A Karácsony a szeretet és a család ünnepe – szokás mondani. Világ szerte hatalmas kultusza van ennek az ünnepnek, és ateistáktól a legnagyobb keresztényekig mindenki ünnepeli valamilyen formában. A sok finom étel, a nevetések és ragyogó tekintetek, az ajándékok rengetegje, melyeket a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki izgatottan vár és lelkesen bont ki. A feldíszített fenyőfa jellegzetes illata, a ragyogó lámpások, az utcai árusok, és az a különös, átszellemült hangulat, mikor Szenteste, a sötét éj leple alatt az utcákat járod, s az ablakokon belesve világító karácsonyfák színkavalkádja tárul szemeid elé.

A Karácsony különleges – szokták mondani, s mégis; én nem érzek mást, mint kietlenséget a szívemben és bánatot; amiért akaratlanul is csalódást okoztam a családomnak és képes voltam otthagyni őket az ünnepi vacsora kellős közepén; anyát, apát és a nagyszüleimet, akik csupán őszinte érdeklődéssel kérdezősködtek afelől, hogy van-e barátnőm, s engem mégis annyira felkavart, hogy indokolatlan és buta magyarázkodás után, végül itt kötöttem ki.

Egyedül a sötétben.

Átkoztam magamat – ennek az egésznek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Gyáva voltam és naiv, napok, nem is; már hetek óta kínoztak ugyanazok a kérdések s azok válaszainak hiánya, de nem mertem lépni és hagytam, hogy a saját őrült gondolataim áldozatot csináljanak belőlem, s lassan levadásszanak, mint egy rémült vadat, aki nem leli a sötét és rémisztő erdő sűrűjéből a kiutat.

Mondd, hogy a képzeletem játéka vagy csupán, s nem versz át hónapok óta folyamatosan! – a fiúk nem sírnak. A fiúk tisztességesen tűrik a fájdalmat, ajkakat összeszorítva, határozott tartással. A fiúk nem hullajtanak könnyeket, mert a fiúk erősek. A fiúk nem sírnak, ők hagyják, hogy a lányok a vállukra hajtsák a fejüket és ott ontsák könnyeiket.

Én mégis sírtam. Néhány könnycsepp volt csupán, amit a dermesztő hideg még azelőtt megfagyasztott, mielőtt a betonra hullhatott volna örök béklyót hagyva – hiszen egy fiú, aki nem sírhat, és mégis így tesz; az gyenge -, én azonban égő fejjel sütöttem le nedves pilláimat, zavaromban csak abban reménykedve; nem lát senki.

Egyedül voltam – a sötétben, a hidegben, és közben mégsem. Néhány méterre tőlem egy sötét alak állt, s ekkor vettem csak észre, hogy hosszú sétám végül a kiindulási pontig vezetett vissza, s esetlenül álldogáltam a szomszéd ház kapuja előtt, annak a bizonyos háznak a kapuja előtt, miközben a mi kerítésünknek dőlve pihegett az ismeretlen. Azt gondoltam, talán apa lehet az, vagy nagypapa; biztosan aggódtak, amiért oly' hirtelen pattantam fel az asztaltól – mégsem mertem közelebb lépni.

Szégyelltem magam, és attól féltem, talán meghallották apró szipogásomat, vagy belehallottak gondolataimba, és most már ők maguk is tudták, hogy mi minden kínoz, mi minden perzsel fel belülről. Nem akartam bűnös lenni, az elmúlt hetekben mégis hibát hibára halmoztam, és fogalmam sem volt, hogy számolok el a lelkiismeretemmel, hogy számol el Jaemin a lelkiismeretével, amiért bolonddá tettem az egész családomat, ő pedig bolonddá tett engem.

Annyira, annyira, annyira szánalmasnak éreztem magam...

- Apa? – hangom rekedt volt, én pedig automatikusan nyúltam is a nyakamhoz, hogy megigazítsam a sálam. Nem azt a sálat, ami már Jaeminé volt, hanem azt, amivel annak a hiányát próbáltam pótolni, és kissé talán az éjtündér fiúét is.

