Napok óta haladt nyugat felé. Laronque hátrahagyott térképei segítségével rájött, hogy jobban jár azzal az iránnyal, ha lakott területen akart kikötni. A térképen névtelenként jelölt, de hosszú folyó tekergett át a vidéken, biztosan volt hajózása, azzal könnyebben jutna vissza északra.

Vissza. Karasba. Ha egyáltalán túléli ezt az egészet.

Inkább arra próbált gondolni, hogyan fogja pénzzé tenni volt társai hátrahagyott motyóit. Pakolás közben áttúrta a táborban hagyott dolgokat, és minden értékeset vagy használhatót a lova nyergére akasztott. Természetesen Getha eldugdosott ékszereitől és Laronque szörnyvadászathoz használatos akármijeitől remélt a legtöbb hasznot.

Egy nyomtatott fóliáns volt a legjobb fogás, mely tanulmányozására rákapott esténként a tűz mellett. A szöveget zsúfolásig tömték jegyzetekkel, sok különböző kézírás folyt egybe, párszor újrakötötték, új lapokat fűztek bele az évek folyamán, gazdagon illusztrálták.

Szörnytár, rémkép gyűjtemény, melyek nézegetése legalább annyira megremegtette, mint a rosszullétek. Éjjelente a könyvből megismert iszonyatok szaggatták szét, és egyre kevesebb időt töltött alvással. De a könyv mégis minden éjjel vonzotta, hogy még többet forgassa, így megbarátkozott a lényekkel, a rémálmokkal, és azzal, hogy az éjjeli erdőben folyamatosan odaképzelt szörnyek lihegő hörgését hallja. Reggel általában körülnézett nyomok után, hogy valami valóban járt-e ott, de csak szelíd vadak patanyomaira bukkant a sárban.

Ám néha érezte, hogy valami követi. Elvileg távolodott a Világanya Köldökétől, mégis súlyosan érezte a sors tekintetét magán, mintha visszavonulásával és gyáva hazaszaladásával magára vonta volna a teremtés figyelmét. Nem tudta eldönteni, hogy ez a figyelem óvó vagy haragos. Lehet, hogy meglopta a hegységet a halálától.

Lehet, hogy egyszerűbb lett volna ottmaradni és meghalni. Lehet, hogy egyszerűbb lenne egy reggel nem felkelni többé, maga alá okádna, amíg ki nem szárad végleg. Lehet, hogyha nem próbálja magát kétszersülttel életben tartani, hanem egyszerűen átadja magát annak a valaminek, ami a méhében nő és egy ronccsá teszi őt, minden egyszerűbb lenne.

Egy reggel észrevette, hogy szorosabbra kellett húznia az övét, különben lecsúszott volna a gatyája.

Aznap később belefutott végre az első emberbe. Megkönnyebbült. Tehát jó irányba tartott. Egy alacsony, öreges asszony volt, az út szélétől nem messze keresgélt a bozótban. Kiza azonnal odaszólt neki, hogy tud-e segíteni eligazodni. A néni kiegyenesedett a bozótban, felé fordult, nedves kötényében barna, fodros gombák sorakoztak.

Se nem vargánya, se nem galóca, még csak az kéne, hogy gyerekmesés tündérekbe botoljon itt a semmi közepén. Bár nem volt mesehívő, se babonás, de túl sokat forgatta azt a szörnykönyvet.

– Mit keresel, merre küldjelek? – kérdezte a néni, ahogy felé indult, kötényét és szoknyáját emelve át a kókadt növényeken. Sima, meleg hangja volt, meghazudtolta öreges vonásait, ezüst haját.

– Egy faluhoz, ahol kikötőt találok.

A néni lehajolt, fél kézzel megpróbálta felemelni egy már odakészített köteg rőzsét, de sóhajtva visszaengedte. Tovább mutatott az útra.

– Két nap múlva eléred Fátyolkát, van egy révátkelőjük. Kikötőnek nem nevezném, de Zsémbes Rogar tovább tud vinni a folyón nagyobb kikötőkhöz. Ott orvos is akadhat.

Kiza arca meg se rezdült, sejtette, hogy rémesen fest.

