Igyekezett higgadtan vonulni a császári palota folyosóin. Díszegyenruháját most viselte először, a fekete zubbony magas gallérja a nyakába vágott, folyton magára kellett szóljon, hogy ne piszkálja. Éjjel varrta fel rá rangjait jelző szalagokat, pecséteket, amiket egy dobozban őrizgetett.

Kongtak léptei, díszkardja a csizmájának csapódott, a markolaton arany láncok csörömpöltek. Ostoba, flancos gúnya. Egyedül a haját szerette, amit hagyott megnőni, a tincsek a válláig értek, és szabadon hagyva valahogy meglágyította a vonásait. Reggel azon szenvedett, hogy kifésülje, szorosan hátrafonja, majd kontyba tekerje. Bárcsak Val segíthetett volna. Igazán utálta, hogy egyedül kellett a hajával babrálnia.

Mi a szart akart tőle Thessabell? Idegesen végigsimított a makulátlan fonatokon.

Beengedték a fogadóterembe. A császárné az ablak mellett álló asztalnak támaszkodott, kifelé meredt az udvarra, ujjnyi vastag szivaron csámcsogott. Az asztaltól pár lépésre arany-ezüst kárpitozású fotelben egy férfi ült, sápadt, merev arccal emelkedett fel Kiza üdvözlésére. Kiza meghajtotta magát a férfinak, a császárnénak még mélyebbre hajolt, és addig nem emelkedett fel, amíg Thessabell meg nem szólította.

– Egy ruhára igazán futhatná a zsoldból.

– Szoknyában nehezemre esik a harc – felelte Kiza. Ugyan volt a seregnél női díszegyenruha is, de sehol se állították, hogy ne vehetné föl inkább a zubbonyt és nadrágot. Thessabell megigazította vörös és mélykék kockás rakott szoknyáját, a súlyos gyapjú ránézésre is erőt, nemességet kölcsönzött. Thessabel a vállán átvetett bőrt cirógatta, mely olyan fekete volt, mint a vastag copfba font, hosszan leomló haja.

– Egy valamirevaló katona szoknyában is tudna harcolni. Ő itt a fiam, Dartesham.

Kiza merev arccal ismét meghajolt.

– Herceg. – A herceg fekete medvebőre a szék háttámláján hever kiterítve. Sebezhetőn. Thessabell magán tartotta. Amióta Kiza megszerezte tőle, belemerített egy kést, nem látták a szőrméje nélkül. Elégedettség dorombolt végig Kiza gerincén, gyógyítón cirógatta a régen bezsebelt ütések fantomfájdalmát. A császárné végül letette a szivart, Kizát méregette.

– Elég lesz a hajbókolás. A várakozásaimat fölülmúlva még életben vagy, meggyőződésem, csupán azért, hogy engem idegesíts, katona.

– Százados.

– Tessék?

– Bruon százados, felség – emelte fel az állát Kiza. Thessabel szeme állatias színt öltött fel, fekete karommal simogatta a vállán átvetett szőrt.

– Áh, valóban. Messze nem tűntél ilyen ambiciózusnak, amikor először találkoztunk.

Kiza a nyelvébe harapott, a nő játszott vele, tudta nagyon jól a rangját, máskülönben nem is hívatta volna ide. Vissza kell vennie az arcából, mielőtt Thessabell tépi le.

– Tegyük hozzá, hogy az egységemben megritkultak a tisztek és főtisztek, köszönhetően a luzoni lázadásnak.

Pár hónapja zavargások miatt ismét forrongó pont lett Luzon fejedelemsége, odairányították az egységet, ahol Kiza is szolgált. Egyszerű rendfenntartásnak, erőfitogtatásnak indult, semmi többnek. Senki nem sejtette, hogy milyen komoly lázadói csoport emelkedett fel a fejedelemségben.

Álmukban mészárolták le a karasi katonákat. Felgyújtották a várat, a kaszárnyában mészároltak. Kiza aznap kimenőn hempergett Vallal. Hála a Világanyának. Hála, hála, hála.

Ez a szerelem menti meg. Ez tartja életben.

– Igaz – felelte lassan a császárné. – Bár most, hogy látlak, kedvem támadt meggondolni magam. Mennyi idő alatt sikerült visszaszerezni Luzont?

Kiza remélte, hogy nem fintorog, nem forgatja a szemét. A császárné tudta nagyon jól, mi történt, de tőle akarta hallani a kudarcot.

