Az élet nagy ajándék így nem áll szándékomban el pazarolni. Sosem tudni ki osztja a következő lapot. Az ember megtanulja elfogadni a sorsát. Minden egyes nap számít.

A nő fejében még mindig visszhangot vertek Jack szavai, ha rá gondolt.
Egyedül vagyok, egy kicsi romos és büdös lakásban, gondolta. Semmi vész.
Miután egy kevés pénzt talált Cal kabátjában, szinte sokkos állapotban kibérelt egy lakást. A mennyezet felázott, a világítás gyér, és volt itt valami orrfacsaró bűz, de nem érdekelte.  Volt hol aludnia és csak ennyi számított.
A második napon végre kimerészkedett a szobából. A tavaszi napsütés bántotta a félhomályhoz szokott szemét, így hunyorogva támolygott el a közeli újságoshoz, ami körül nagy tömeg csődült össze.
Nem tévedett, ahogy közelebb ment meglátta a főcímet:
Mi is történt? A Titanic tragédiája, virított óriási betűkkel a címlapokon.
Rose habozás nélkül kivett egyet és beállt a sorba fizetni, közben pedig fellapozta az újságot.
A tegnap előtt (1912 április 15) éjjel tragikusan elsüllyedő RMS Titanic sokak érdeklődését kiváltotta, nem is meglepően. 2207 hajón tartózkodóból csak 705 ember élte túl a katasztrófát. A White Star Line kártérítést fizet a túlélőknek, és ezúton is szeretné értesíteni őket, hogy jelentkezzenek a pénzért.

Egy pillanatra megállt, de máris csalódottan rázta meg a fejét. Nem jelentkezhet a kártérítésért, hiszen a Rose Dawson név biztos nincs az utasok listáján. A saját nevét viszont nem használhatja, mert akkor az anyja biztos megtalálja.
Nem vagyok felkészülve arra, hogy újra lássam őt, mondogatta magának. Még nem.
- Hölgyem, ön következik - bökte meg hátulról egy kislány mosolyogva.
- Ó... igen, bocsánat.
A pulthoz lépett és elővette Cal maradék pénzét, és végre kifizette az újságot.

Tanácstalanul állt kezében a napilappal.
És most? Egy padhoz lépett és fáradtan rogyott le rá.
- Rose, maga az?! - hallott meg egy ismerős hangot a háta mögül. Megprördült, zakatolt a szíve és nem csalódott.
- Molly Brown! Uram isten! - meglepetten sikoltott föl, és futólépésben indult az asszony felé.

Olyan volt mint amikor utoljára látta.

- Menjenek! Menjenek! - kiabálta akkor Molly, kezében egy tucat mentőmellénnyel.                                A fedélzeten teljes volt a káosz, mindenki sikoltozott, ordított és szaladgált.

- Néni... segítsen - zokogta egy kislány átölelve Molly lábát.

- Kisleányom - gugolt le hozzá az asszony, és magához ölelte a kislányt, akinek ronygyos ruhájából arra következtetett, hogy a harmadosztály utasai közül való.  - Hol vannak a szüleid? - kérdezte, bár közben rájött, hogy ez igencsak buta kérdés volt. Ha tudná, nem jött volna ide sírva.

- Nehem tuhodohom - ordította a kislány a vállába.

- Rendben, gyere, erre, gyere csak édesem - fogta meg a kicsi kezét, és odavezette az indulni készülő mentőcsónakhoz.

- Hol vannak anyuék? - suttogta a kicsi Mollynak. Nagy szemei félelemmel telve  pislogtak az asszonyra. Az arca kissé eltorzult, a szája sírásra görbült és újult erővel tört ki belőle a zokogás.
Mollynak el szorult a torka. Miért? Miért történik ez?
- Minden rendben lesz kincsem, csak szállj be ide - adta egy a mentőcsónakban ülő asszony kezébe a kislányt figyelmen kívül hagyva a kérdését. - Minden rendben lesz - suttogta már inkább csak magának, amikor a vízbe eresztették a csónakot.