– Valami ragályt hoztál a hegyekből? Mert akkor a Zsémbes se fog elvinni, a faluból is kinéznek – folytatta a néni.

– Nem fertőz. A faluban nincs orvos? Vajákos?

– Ha kérdezed őket, Amo Khariához fognak küldeni, énhozzám – mondta a néni, épp csomót kötött a kötényére, hogy vinni tudja a gombát és a rőzsét is. Kiza felvont szemöldökkel méregette őt, a néni is kétkedve figyelgette. – Ha a lovad nyergébe dobhatom ezt és elkísérsz, ellátlak jutányosan. Ha négy nap múlva bukkansz fel, mert Zsémbes nem engedett a lélekvesztőjére kúra nélkül, felárat számítok fel.

És talán még rontást is rak rám, gondolta Kiza. Amo Kharia jobb szeme barna volt, a bal viszont a fehér opál szivárványszíneit csillogtatta, még ebben a ködös, nedves időben is ragyogott. Mit számít egy kis kitérő és gyaloglás, ha talán kap valamit erre a rémes hányingerre, amivel túléli a hátralévő utat?

Szó nélkül mászott le a nyeregből, Amo elégedetten hümmögött.

– Nem messze vagyok innen, ne aggódj. Hazáig pont megbeszéljük, mi a gondod.

– Persze – dünnyögte Kiza, ahogy megragadta a köteg rőzsét, a nyeregbe rakta, hozzászíjazta. Napok óta nem találkozott egy lélekkel se, és most pár szó is teljesen kimerítette az erejét. Elindultak az úton, vezette a lovat a szárnál fogva, balján a néni lépdelt. Ruganyos mozdulatai voltak, barna szeme emberi kedélyességgel figyelt, a varázsosra szerencsére nem látott rá mindig, és remélte, az se fürkészi őt.

– Nagyutazó lehetsz, ha a hegyek felől jössz.

– Csak körbenéztem, megyek vissza Karasba – hárított Kiza, mert nem akart beszélni a Világanya Köldökéről, Laronque társaságáról, a barlangoktól remélt kincsekről. De igazán a jövőről se tudott volna hányás nélkül beszélni. – Nem szívesen fecsegek most, a gyomrom...

– Áh, igen. Akkor röviden beszélj, mi bántja a gyomrod.

– Egy terhesség – nyögte ki Kiza.

– Ó, a Világanya áldása – sóhajtott Amo, mire Kiza a nénire meredt, aki kissé riadtan rázta a fejét. – Nem, nem áldása. Felejtsd el. Mindent értek.

– Kétlem.

– Pontosan tudom, mi kell neked. Ne aggódj.

Ismét ez a „ne aggódj", amitől Kiza a fogát csikorgatta, de Amo békét hagyott neki, nem beszéltette. Csendesen elfordult, amikor Kiza a fák közé botladozott hányni. Mikor visszakeveredett az útra, egy pillanatra a javasasszonyra nézett a könnyein és vacogó remegésén át, aki biztatón, együttérzőn hunyorgott rá. Ne aggódj. Minden rendben lesz.

És Kiza ettől a kis melegségtől majdnem összerogyott.

A néni kunyhójához keskeny ösvény vezetett, az erdő sűrűbben és fülledtebben borult föléjük, megrekedt a fák között a levegő. Nehezebb volt lélegezni. Vagy egyszerűen szédült a kimerültségtől. A furcsa alakoktól, akiket a szeme sarkából látott a fák között osonni. Getha rezes fonata, csontos mellvértje villant. Laronque maszkkal fedett ábrázata. Képzelt szellemek.

Mások nem lehettek, mert amikor jobban odanézett, eltűntek. De szorongatta a szárat, a ló idegesen rángatta a fejét tőle. Végre felbukkant egy tisztás, annak szélén alacsony, rozoga kerítéssel körbevett házikó. A házikó egyenetlen rönkökből épült, közeit sárral, mohával tapasztották be, nádtetején vastagon hízott a zuzmó, kókadt cserjék csoportja. A tisztáson Kiza veteményes nyomait látta, a felásott göröngyökön vízcseppektől elnehezült pókhálók árválkodtak. Az őszi enyészet teljesen magával ragadta a helyet.

Lepakoltak, Amo izgatottan invitálta be.