– Két nap után fel kellett adnunk a várat. Elszabadult egy átok a visszafoglalás alatt, és nem sikerült kézre keríteni a nekromantát, aki szórta.

– Milyen fajta átokról van szó? – szólalt meg Dartesham. A hangja reszelős volt. Bár nem parancs volt, Kiza mégis kihúzta magát, annyira a vérében volt már, hogy makulátlanul egyenes gerinccel feleljen a feltett kérdésekre.

Ha letelnek az évek...

– Egyfajta virális halottkeltés lehet, de nem volt időnk megfigyelni, gyorsan kellett cselekedni, mielőtt az átokkör bezárult volna. Ellenkező esetben nem lehetnék itt. Ahogy a katonáim nagyja sem, így is sok a veszteség, így is túl sokan ragadtak a körön belül. A felderítőink a nekromantát keresik azóta is, hogy feleljen a tetteiért, és levegye az átkot a várról.

– Nadra hadnagy?

– Ő vezeti őket, igen.

– Úgy hallom, még sose okozott csalódást a képessége.

– Sok sikeres hadművelet a szakaszának volt köszönhető – hajtotta le a fejét Kiza. Valnak, az árnyainak egyedül, de nem merte ennél jobban felmagasztalni a nőt, nehogy Thessabell gyanút fogjon. Vagy csak eszébe jusson áthelyeztetni máshova. – Biztosra veszem, hogy a nekromantát is hamarosan megtalálja.

Thessabell oldalra döntötte a fejét.

– Ahogy nem lehet rá panaszod a hálószobában sem. Már ha a bérszobácskákat lehet annak nevezni.

Kiza megszédült, ahogy kifutott az arcából minden vér. Thessabell torkát bámulta, képtelen volt a szemébe nézni. Nézte, és a benne halmozódó harag azt sisteregte a vérében, hogy tépje ki azt a gigát, mielőtt olyan parancsokat kap, amik tönkre teszik a titkon dédelgetett jövőt Vallal.

Hogy? Ki árulta el őket? Kit kell levadászni és darabokra törni?! Tagadd le! Tagadd!

De torkára forrt minden szó. Végük van. A császárné fintora csöpögött az undortól.

– A magánügyeidben nem vagy túl körültekintő, százados. A csatatéren kívül megvakít a mocskos szenvedély, nem igaz?

Nem felelt, úgyse kérdés volt. Kibírhatatlanul kényelmetlenné vált a nyakába vágó, kemény gallér. Megfullad. Végül Thessabell az ablak felé fordult.

– Visszahívatlak az egységedtől. Palotaszolgálatot fogsz teljesíteni egy évig. Ezalatt az év alatt nincs kimenőd, állandó készültségben kell töltened a napjaidat, edzened és fejlesztened kell magad a testőrségem tagjaival. Amilyen ambiciózus kis rohadék vagy, katona, sokra fogod te még vinni. Amennyiben lazsáláson és direkt nyegleségen kaplak, lerágom a fejedet a helyéről. Maximális teljesítményt várok el. Egy év elteltével mérlegelni fogom az előmeneteledet.

Kiza erővel próbált rendesen lélegezni. Biccentett. – Igenis, császárném. – Nem ismert rá a saját hangjára.

– Hány éves is vagy?

– Huszonhárom.

– Ahogy Dartesham is. Remek. Az ő személyi testőrségébe fogsz belépni kezdetnek.

Dartesham megfeszült, ő is úgy biccentett, mint aki tudomásul veszi a parancsot.

Kiza szétvert egy ivót aznap este Karasban, három legény kellett, hogy kitessékeljék. Jobban nem mertek belekötni az egyenruhája miatt, amit legszívesebben a csatornába hajított volna. A korlátra támaszkodva zihált a betermelt piától, a dühtől, ami izzította. Kőről kőre le tudná bontani azt a szaros palotát, ami ezentúl a börtöne lesz.

– Engedd el – susogta a fülébe a loncillat. – Kibírjuk. Még pár év, és miénk a világ.

Kiza kábultan fordult bele az árnyékba, ami alig vált el az éjszakai sötéttől. – Képtelen vagyok... Úgy, hogy többé nem láthatlak, érinthetlek.

– Minden nap beszélhetünk. Azt nem tudja tőlünk elvenni senki.

Kiza a korlátot rángatta tehetetlen dühében, majd leborult rá, az árnyak a tarkóját, nedves arcát simogatták. Val meglepetten sóhajtott.

– Gyere, látogass meg. Pár napra vagyok, Hartusban, északra, gyere.