- Ez új. Sok becenevet kaptam tőled az elmúlt hónapokban, de azt hiszem, ez mind közül a legmeghökkentőbb – van az az érzés, mikor hirtelen a mellkasodban addig nem tapasztalt melegség árad szét, a testedet ellepik a boldogsághormonok, és néhány pillanat erejéig minden gondod a feledésbe múlik. De csak néhány pillanat erejéig. Én ezt éreztem, mikor négyszázötvenhat óra után ismét meghallottam azt a jellegzetes hangot és mellé társítva azt a lelkemig hatoló kuncogást, ami oly' sokszor csalogatott kliséktől hemzsegő pillangókat a gyomromba, és ami egyszerre húzott ki a sötétségből, és taszított is oda vissza.

Azonban mindez, tényleg csak néhány másodperc erejéig tartott. Márpedig, négyszázötvenhat óra bánat és kínkesergés után ez a harminckét másodpercnyi öröm oly' kevés volt, mintha valójában sosem létezett volna.

- Jaemin – hangom már nem a hideg miatt remegett meg, és nem is a néhány perccel ezelőtt elfolyt könnyek miatt, hanem az elfojtott düh okán, amit akkor éreztem, mikor kezeimet ökörbe szorítva siettem oda hozzá, és álltam meg előtte erősen fújtatva, igyekezve mellőzni gondolataimból a tényt, mennyire Istenverte közel áll most hozzám, s férfias kölnije mennyire édessé és bódítóvá festi a körülöttünk áramló levegőt.

- Tudom, hogy rengeteg dolgot szeretnél most a fejemhez vágni, és később esküszöm, hogy akár meg is üthetsz, de szeretném, ha tudnál néhány dolgot – szétszórt volt, az előbbi magabiztosságnak már rég nyoma veszett, én pedig szerettem volna hinni abban, hogy őt is a köztünk lévő közelség részegít meg ennyire, akárcsak engem.

Talán ostoba voltam, amiért ilyen gyorsan és könnyedén tettem félre minden haragomat és kérdésemet, vagy csak menthetetlenül szerelmes egy olyan srácba, aki hónapok óta hazudott nekem, s képes volt önző módon olyannyira magához láncolni, hogy már az önálló gondolataim is megszűntek, s a helyüket is csak ő töltötte ki.

- Amikor félévvel ezelőtt, talán pont egy ilyen sötét éjszaka, mint amilyen a mai; téged figyeltelek az ablakban, rájöttem, hogy véget akarok vetni az életemnek – torkomban gombóc keletkezett, hányinger gyötört és szédülés; nem akartam hallani a szavait. Úgy éreztem, hatalmas terhet rak rám azzal, hogyha közvetetten is, és voltaképp nem is az én hibámból, de végül azon a késő májusi napon eszméletlenül feküdt a mosdóban, a halál küszöbén álldogálva. Talán megérezte rosszul létem, vagy csak ő is annyira égett már a vágytól, mint én magam, de végül ujjaival megkereste testem mellett magatehetetlenül lógó kezeimet, hogy aztán átfagyott tenyereimet sajátjai markába zárja.

- És tudod, mikor néhány nappal később te a haldokló testemet szorítottad magadhoz, és én már lassacskán a világomról sem tudtam, rájöttem, hogy boldog vagyok, amiért az utolsó kép, amit magam előtt látok, az nem a megfakult és kétségbe ejtő tükörképem, hanem a te arcod az – közelebb húzott magához. Arcaink húsz centi távolságból vizslatták egymást, én pedig lehunytam szemeimet, hiszen: Megígértem, még ha lassacskán bele is őrülök majd a kettőnk közti távolságba, hogy soha nem látlak majd téged, Jaemin.

Ha csak, te nem kérsz majd rá.

- Miért mondod most ezeket nekem? – halkan leheltem a szavakat a köztünk lévő kicsiny térbe, mert attól féltem, ha túl hangos leszek, tán felkeltem magamat ebből a varázslatszerű álomból, és talán újra azon a bizonyos szeptember tizenhetedikei napon találom magam, csak, hogy akkor, senki nem jelez majd nekem aprócska lámpájával a szomszéd ház szemközti ablakából.

- Csak hallgass végig, kérlek! – hangja remegett, és azon a napon már másodjára jutottak eszembe nagyapám szavai; egy fiú nem sír, én azonban mégis csak arra tudtam gondolni, ha Jaemin könnyeit hullajtaná, én csak halványan mosolyogva itatnám fel azokat selymes bőréről, azt suttogva neki, hogy mindez; teljesen rendben van.

Mert teljesen rendben is volt.