– Bent jobb idő van!

Kiza orrát megcsapta a parázs melege, gyógynövények egyszerre áporodott és éles szaga. A kunyhó egyetlen helyiségből állt, egészen a tetőgerendákig nyitott volt. Megszámlálhatatlan mennyiségű gyógynövénycsokor lógott a szarufákról. Egy felfordított, kiszikkasztott erdő hullámzott a feje fölött. Amo épp a sarokban álló sparheltnél izzította fel a tüzet. Számos kredenc és szekrény sorakozott a falaknál, nagy asztal középen, tele mérlegekkel, tálakkal, üvegcsékkel, de Kiza orrát a sok gyógynövény összekavarodott illata kellemetlenül hergelte, a köpenyével takarta a száját, igyekezett minél kevesebbet lélegezni.

– Hányadik hónapban vagy? – fordult felé Amo, ahogy a tűzzel megvolt.

– Két hónapja nem vérzek, talán két és fél. Nem tudom, össze-vissza volt mindig.

– Talán ezért se gondoltál arra, hogy utána igyál elhajtót – elmélkedett a néni, ahogy a kredencei körül sétált és üvegeket gyűjtött. Kiza elhúzta a száját, nem válaszolt. – Akkor nem is lennénk itt, igaz-e? A tüzes összeborulás bármikor, bárkivel, de aztán a felelősség...

– Meddig tart ez még? – vágott közbe Kiza összeszorult torokkal.

– Ó, nem sokáig. Megiszod, és pár órán belül hatni fog. Van egy kis szobám, ott kivárhatod a végét. Nehéz éjszakád lesz, és nem fog jól esni lóra ülni holnap... No meg még vérezhetsz is pár napig.

Kiza a nénit bámulta, a kezében gyűjtött üvegcséket, amikkel most vígan az asztalához járult.

– De én nem akarok vetélést.

Amo már nem volt túl vígan, sűrűn pislogva meredt rá, opálos szeme nagyon csillogott. – De hát nem is akarod te azt a gyereket.

– Ilyet sose mondtam.

– Nem kell, üvölt rólad. Mit bolondítasz, te nő? – vágta csípőre a kezét Amo bosszúsan. – Ha nem elhajtani akarod, akkor mit? Mást nagyon nem lehet ezzel kezdeni! Miért akarod megtartani?

Kizának fogalma se volt róla.

– Mindegy az, nekem a hányinger ellen kell szer, nem a... nem arra – sziszegett Kiza.

Amo némán hápogott, elvörösödött ráncos arca.

– Mondtam, hogy holnapra már kutya bajod sincs. Mit akarsz még hónapokig szenvedni? Majd pedig a kis fattyú nevelésével bajlódnál? Mert hát gondolom férj az nincs sehol. Tudod, mi vár rád egyedül?

– Ez mind nem tartozik ide – vágott közbe Kiza, majd lehunyt szemmel, a szagok émelyítő kavargásától inkább eldöntötte, hogy nem húzza az időt. Még elájul itt. – Felejtsd el a szereket, megyek, ezt nem...

– Ülj le, te bolond – ciccent Amo türelmetlenül, és odasietett mellé, megfogta a könyökét, ahogy Kiza körül megfordult a világ. A néni szorítása biztos volt, és ő támogatta el egy priccshez. – Várj itt, keverek neked egy-két port azért, amivel könnyebb lesz a nappalod és az estéd is – morgott Amo, ahogy leültette.

– Köszönöm – motyogott Kiza fáradtan, és a zsebében lapuló, kissé szikkadt kétszersültet elővette, rágcsálni kezdte. Amo szusszant egyet, majd visszavonult a kredenceihez. Kiza úgy tett mintha pihenne, de figyelte a vajákos minden mozdulatát – egyetlen olyan szert se kevert bele a poraiba, amit az elhajtáshoz akart használni.

– Bele se gondoltál, milyen életre kárhoztatod magatokat, mi? – hallotta meg a néni további morgását.
– Megszülöd, majd eldobod egy árvaházban vagy otthagyod az út szélén? Senki nem kényszerít arra, hogy megtartsd. Ez a mi titkunk lenne.