És Kiza még aznap este, tajrészegen lóra ült, beleveszett az éjszakába. Megesküdött volna rá, hogy az éjjel a lova árnyékszárnyakat növesztett, repítette a csillagokon, füstös sötétségen, árnyas zsebekben, hogy minél hamarabb Valhoz érhessen.

Egy héttel később szolgálatra jelentkezett a palotaőrségben, már acélkemény szívvel, éles tudattal és egy karikagyűrűvel az ujján.

Szerette volna azt hinni, hogy egy életre elegendő szerelmet adott és kapott abban a pár drága, csodálatos napban a hartusi rengetegben. Eleget, amíg újra találkozhatnak. Amíg újra összeérhet a kezük és ajkuk. Addig csak az éjszakába suttogott szavak maradnak, melyek mögött örökre ott fog visszhangzani a házassági esküjük.

Folyamatosan a gyűrűjével játszott, mintha Val haja lenne, csavarta az ujjai körül, forrósította. Néha attól félt, hogy eldeformálódik. De nem bírta abbahagyni.

Teltek a hetek, a hónapok. Val néha napokig hallgatott, a nekromanta mindig kicsusszant a kezéből, a sikertelenség frusztrálttá tette. Kiza biztatta, ahogy tudta, és néha semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy ismételgesse neki, mennyire szereti őt, vár rá türelemmel, bármeddig képes lenne várni.

Dartesham kinyitotta a lakosztályának ajtaját, ahol aznap este is őrt kellett állnia. A férfi csupán a fejét dugta ki, hunyorgott Kizára. – Ha még egy este a szerelmi nyomorgásodat kell hallgatnom...

– Lerágod a fejem?

– Gyere be, igyál velem! – horkant a férfi. – A nőd ma nem fog szórakoztatni minket az árnytrükkjeivel?

– Azt hiszem, túl messze van, vagy túl elfoglalt.

Émelygett a bűntudattól, Val kidolgozza a belét odakint a vadonban, ő meg itt poshad egy szaros palotában. Belépett a hercegi szobába. A férfi vérvörös, fodros szoknyát viselt, nyakában csipke sálat dísznek, felöltött egy áttetsző, fehér blúzt is, majd a tükör előtt pördült egyet. Elragadtatva nézte, ahogy a szoknya úszik az alakja körül.

– Csüccs le, szolgáld ki magad.

Kizát már nem kellett biztatni, tudta a járást. A bárszekrényhez járult, töltött magának aranyló szeszt egy kék kristálypohárba, majd ráérősen dohányt sodort, mámorporral hintette meg. Ha másért nem is, ezért biztosan megérte Darteshammal jóban lenni.

A fickó két hétig bírta előle takargatni különleges vonzalmát női csacskaságok iránt, ahogy ő hívta. Ruhák, csipkék, illatszerek, krémek, sminkek, lakkok, hajdíszek, parókák. Dartesham a lakosztályának zárt ajtói mögött átváltozott azzá, aki valójában volt. Kiza azonnal a szívébe zárta ezért, és egyáltalán nem lepődött meg azon, amit a herceg... vagyis hercegnő mondott neki.

Hogy az anyja pontosan azért rakta őt ide, hogy figyelje minden lépését, visszatartsa a devianciáitól, ne mehessen csak úgy férfiakat kajtatni az éjszakába.

– Amennyiben a hercegnő úgy kívánja, én nem látok és nem hallok semmit.

– Azt akarja majd, hogy az egy év szolgálati időd után elvegyelek és megdugjalak. Ki nem állhat téged, de tudja, hogy milyen csodálatosan erős vagy. Te ki tudsz hordani egy éjmedvét. Tenyészteni akar.

Kiza a gyűrűjét forgatta. Lecsendesítette magában a dühöt, az ingert, hogy rongyoljon át a császárnéhoz, és fojtsa meg álmában a saját bundájával.

– Okos. Ha a csaták nem, akkor majd elvisz a szülés.

– Képzelem. De minden fivérem házassága elrendezett. És nem egy lányt kellett az ágyhoz kötözni, hogy nyugton maradjon, amíg meghágják.

Kiza beleszívott a mámorporos cigarettába, leöblítette a szesszel. Nem rohanhat át megfojtani Thessabellt. Még mélyebben szívott a dohányba.

– Maximum én foglak téged kikötözni, hercegnő, ha bármi ilyesmivel próbálkozol. A nyakadnál fogva, az első fára.

