Ígérd meg, hogy túléled. Hogy nem adod fel, bármi is történjen. Nem számít, mennyire reménytelen.

Miután Rose kijelentette, hogy nem száll hajóra, egy igen hosszas vonatúttal jutottak csak el a White Star Line társoság székhelyéhez. Az órák lassan teltek, egy kis fülkében összezárva a többi utassal. Mint kiderült még hetekkel a történtek után sem felejtette el senki a Titanic sorsát. Sőt! Elkezdődtek a találgatások, összeesküvéselméletek, és Rose - ék a legelképzelhetetlenebb variációkat hallották az utuk során. Ilyen például, hogy a hajó egy nagy bomba volt, amit a britek küldtek New York ellen, és ezt Amerika észrevette ezért elsüllyesztette a hajót, vagy, hogy ez az egész a legénység ötlete volt, akik tömeges önygilkosságot akartak elkövetni.

- Szerintem a németek lefizették a kapityánt, hogy menjen bele a jéghegybe! - vélekedett egy öreg hölgy. Vagy inkább szipirtyó, gondolta Rose. Mi közük van ehhez a németeknek? Ekkora hülyeséget.

Rose egyet sem hitt el ezekből a teóriákból, még csak meg se fordult a fejében semmi afféle, hogy ez valami emberi dolog következménye. Vagyis, de nyilván annak, de nem gondolta, hogy ezt bárki előre kitervelte volna. Ő a Sorsban hitt, abban, hogy mindennek van oka, bár ez élete során nem egyszer megkérdőjelezhető álláspontnak bizonyult.

- Rose! Gyere, megérkeztünk - rázta meg a karját Sam, visszarántva őt a valóságba.

- Végre! - állt fel Rose a kényelmetlen ülésből. Észre sem vettem amikor megállt a vonat, gondolta magában.

- Hölgyeim, jöjjenek csak, erre tessék, és utat a kismamának! - kiáltotta az egyik kalauz Rose - ra mosolyogva, aki csak értetlenül nézett rá.

Sam villámgyorsan nézett Mollyra, aki csak elhúzta a száját, majd legyintett.

- Tudtam, hogy megbízhatatlan.

Ekkor kinyíltak az ajtók, és a tömeg hátulról kezdte el lökdösni Rose - t, ami bizarr modón arra az éjszakára emlékeztette amikor mindent elveszített. Dühösen próbálta száműzni az élményt a fejéből: mostantól minderől az fog eszembe jutni?

Amikor végre leszálltak örömmel töltötték meg a tüdejüket a friss levegővel. Gyönyörű idő volt, talán az első igazán nyári nap az évben.

- Miről beszéltetek lányok? - kérdezte végül Rose, mert nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Miután nem kapott választ, elvigyorodott. - Sam, gratulálok! Ez annyira csodálatos - ölelte meg a barátnőjét, aki nevetve viszonozta a gesztust.

- Rose, mi is gratulálunk neked, mert, hogy te vagy terhes nem én - bontakozott ki az ölelésből a mosolygó és kipirult Sam.

A vöröske lány, (nő, vagy inkább kismama?) mozdulatlanná dermedt. Nem tudta elképzelni, hol és mikor? Ők nem is... vagyis, de. Akkor egyszer. És akkor egyszer pont... pont. Rose - ban kavarogtak az érzelmek. Boldog volt, mert úgy érezte így talán marad valamije Jacktől, de közben rettegett. Hogy fog ő gondoskodni egy gyerekről? Egy igazi élő gyerekről kell majd gondoskodnod, Rose! Ez a gondolat megrémítette.

- Nekem... nekem... most egy gyerek van a hasamban?! - fogta meg kétkézzel a hasát.

- Jól mondod, Rosie - ölelte át a vállát Molly. - Egy gyönyörű kislány - tette hozzá ábrándozva.

- Ő egy kisfiú - vágta rá Rose. - Vagyis... inkább mégis kislány - bólogatott egyetértően. - Mondd, Sam, ezt úgy érzi az ember?