Kiza válasz nélkül hagyta, mert nem voltak válaszai. Nem volt képes ilyesmire gondolni, miközben az émelygéssel, a hidegrázással küzdött. A felmelegedő kunyhóban egyre jobban terjedt az az édeskés, rothadásra emléketető szag. Csak ki akart jutni innen a porokkal. Eddig jutott a tervekben.

Csak túlélni a következő étkezésig, csak túlélni estig, a révészig azt a két napot, keresni egy hajót, hazaérni. Wymon és Joria segítenek. Lehunyta a szemét, ahogy végigrohant rajta a reszketős vágyakozás, hogy velük legyen. Hetek. Hetek múlva. Addig megdöglik, ha nem is a kimerültségtől, akkor magát akasztja fel egy reggel, mert beleun ebbe az örökös, legyűrhetetlen gyengeségbe.

Soha nem volt ilyen gyenge. Ilyen esetlen, ilyen beteg és ennyire kétségbeesetten magányos. Ha magány mégis rátelepedett volna, akkor elitta, keresett egy szajhát, de most még inni se tudott volna, a gondolattól is rosszul lett. Majdnem elbőgte magát egy vajákos banya együttérző pillantásától, és most is veszettül szúrt a szeme, a torka. Ez nem élet így, nem az ő élete, nem az ő elméje... Próbálta elfelejteni Laronque undorodó fitymálását: Mert ezeknek ilyenkor az agya teljesen megváltozik.

De tagadhatatlanul átlényegült valami. Ez nem ő volt, Kiza Bruon valahol elveszett, mintha énjét kiokádta volna magából a ködös fák közé apránként, fájdalmasan, ezért soha többé nem lehetett ugyanaz az ember, aki volt. Ám azt se látta, hogy a halálon kívül mi más várt rá.

Két életet is tönkreteszek.

Amo két üvegcsével tért vissza hozzá, épp ledugaszolta őket. – A kék üvegben van a nappali, a barnában az esti. Mindkettő segít a hányinger ellen, keverd vízzel. Egyet készítek is neked, hogy lásd az adagolást.

Késhegyni por kavargott egy kupicában, majd felolvadt, és Kiza gyorsan lenyelte. Nagyon örült neki, hogy íztelen. Röviden elköszönt Amótól, szabadulni akart a fülledt szagú kunyhóból. A lovat szárnál vezetve szédelgett el a tisztásról, mélyeket lélegzett, egyre tisztult a feje, és ahogy a ködbe szívott, rájött, mire emlékeztette a benti szag.

Állott vérre.

Felkapaszkodott a nyeregbe, amint tudott, és maga mögött hagyta a javasasszonyt.

A lovára bízta magát a nap hátralévő, kevéske részében. A ködös erdőben vezető ösvényről nem tért le, bár iránytűvel mindig ellenőrizte, hogy még mindig nyugat felé tart. Amo által kitaposott kis útnak vélte, biztos volt benne, hogy a faluhoz vezeti. Két nap és kikeveredik innen. Abban is biztos volt, hogy Getha, Laronque és a többiek szellemei a főúton is kísértenék, nem csak itt.

– Meghaltatok, vagy én haldoklom? – kérdezte őket kábán, mikor este is még ott lődörögtek a szeme sarkában, épp a tűz fénykörén kívül. Válasz nélkül maradt, így csupán összekuporodott, hogy aludhasson. Az esti adag hányásgátlót be se tudta venni, a nappali adag még mindig működött. Egész nap nem hányt, ám cserébe szokatlanul nehéz volt a feje.

Meg kellett volna kérdeznie, hogy milyen mellékhatásokra számíthat.

De már aludt. Aludt, és álmában egy vért izzadó kunyhóból próbálta magát kikaparni. Kiszaggatta a mohát a rönkök közül, hogy hátha ott kijut a levegőre, de nedves, meleg, barnára rothadt iszamósságba nyúlt. Rothadó húst kaparászott. Nem voltak ablakok, ajtók, nem volt levegő sem.

Valami a hátára fordította. Kiragadta a kunyhóból, az alvásból, kótyagosan próbált visszatérni a valóságba. Mert ha valaki éjjel rángatta a lábát, az semmi jót nem jelentett. Lehetett volna vadállat, de a lihegéséből tudta, hogy valaki és nem valami.