– Hm, ne ingerelj. Már mindent elképzeltem. A nagy ruhámat, hatalmas abronccsal, vérvörös csipkével és csillogó selyemmel. Fekete tiarám lesz, hozzáillő nyakékkel. Még a rúzsom is fekete lesz, a körmöm meg vörös, mint a ruha és a cipőm. Te megy a szutykos kis díszegyenruhádat viselheted, mert csinosan áll, de lesz egy fekete koronád, az én tiarám párja. Döglesztő páros leszünk. Na, engedd meg, hogy kiéljem magam.

Kiza engedte, a mámorcigaretta után igazán nem számított. Még jól is esett neki, ahogy Dartesham krémekkel kenegette az arcát, aztán az ecseteivel új arcot festett rá, kihúzta a szemét, ajkát, kipingálta a körmét. Ha nagyon belendült, a haját sütővassal göndörítette, színes tincseket festett bele. A csacskaságok bekúsztak szívébe, kedvelte a púderezést, kedvelte azt az arcát, amit ilyenkor ő is felfedezett. Ő is tud vonzó lenni.

A katonaság után lenne ideje vajon ilyesmire? Elképzelte magukat Vallal egy szalonban borozgatva, amíg szépészlányok pepecselnek rajtuk, kuncogva fogadta meg, hogy egyszer biztos kipróbálják. A mámorpor megtette a hatását. Ő sose kuncogott.

Barátságuk tetőfokán Dartesham elvitte magával Mariska-hegyre, ahol a hercegnő egy hétig az lehetett, aki volt: egy csodálatos nő, Frellia. Minden nap új ruhát öltött, vásárolgatott, színházba járt a káprázatos öltözeteiben, parókáiban, és éjjel több szeretőt invitált a szállására. Kiza jó testőrként megvédte az atrocitásoktól, zsebmetszőktől, kocsmai verekedésektől, és azt kívánta, bárcsak Val vele lenne.

***

– Át kellett mennem érte egy kapun. Átszökött a rohadék. De megvan. Ez nem hivatalos értesítő, erről nem tudhatsz. De megyünk vissza Luzon felé. Ha ez a te Frellia hercegnőd valóban olyan jó fej, és elintézi, hogy találkozhassunk, akkor nem bírom magamban tartani többé, hogy megyek. Megyek hozzád!

Kiza borzadva meredt a szoba sötétjébe. – Átléptél a másik világba? Val...

– Szaros babonák nem fognak visszatartani. Pár nap. Pár nap.

Ezután csönd lett.

Pár nap múlva valóban parancs érkezett, hogy szedje a holmiját, a császárné a testőrségével együtt vonult fel Luzonhoz. Thessabell is jelen kívánt lenni az átok feltörésekor és a vár visszavételekor.

Kiza egyre Valt szólongatta, de az árnyak lepisszegték, mint egy rakoncátlan gyereket. A táborban idegesen hallgatta Thessabellnek tett jelentéseket a vár állapotáról, a falak között bolyongó élőholt katonákról. Thessabell követelte, hogy azonnal törjék meg az átkot, de pár tábornok óva intette, szörnyvadászok felbérlését tanácsolták neki a holtsereg ellen.

Val úgy vonult be a parancsnoki sátorba, mint egy kérlelhetetlen hadúr. Kiza szíve kihagyott. Minden vágya volt eldobni páncélt, kardot, sírva ölelni a nőt, akinek arcát megvésték a hajszával töltött hónapok, a stressz, a vadon viszontagságai. Ki akarta simítani ráncait, megszínesíteni sápadt arcát, mosolyt csalogatni kihűlt szemébe.

Val rá se nézett, csak a császárnéra, meghajolt.

– Nadra hadnagy, hallgatom – intett Thessabell szárazon. – Hogy van a nekromanta?

– Jelenleg minden erőmet és árnyamat lefoglalja, hogy ne szökhessen el újra.

Kiza gyomra apróra szűkült. Hát ezért nem jött válasz. Ő meg folyton nyaggatta őt, elvonva a figyelmét, erejét.

– Mindent megteszek, hogy bezárva tartsam, de az én képességeim is végesek, sokáig nem tart már ki az erőm, nem tudok többet várni. A nekromantából sikerült kiszednem, hogy vissza kell kerülnie az idézés helyére az átok feltöréséhez, amihez hosszas meggyőzés után rászánta magát. Onnantól a hadsereg is képes lesz elintézni a holtakat.