- Aztán, azon a napon, mikor azt a te illatú sálat átdobtad nekem és én aznap éjszaka végig azt öleltem, és hiába tudtam, hogy minden, amit teszek; szánalmas, képtelen voltam elengedni azt az egyszerű kis szövetet, rájöttem, hogy beléd szerettem – egyik kezemet elengedte, remegő ujjaival pedig arcomra simított, nekem pedig akaratlanul is elnyíltak ajkaim. Talán azért, mert hónapok óta arra vágytam, hogy lágyan cirógató tenyerébe bújjak, vagy, mert a fiú, akibe fiúként beleszerettem; viszont szeretett, ez pedig a legkülönlegesebb emóciókat váltotta ki belőlem, melyeket ember csak érezhet.

- December negyedikén pedig, mikor másodjára oltottam fel a kislámpámat, és a szobádban teljes sötétség honolt, én pedig ahelyett, hogy egy újabb önpusztító szerért nyúltam volna, mosolyogva hajoltam ki az ablakba, azon gondolkodva, jól szórakozol-e, rájöttem, hogy érted és veled képes lennék arra, hogy megkedveljem az életet – végszóra fényesség gyúlt. Pont akkora, mit még lecsukott szemhéjaim alól is érzékeltem, s mi miatt görcsösebben ragasztottam össze szempáromat.

- Nyisd ki, kérlek! – nem hittem el. Még a szavai okozta teljes sokkhatás alatt voltam, emellett a mellkasom ketrecébe zárt éltetőm is egyre veszélyesebb tempóban dobogott, erre arra kért, nyissam ki a szemeimet, én pedig hiába tudtam, hogy mellkasom pillanatokon belül felrobbanhat a forróságtól, nem törődtem vele többé, ahogy semmi mással sem. Óvatosan, lassacskán nyitottam ki pilláimat; szembe találva magam egy nálam kissé magasabb, méz barna hajú, ellenállhatatlan mosolyú fiúval, kinek ujjai még mindig arcomon pihentek, s kinek éjsötét szemei akkor, úgy éreztem, hogy csak értem csillognak olyan fényesen.

Én pedig életemben először, nem voltam gyáva. Kezeimet arcára vezettem, mint aki valóban nem hiszi el, hogy ez a valóság, nem pedig egy gyönyörű álom, majd közelebb húztam magamhoz, vészesen közel, olyannyira, hogy orrunkat csak néhány milliméter válassza el egymástól, majd utoljára félig lehunyt pilláiba pillantottam, és magamba véstem festői arcát és gyönyörű ajakgörbületét. Aztán kissé oldalra biccentettem fejemet, és remegő ajkaimat övéire nyomtam, olyan óvatosan és szeretetteljesen kóstolgatva kakaó ízű párnáit, amennyire csak a szerelem okozta vágyam engedni bírta.

Édesen szusszantott bele szégyenlős csókunkba, miközben karjait derekamra vezette, úgy húzva közelebb magához, egészen és lehetetlenül közel; olyannyira, hogy már nem tudtam, hol kezdődik ő, és hol én, de mindez nem is számított. Nem számított a milliónyi hópehely, melyek egyszerre kezdtek el alá hullani az égből, sem a házunkon pompában világító égősor, ahogy a tőlünk néhány méterre leskelődő Mark sem. Valamint a minket körbe ölelő, mára már szeretetté vált különös sötétség sem; csak én és Na Jaemin, aki ajkaival egyre hevesebben falta az enyéimet, és kinek könnyek szántották végig az arcát, én pedig ujjaimmal szárítottam fel őket, miközben lelkünk, az éj leple alatt, a sötétségben talán örökre és megszakíthatatlanul; egymásba fonódott.

Egy történet, mely a December első hópihéjével kezdődött, és az utolsóval ért véget. Melyben Lee Jeno megtanulta, hogy a sötétség néha fényesebb, mint a Nap, vagy az éjjeli szekrényen pihenő sólámpa, Na Jaemin pedig rájött, hogy talán sokkal jobb élni valakiért, mint meghalni.

- VÉGE -

——
Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok ezalatt a rövid kis történet alatt! <3 Sajnálom, ha csalódást okoztam, és hogy a feltöltések sem úgy zajlottak, mint ahogy azt elterveztem.
Igazán bízom abban, hogy elnyerte a befejező rész a tetszéseteket, néhány véleménynek, kritikának igazán örülnék!^^
Az Utószó pedig hamarosan érkezik:-)