A valaki a combján ült, a nadrágjánál matatott, a sötétben talán fel se tűnt neki, hogy egyre éberebb, és Kizát egyszeriben elöntötte a vörösen izzó ösztön. Szinte felgyulladt belülről.

Lecsapott a kézre, öreg, vékony csuklóra, a rajta tehénkedő alak meglepetten felszisszent. Amo opálos szeme világított, mint vadnak éjjel. Kiza minden maradék erejét megpróbálta összeszedni, hogy letaszítsa magáról. Az öreg vajákos viszont ellenállt.

– Neked aludnod kéne! – vádaskodott Amo, ahogy a csuklóját rángatta. Kiza nem felelt, Amo előre lendült, még jobban rátehénkedett. – Maradj veszteg! Egy pillanat az egész!

– Takarodj rólam!

Kiza lábáról eltűnt a súly, átfordította magukat, fegyver után tapogatott. Amo egyik keze így kiszabadult, és olyan vad erővel ragadta őt torkon, hogy Kizán átrohant a félelem, mert nem emberi tenyeret érzett magán. Csontos ujjak, hosszú körmök vájtak a bőrébe, odakapott a késével.

Míg Amo másik rémkeze az alhasánál szaggatta meg rajta a ruhát, karcolva a bőrét. Kiza sikított volna, ha tud, de csak vágta azt a csontkezet, szabdalta, hogy szabadulhasson, amíg a másik a hasát karmolászta.

Amo hangja felismerhetetlenre torzult.

– Add nekem, add nekem azt a magzatot! Az enyém! Nekem nagyobb hasznomra lesz, neked úgyse kell! Barom nőszemély, add már ide! – dühöngött.

Kiza a hang felé vágott, puha húst ért, Amo visított, gyengült a szorítása annyira, hogy kivergődje magát, nagyobb fegyverért nyúljon, teret kapjon, levegőt. De túl sötét volt, előre bukott, amikor Amo hátulról rávetette magát.

– Megöllek akkor, és a hulládból vágom ki! – Kiza megint érezte a nyakát metélő körmöket, hátrafelé csapkodott, vergődött, mint egy megvadult, vesztét érző ló. Egy elég mély karmolás a nyakán és vége, Amónak csak meg kell várnia, hogy kivérezzen.

Aztán felnyitja őt.

A rettegés és az ösztön vakító haraggá változott, Kiza nem érezte többé a saját testét, ahogy ellenállt. Levetette magáról a vajákost, ezúttal nem engedte távol magától, rávetődött. Kést döfött oda, ahol húst sejtett, ököllel vágott Amo sikításába, tépte és szaggatta azt a nőt, aki egyre ernyedtebb és gyengébb lett alatta.

Míg végül nem mozdult.

Kiza lihegve meredt a sötétbe, és egy pillanatig azt hitte, hogy álmodik, olyan halotti csönd támadt. De a fájdalom a nyakán túl valós volt, a hasán is csíptek a karmolások.

Nyelte és nyelte a levegőt, aztán görnyedve öklendezni kezdett. Egy picit se érdekelte, hogy gyomorsavval maratja tovább Amo hulláját.

Szédelegve feltápászkodott a testről, remegő kézzel tüzet csiholt egy lámpásba, azzal világított körbe. A fény megvillant Amo opálosan világos szemén, Kiza riadtan ugrott hátra, mert a tekintet túl eleven volt.

Kurva boszorkány.

Nem tudta, mennyi van hátra az éjszakából, inkább azonnal tábort bontott. Avart szórt a hűlő tetemre. A poros üvegcséket gondolkozás nélkül elhajította a bozótba. És nyeregben is volt.

Másnap nem ért el semmilyen faluhoz, folyóhoz se jutott közelebb. Harmadnap kibukkant a már ismerős tisztáson, a banya kunyhójánál, és kezdhette előröl a bolyongást.

De amíg a kunyhónál járt, meg kellett kapirgálnia a rönkök közötti mohát.

Ügetve hagyta maga mögött a helyet, jeges izzadság csorgott a hátán, és még éjjeli táboránál is érezte a körmei alá ragadt, rothadó hús émelyítő dögszagát.

***