„Kiszednem." „Hosszas meggyőzés." Kiza összeszoruló torokkal nézte a Val szemét kísértő sötétséget. Bár Val egyszer se rótta fel neki, látható volt, ki sínylette meg jobban az elmúlt időszakot kettejük közül. Ez velem jár, ezzel jár a vérem, mondogatta Val. Minden borzalom, amit az éj elleplez. Ezért is szeretem veled magamat, mert amit veled tehetek... az az én jobbik részem.

– Mit tud az átokról?

Val arca megfeszült. – A holtak nem maradnak holtak, újra és újra életre kelnek. Talán még egy szörnyvadász se tudna velük mit kezdeni.

– Javaslat?

Kiza látta az izzadságot Val homlokán, a nő habozott a válasszal, pedig ott volt a szemében a megoldás. Kiza könyörgött neki magában, hogy hallgasson. De Thessabell se volt hülye.

– Hány embert tud magával vinni az árnyakban, hadnagy?

– Csak egyet – felelte az árnyvérű rekedten, mereven a császárné térdét figyelve.

Thessabell hátradőlt, intett a kezével. Kiza számára minden mozzanat, minden szó felért egy hóhér lecsapó bárdjával.

– Akkor magán a világ szeme, hadnagy.

– Vele megyek! – bukott ki Kizából, Thessabell idegesen ciccentett, de figyelemre se méltatta, miközben Val egy rövid meghajlással tudomásul vette a parancsot, sarkon fordult, és kivonult.

Rá se nézett. Felé se pillantott. Nagy francokat. Zúgó fejjel lépett el a helyéről.

– Bruon! Bruon! Szolgálatban vagy, Bruon!

Otthagyta a sátrat. Val nem jutott messze, és nagy szemekkel nézett hátra, amikor elkapta a karját.

Gyönyörű, zöld élet, árnyak nélkül, csillogón. Egyikük se szólt semmit, csak bámulták egymást, amíg Kiza megelégelte. Magához rántotta őt, és nem érdekelte, hogy ki látja, hol vannak, megcsókolta.

Val elsőre elhúzódott, ijedten kapott levegőért.

– Kiza, Thessabell lát!

– Ki nem szarja le, gyere ide – nyögte Kiza szédülten, és visszarántotta magához. – Senki nem tarthat vissza attól, hogy a feleségemet csókoljam.

Val kipirultan felnyögött, már nem ellenkezett, beleolvadt a karjába. Átkarolta, finom ujjaival a hajába túrt, pár tincset az ujja köré csavart.

– Veled megyek – suttogta utána. Val szeme megtelt keserűséggel.

– Nem tudlak elvinni téged is. Kérlek, engedj el, hadd legyek túl rajta. Ezért az egy csókért megint évekkel fizetünk úgyis. Még több sunnyogással, még több várakozással. Kiza...! Miért nem bírtál egy kicsit várni még, miért kell...

– Szeretlek és hiányoztál! Szeretlek – suttogta Kiza, hogy elduguljon Val panaszáradata.

– Bruon! – üvöltött Thessabell. Val összerezzent, Kiza csendes csókot nyomott a homlokára, eleresztette. Val a szemével intett búcsút, elszelelt, és Kiza szembefordult a császárnéval, aki fölé tornyosult, tekintetében sárgán horgadt föl a harag, az éjmedve.

– Ez a hadsereg – sziszegte a nő. – Nem pedig egy örömtanya!

– Tudtommal nem tiltja szabályzat, hogy a köteléken belül házasságot kötött katonák üdvözöljék egymást.

Thessabell megrándult, még pislantott is, mintha valaki megpofozta volna.

– Mit hadoválsz, katona?

– Nem tiltja törvény, hogy üdvözöljem a feleségemet, Nadra hadnagyot – emelte fel a fejet Kiza. Thessabell újra megrándult a „feleségem" szónál, és Kiza megfogadta, hogy annyiszor használja majd, ahányszor csak tudja.

– Még – hörögte Thessabell. – A magadfajta korcsok ebben a birodalomban nem is házasodhatnak! Hallasz?! Te nem fogadhatsz ezen a földön örök esküt, mert nincs olyan pap...

– Egy hartusi papnő adott minket össze, rajtunk a Világanya áldása.

Erdei amazonok, csodálatos nők, remek harcosok, és Karas császársága alá esik a fejedelmük.

– Hartus egy kurvafészek. Takarodj a szemem elől! A táborban maradsz! Hallod?! Ha elhagyod az őrhelyed, leszaggatom a fejed a helyéről!