- Magát keresem, mióta... - kezdte nagy hévvel az asszony, de a végére elcsendesedett. - Annyira örülök, hogy látom.
- Én is, Molly, én is nagyon örülök - bólintott erőtlenül Rose.
- Mi van az anyjával? - érdeklődött a másik.
Rose lesütötte a szemét: - Nem tudom. Nem mentem vissza.
A lány idegesen tördelte a kezeit, nem tudta mi lesz kijelentésére a reakció.
- Értem - bólintott Molly, de nem kérdezett semmit amiért Rose külön hálás volt neki.
Egy percig néma csendben álltak egymással szemben.
- Azt hallottam, hogy Jack...
- Meghalt - vágott közbe Rose.
Még mindig elviselhetetlennek érezte kimondani ezt.
Molly nem mondott semmit, csak bólintott és valószínű ez így volt a legjobb. Rose nem akarta hallani: sajnálom, vagy részvétem. Mert ezt nem lehetett egy szóval kifejezni.
- Meghívhatom egy kávéra, Molly? - kérdezte kis hallgatás után. Szerette az asszonyt, és úgy gondolta jót tenne neki egy kis társaság a magányos napok után.
- Örömmel venném - mosolygott rá kedvesen az asszony.
Rose csak most vette észre, hogy szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek, a kontya rendezetlen volt, és az egész asszony nagyon kimerültnek tűnt. A nagy önsajnáltatásban Rose el is felejtette, hogy nem csak Jack és ő utaztak azon a hajón. Nyilván.
- Mihez akar most kezdeni, Rose? - kérdezte aggódóan Molly már egy csésze kávé mellett a lepattant házban.
- Még nem tudtam ezen gondolkozni - felelte egy pillanatnyi hallgatás után Rose, de nem mondott igazat. Nagyon is sokat gondolt arra, hogy mi lesz most. Úgy döntött megpróbálja felkutatni Jack barátait, vagy azokat akik ismerték őt, többet akart tudni a fiúról, aki az életet jelentette számára, akkor is ha már halott volt. Még jobban meg akarta őt ismerni. És főként... szeretett volna olyan életet élni, amit ő is akart volna. Kalandokat akart, azt akarta, hogy Jack büszke legyen rá a Mennyből. És ha már ott van, akkor jó lenne egy kép róla, gondolta magában, bár tudta, hogy sohasem tudná elfelejteni az arcát.

- Nem is baj - tette le a kiürült kávéscsészét az asztalra Molly. - Nekem... nekem lenne egy ajánlatom.

Rose félrenyelte az italt; megelepődött. Nem akarta, hogy bármi keresztülhúzza a terveit, de intett az asszonynak, hogy folytassa.

- Szeretnék alapítani egy alapítványt, ami a túlélőknek segítene. Azoknak akik mindent elvesztettek, pénzt, családot, reményt. Segíteni szeretnék nekik abban, hogy túltegyék magukat a traumán, és rendes életük legyen. Gondolj bele, egy nő aki elvesztette a férjét, és itt maradt két gyerekkel, pénz nélkül. A kártérítés amit a White Star fizet nem jut el mindenkihez, és nem elég mindenkinek.

- És rajtam ki fog segíteni? Nekem ki ad pénzt, én miből fogok élni?- pattant fel hirtelen Rose, kilökve maga alól a széket, de rögtön meg is bánta a kirohanását. - Bocsánat... bocsánat Molly.

Gyors mozdukattal felállította a széket és lesütött szemmel ült vissza az asszonny mellé. Szégyellte magát amiért nem tudott uralkodni az érzésein, de már nem számított, ami történt megtörtént.

Egy pillanat múlva Molly felállt odalépett hozzá és átölelte őt. Rose hirtelen biztonságban érezte magát, mint régen az anyja öleésében. De az az idő már elmúlt.

- Én segítek neked, Rose, azért jöttem. Nem hagylak egyedül, ugye tudod? - kérdezte csitítóan, miközben a lány haját simogatta, aki kétségbeesetten sírt.

- Nagyon félek - emelte fel könnyes tekintetét, szeméből kisöpörve a vörös tincseket.

- Mind félünk. De együtt túl leszünk ezen is, hidd el - mosolygott rá, és visszaült a székre. - Mit mondasz?

Rose elgondolkodva bámult maga elé. Ha igent mond, akkor egy időre le kell mondania a Jackkel kapcsolatos terveiről, viszont... Viszont segíthet, és talán... talán Jack is ezt választaná a kalandozás helyett.

- Igen, Molly, igen. Segítek amit tudok - emelte az asszonyra elszánt tekintetét.