- Nem hiszem. Én például az utolsó pillanatig azt hittem, hogy fiú lesz... - mondta elérzékenyülve, és Rose rögtön megértette, hogy érzékeny témába nyúlt. Bele se gondolt, milyen lehet ez Samnak, aki elvesztette a kislányt, aki az ő hasában növekedett. Beléhasított a felismerés: ő is elveszítheti.

Bár csak pár perce tudott a létezéséről, máris jobban szerette azt a kis embriót ott a hasában, mint az egész világot. Hirtelen megértette azt amit az anyai szeretetről mondtak neki. Kavarogtak a gondolatai: vajon az ő anyja szomorú, hogy elveszítette? Vajon gondol e rá?

- Szerintem erre innunk kell! - fogta karon a még mindig döbbent Rose - t Molly. - De a kismama nem ihat alkoholt!

****

A White Star vezetője éppen egy hosszú és kimerítő beszédet tartott a három előtte ülő nőnek, de Rose képtelen volt figyeli rá. Csak is a nagy hír járt a fejében, a kisbaba. El sem tudta hinni. Jack és az ő kisbabája.

- Köszönjük szépen, hogy időt szakított ránk - állt fel mosolyogva Molly, és kezetrázott Bruce Ismayjel. - Akkor holnap megbeszéljük a részleteket.

- Úgy van Mrs. Brown. Mrs. Williams, Rose, a viszont látásra - mosolygott rájuk a férfi, majd hátat fordított, és távozni készült.

- Mr. Ismay - szólította meg Rose. - Beszzélhetnénk négyszemközt?

- Persze Rose, ahogy óhajtja - válaszolta meglepetten a White Star vezetője.

Rose megvárta míg Molly és Sam kimennek a teremből, és csak akkor kezdett bele a mondandójába.

- Anyám úgy tudja meghaltam. És szeretném ha ez így is maradna - nézett mélyen a férfi szemébe.

- Rose... biztos nem akarja felkeresni? Nagyon... aggódhat - motyogta Ismay, aki tudta, hogy azt az anya - lánya kapcsolatot legjobban a viharos szóval lehetne jellemezni.

- Kérem, ne mondjon neki semmit, Mr. Ismay. Majd felkeresem őt én. Egyszer. Még nem állok rá készen, tudja volt egy kis gondom a hajón Callel a völegényemmel.

- Hallottam pár pletykát - bólogatott a tulajdonos. - De hívjcsak Bruce - nak.

- Rendben. Akkor, sok szerencsét, Bruce, és viszlát holnap - mosolygott rá Rose, tudva, hogy az emberek többsége, és az újságok őt okolják a hajó elsüllyedéséért.

- Az elkéne, holnap ugyan itt - és már bele is mélyedt a papírjaiba. A kárhárítás nem egy könnyű dolog.

A nő elégedetten hátratűrte vörös fürtjeit, és kitárta az ajtót ami mögött két izgatott társa várta.

- Mi történt? Mit beszéltetek? - támadták le Rose -t a kérdéseikkel.

- Még találkoztunk a hajón - Titanic! Nem tudta volna kimondani. - és amikor megláttam most rögtön tudtam, hogy felismert. Megkértem, hogy ne mondja meg anyámnak, hogy élek - mondta, mintha ez valami teljesen természetes dolog lenne.

- De... azért egyszer elmész hozzá ugye? - kérdezte bátortalanul Sam.

- Persze. Csak nem most. Először szeretnék egy kis nyugalmat.

- Rose Dawson, azt aztán keresheted! - nevette el magát Molly, majd karonfogta a kismamát és Samet.

Együtt léptek ki a White Star székhelyének a kapuján.

- Sikerült! -mosolyodott el hirtelen Molly. - Tényleg sikerült!

- Minden a lehető legjobban alakul - helyeselt Sam is.

- És még a kisbaba is - nézett a pocakjára álmodozva Rose.

- Na, téged elvesztettünk úgy kilenc hónapra - ölelte át a vállát az elsüllyesztehetetlen Molly Brown.

- Nem csak kilenc hónapra - rázta a fejét Sam. - Ez egy örök életig tart.