Kiza röviden meghajolt, elfordult. A táborban van esélye elcsípni Valt, nem igaz?

– Teszek róla, hogy megkeserítsem az úgynevezett házasságod, Bruon. Nem látod többé Nadrát, amíg engem szolgálsz!

Kiza keze ökölbe szorult. Az még három év. Val ki fogja nyírni, hacsak nem talál módot, hogy háromévnyi boldogsággal jutalmazza meg három perc alatt.

Valt a hadi mágus sátrában találta. A magas, fekete férfi épp egy arany medált aggatott Val nyakába, a párja a saját mellén csillogott.

– Ezt Io Amulettjének hívják, ezer nap ereje lakozik benne. Azért van kettő, hogy távolról lehessen indítani a varázslatot. Amennyiben szorul a hurok, hajítsa az élőholtak közé, és fusson, hagyja el a várat, a nekromanta átokköréből a magára tett óvóbűbáj kihozza majd. – Itt a hüvelykujjával furcsa szimbólumot rajzolt Val sápadt homlokára, a jel egy pillanatra felragyogott, majd a bőrébe ivódott. Kiza mindig fölösleges zsoldpazarlásnak tartotta a mágusok sorozását. A seregbe azok a gyengécske mágiahasználók jöttek, akiket a nagyobb akadémiák és társaságok nem fogadtak be. Egyszerre egy személyt tudtak mágikus védelemmel ellátni, kevesen voltak, minimális hasznuk volt csata során, de most... Most hálás volt. A mágus mélyen Val szemébe nézett. – Semmi esetre sem szabad az amulett közelében tartózkodnia, amikor aktiválom a párjával. Kiér az átokból, küldi a megbeszélt jelet, szabadjára engedem a varázslatot, hadnagy. De ha minden a terv szerint halad, nem lesz rá szüksége. A nekromanta kiiktatott átka után a sereg bevonul, eltakarítja a holtakat, magának addig kell kitartani.

– Adja a Világanya – suttogta Val, ahogy a zekéje alá dugta a medált. A mágus biccentett, majd Kiza kikísérte Valt a sátorból, megragadta a kezét, úgy vonult vele a tábor határáig.

– Ostoba, telhetetlen jószág! – dühöngött Val, de Kiza csak vigyorgott, a szájához húzta Val kezet, csókot hintett rá. – Megkeseríti az életünk! Hercegnőt csinál belőled, hogy szüld neki az éjmedve harcosokat! Én meg a Peremvidéken fogok megrohadni valami putriban, Nystisen! Állj – morrant Val, mikor elérték az utolsó sátrat. Kiza páncéljára csapott, hogy megállítsa, csak úgy dörrent az acéllemez. – Nem jöhetsz tovább.

– Igenis – pukedlizett Kiza, mire Val újra lecsapott, de Kiza meg se érezte.

– Szemtelen, románcos nőszemély! Sikítozni fogsz, amint kezelésbe veszlek végre! Lefogadom, hogy elpuhultál a nagy palotai kényelemben!

Kiza vigyora még szelesebb lett, Val kipirultan, mérgesen méregette, majd megrándult az ajka. Egyszerre hajoltak össze, a csókjuk finom volt, mámoros ellentétben állt a felpaprikázott szavakkal.

– Maradj itt, ezen a szent helyen. Itt semmi nem történhet veled, semmi rossz – suttogta Val a csók után, olyan közel, hogy forró lehelete égette az ajkát. – Tudod, hogy itt, ezen a helyen vallottunk szerelmet?

– Hát persze.

– Nem viccelek, Kiza, itt történt, tudom, érzem. Ez a hely egyszer megmentett minket. Megáldottuk a szerelmünkkel, ezért most is megsegít minket. Hidd el, így lesz.

Kiza a kezébe vette Val törékenynek tűnő arcát, telehintette csókokkal. Ki is a románcos nőszemély? Nem rótta fel neki, mert imádta Val romantikus ábrándjait. Olyan puhasággal és melegséggel töltötte el, aminek híján volt, és kiéhezetten, telhetetlenül vágyta érezni. Mindig. Sokáig álltak így a tábor szélén, majd Val nagy nehezen elfordult, és futólépésben eltűnt a luzoni várat övező erdőben. Ott bekebelezték az árnyékok.

Kizát visszaparancsolták Thessabell mellé, aki még mindig vérig volt sértve.

– Gyereketek se lehet – mordult hirtelen a nő. Kiza a szemét forgatta.

