időtlen hely, mely azzal fenyegetett, hogy életre kel, mint sziklatajték, felhullámzik és maga alá temet. Egyetlen rossz lépés és rossz döntés kellett, hogy magára vonja a hegy dühét, a csontjaiban érezte.

A barlang bejárata széles, ásító szájként magasodott előtte, Kiza egészen közel merészkedett, mikor észrevette, hogy a sziklákon túl nem lát semmit. A barlang nem engedte, hogy fény jusson be a járat elejébe, mintha egy fekete lepel borult volna le a tetejéről. Tömör semmi.

Pont olyan, mint az álomban. Kiza azonnal hátrált egy lépést, fél gondolattal még eszébe volt, hogy mögötte kicsivel szakadék kezdődött.

Bemegy, felkutatja a kardot – a kardját, ezért jött. Felmászott ide is, ez nem lehet véletlen.

Ahogy az se, hogy a táj és a barlang pont olyan volt, mint abban rémálomban. Kiza még nem kapott sorsálmokat a Világanyától, és ezen a helyen, ilyen közel a Köldökéhez megérintette az isteni. Nem áhítat lett rajta úrrá, hanem elemi rettegés.

Képtelen volt lerázni magáról az álmát, a combjába és hasába kapaszkodó lény üvöltését.

Eljött idáig, felmászott ide – majd' bele döglött az erőfeszítésbe, mindene remegett, de megcsinálta, képes rá, képes akármire, akkor miért...

A sötétből hangok értek el hozzá – józan ésszel barlanglakó aprólényekre gondolt volna, akiktől nem tartott. De most a kaparászó motoszkálás, a hörgés – főleg a hörgés, túl ismerős volt az álmából. És rájött, hogy nem akarja megvárni, amíg az a szörny itt is kimászik az igazi fényre, és ráveti magát, hogy befejezze, amit elkezdett előző éjjel.

Rájött, hogy odabent olyasmivel kell megküzdenie, amire már nem képes. A bizonytalansággal, az ismeretlennel, amit oly' szívesen és vehemensen vágyott ismerni, kiaknázni, megtudni, most mind csak rémes félelem volt.

Bár egyet tudott jól. A teremtés befejezetlen bugyraiban biztos pusztulás várná.

***