– Egymásra van szükségünk, és a kötelező sorkatonaság letelte után nem tehet semmit ellene, felség. – Kiza merev nyakkal megállta, hogy ne acsarkodjon a nő arcába.

– Éveid vannak hátra. Nem engedem, hogy lásd őt – csikorgatta a fogát Thessabell. Kiza képtelen volt nyugton maradni, a császárnéra nézett, aki sárgán, állati szemekkel meredt rá.

– Kibírom. Csak figyelj!

Letegezte, de nem érdekelte. Thessabell sértetten rámordult, vörös arccal hagyta őt ott.

Telt az idő, a nap lassan nyugovóra tért, de a vár felől vagy Valról nem érkezett hír. A katonák nyugtalanok lettek, a vezérkar megparancsolta nekik, hogy vonuljanak fel az erdő határában. Nadra hadnagy jelzésére azonnal támadnak.

Egy járőr mozgást észlelt a fák között.

Thessabell ellentámadást parancsolt az íjászoknak, de a saját szemével láthatta, hogy a lenyilazott ellenfél pár pillanat után felkelt, és újra megindult. Maga előtt tolta az enyhén remegő levegőt, mint egy falat, a holtak az erdő határán túlra értek. Eddig nem tudtak eljönni, nem lett volna szabad... Kiza torkát félelem szorongatta.

– Val, mi történt?

Árnyak robbantak szét Kiza vállán, fullasztó loncillat szédítette el.

– Val!

– A rohadék! A rohadék! – Val zokogott a dühtől, a hangja távoli volt, az árnyai tovább röppentek, egyenesen a hadi varázslóhoz. Kiza rohant, Thessabell is épp akkor ért oda.

– Az átokkör tágul – hebegett a varázsló, miután Val jelentett neki. – A nekromanta felerősítette a varázslatot, bár már nem tudjuk meg, mennyire, mert Nadra hadnagy végzett vele. Most csak az amulett segíthet. Hadnagy, helyezze a nyakláncot a nekromanta idézőkörének közepére, Io napja képes lesz elpusztítani. Helyezze el, aztán tűnjön onnan, a jelre aktiválom a varázst.

Val loncos árnyai a varázsló körül lebegtek, majd visszakúsztak Kiza nyakára, hűvös, virágos illat ragadt rá, mint egy vastag sál. Félek, suttogták az árnyak, félek, félek, egyedül vagyok. Kiza remegett a páncélban, nem mert szólni semmit, Val vad kiáltása a fülében csengett, harcolt, küzdött. Félek. Félek, itt fogok meghalni egyedül. Félek. Kiza a fejét rázta, úgy meredt erdő mögötti, alkonyatba bújó várra, mintha látná Valt, ahogy élőholtakat vág le, hogy odaférjen az idézéshez.

Aztán futott, hallotta a lihegését, csizmájának dobbanását. Futott, hogy elérje az átokkör szélét, ami már a mezőn terjedt, a holtak bűzfelhője előfutárként söpört végig a seregen és a táborban. Hogy a francba fogja magát átvágni azon a sok halottan, hogy kiérjen időben?

Kiza a kardját szorította. Ha bemegy elé, bennragad vele, rajta nincs bűbáj a kijutáshoz.

Valnak találnia kell egy olyan szakaszt az átokkörön, ahol kevesebben vannak, ahol ki tud surranni. Képes lesz rá, az egyik legjobb felderítő, a legügyesebb, az éjszaka, az árnyak a barátai...!

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – nyögte Kiza. A varázsló nyakában felragyogott a nyaklánc, a levegőt remegés és mágia fémes szaga töltötte be. A mágus megfogta a medált, megérkezhetett a titkos jel.

Val kijutott! Kiza lelkesen kapott levegőért, legszívesebben a levegőbe ütött volna.

– Ó, Kiza! – sírt Val, ahogy csönd lett. – Ó, Kiza!

– Hol vagy?!

– Sajnálom. A várból se tudok kijutni, tele van halottakkal. Nem bírok... nem tudok. Bezárkóztam egy terembe.

Az árnyak vadul sisteregtek Kiza nyakán, félekfélekfélek.

– NE! Gyere ki onnan! Indulj!

Thessabell Kizára bámult, aranybarna szeme nagyra tágult. – Nadra még ott van?

Kiza meg se hallotta, mert üresen kongott a feje, elhagyta minden melegség, csak jeges félelem maradt. Végevégevége.

– Bemegyek érted! Indulj el, félúton találkozunk!

– Azonnal állítsd le a varázslatot! – fordult a császárnő a varázslóhoz, aki tágra meredt szemmel bámult rá. Ijedten nyelt.

– Minden tiszteletem, felség, ezt nem tudom többé leállítani. A lelkére kötöttem, hogy akkor küldje a jelet, ha kiért, felség, én... sajnálom, én figyelmeztettem!

Kiza nekiiramodott, katonákat lökött szét, Thessabell a nevét kiáltotta, de csak Val halk lihegését és sóhajait hallgatta. – Megöllek, ha fel mered áldozni magad! Indulj el! Indulj el, Val! Ez egy parancs! – kiabálta Kiza a nyakában csüngő, ölelésmeleg, illatos árnyékba, ami... ami nehezebb és nehezebb lett, ahogy visszatartotta őt. Már nem félelemről sustorogtak. Nyugalomról, békéről, öröklétről. Szeretlekszeretlekszeretlek. Val bebugyolálta magát az árnyékokba. – Val! Eressz el! Val!

– Itt volt az első közös harcunk.

Kizát a földre tiporta az árnyék ereje, üvöltve küzdött ellene, de mintha mindenére mázsás homokzsákokat aggattak volna. Nyugalomnyugalomnyugalom.

– És az utolsó is. Szeretlek, Kiza. Imádom, hogy az öröklétbe vihetem a szerelmed.

– Kérlek, kérlek, Val! – Kiza arca a lonc illatú árnyékba fulladt a fűszálak között.

Éles, fényesen fehér fény robbant a vár közepén, és mint a villám, szétterjedt. Vakító erejét nem bírták nézni a katonák, és Kiza végre szabadult fogságából. Talpra ugrott, hogy rohanjon, de aztán rájött, miért eresztették az árnyak. Nem volt gazdájuk.

Magától omlott vissza a földre. A robajló fény hője az arcát érte, a katonák üvöltöztek körülötte, többen megbontották a sort, menekültek, de a varázslat nem érte el a sereget. Egyszerre megszűnt a vakító fény, megérkezett a jótékony éjszaka.

Kiza elvonszolta magát a varázslat széléig, beletúrt a fűbe, ujjai átkúsztak a megégett, még meleg hamuba. Az erdőnek, az élőholtaknak, a várnak már semmi nyoma nem maradt. Luzon megsemmisült. Io Amulettje felperzselte még a sziklát is, egy hatalmas kráter tátongott a szeme előtt. Pont olyan, mint ami a mellkasában keletkezett és tágult, tágult, tágult, hogy benyelje őt.

Nincs mit lemosni, felöltöztetni, bebugyolálni. Nincs mit temetni. Nincs mivel házat választani, nincs mit csónakáztatni, nincs mit megölelni, megcsókolni. Nincs kivel álmodozni, beszélgetni. Csak a táguló, fekete kráter.

Kiza a hamus kezére meredt. Hiszen pár órája itt tartotta a kezében. Mindent. A jövőt. Az álmokat. És most egy kráteré.

Kibírta a három évet. De semmi emléke nem maradt róla. Rengeteg piával és mámorporral tett róla, hogy kidobják a palotaőrségből, megfosztották rangjaitól. Thessabell császárné felől soha nem jött figyelmeztetés vagy fenyegetés romló magaviselete miatt. Hagyta, hogy elkallódjon. Hagyott neki mindent.

Egyetlen momentum égett a fejébe abból az időszakból. Dartesham herceg boldog eljegyzését doboltatták ki a várban, egy lord fiatal, túl fiatal lánya lesz arája. Pár nappal később a herceg testét egy útszéli fán lengedezve találták meg a szakaszával. Vörös, csipkés, aranydíszes ruhát viselt, vörös fátylat, fekete tiarát, csodálatos sminkje a halálnak is szép arcot kölcsönzött, nyakék helyett ezüstből sodort kötél tekeredett a nyakára. Fekete bundáját a kiválasztott fa törzsére tűzte egy díszes tőrrel, mellékelte hozzá rövid búcsúlevelét. Friella néven köszönt el. De Kizának nem maradt ereje őt is gyászolni, a luzoni kráter teljesen elnyelte. Úgy érezte, sose tud a mélyéről kimászni, amíg a seregben lesz.

Felejtett, fulladozott a kráter fekete hamujában

A bevonulásának tizedik évfordulóján egy peták nélkül útjára bocsájtották.

Végre megpillantotta a fényt a kráteren túl.

Elindult, hogy új emlékeket teremtsen, és övé legyen a világ.