A Nap már lenyugvóban volt, én azonban még mindig az utcákat jártam, legjobb barátom mellett haladva, ki mint minden egyes évben, idén is izgatottan várta a Karácsonyt, s annak eljövetelét. Már hónapokkal előtte mindig el kezdte a készülődést; ajándékokat vásárolt, dekorációt választott, karácsony hangulatát idéző vásárokba járt, s természetesen, mindezekből én sem maradhattam ki.

Mark úgy rángatott kedve szerint, ahogy szeretett volna, én pedig követtem, hiszen általában jobb dolgom amúgy sem akadt, és egy Mark Lee-féle veszekedést mindig jobbnak tűnt elkerülni. Márpedig, barátom igen hirtelen haragúnak számított, és akár a pillanatok törtrésze alatt is képes volt megsértődni az emberre és mindenféle, kedvesnek semmiféleképp sem mondható szavakat aggatni az illetőre, ez alól pedig bizony, én sem számítottam kivételnek.

Markkal immáron tíz éve ismertük egymást, barátságunk pedig egészen az általános iskola első osztályáig volt visszavezethető, ahol engem még nem igazán foglalkoztatott bárminemű emberi kapcsolat kiépítése, csak a kosárlabdázás iránti rajongásom kötött le, ő pedig valamiért már az első napon szimpatikusnak vélt, s addig nem is szállt le rólam, míg meg nem ígértem neki, hogy örökké legjobb barátok leszünk.

Az ígéretünkhöz hűen maradva, azóta sem volt képes semmi szétválasztani bennünket, és ha néha ugyan össze is kaptunk valami apróságon, barátságunk legyőzhetetlennek és mindennél erősebbnek tűnt; mindig számíthattunk egymásra, jóban és rosszban egyaránt ott voltunk a másiknak, és természetesen, minden ökörségbe is együtt mentünk bele, ahogy titkaink sem voltak egymás előtt, legalábbis, néhány hónappal ezelőttig biztosan.

- Jeno, figyelsz te rám egyáltalán? – ingerülten mordult rám vörös tincsei alól, de ajkai szélében ábrándos mosoly látszott, ahogy a külváros irányába haladtunk, otthonaink felé, de néha-néha még szemre vételezhettünk egy-egy kivilágított házat, vagy kertet.

Míg mindenki a Karácsony után epekedett, én csak a lenyugvó Nap utolsó fénycsóváját vártam.

- Igen. Azon dühöngsz már lassan öt perce, hogy miért pont neked kellett húznod Donghyuckot az osztályajándékozásra, és miért ver téged az élet olyan bunkókkal, mint ő. Nem igaz? – szemet forgatva válaszoltam kérdésére, miközben megigazítottam a sálamat, s szomorúan konstatáltam, hogy az idő bizony egyre hidegebb, nekem pedig lassan egy melegebb kabát után kell néznem, ha nem szeretném az egész téli szünetet majd ágynak dőlve tölteni.

Vajon jól felöltözött ma reggel? Ő is szeret sálat hordani?

- Ha figyelsz, akkor miért nem segítesz? Tudod, hogy mennyire tűz és víz vagyunk azzal a gyerekkel. Sosem értünk szót egymással! – Mark dér csípte arcával az előttünk elterülő betont leste. Lábát szokásos fekete farmerja fedte, talpait pedig egy méregdrága, bőrszerű bokacsizmába bújtatta, melyen aprócska, ezüstös szögek helyezkedtek el. Deres kabátjának szőrme kapucnija feje tetején pihent, szinte teljesen elrejtve vöröses tincseit, melyekből a festék már kezdett kikopni.

- Szerintem fölösleges ennyire ráfeszülnöd erre az egészre. Több, mint két heted van még kitalálni, hogy mit szeretnél adni neki, ráadásul a szíved mélyén szerintem te is pontosan jól tudod, hogy Haechan bárminek örülne, amit tőled kap – csipkelődve böktem oldalába könyökömmel, mire láttam, hogy egyébként is kipirult arca még inkább kivörösödik, karját pedig éppen lendítette is volna, hogy fejbe vágjon vele, de azt már inkább nem vártam meg. Nevetve iramodtam meg, nem törődve a rosszalló szempárokkal. Szélesen vigyorogva kerülgettem az utamba álló embereket, miközben Mark már a nyomomban járt, és hangosan kiabálva futott utánam, én azonban meg sem álltam a kettőnk utcáját elválasztó elágazásig.

Lihegve dőltem neki Jisoo asszony takaros kis házának vaskerítéséhez, úgy várva barátomat, kiből a méreg már tova is szállt, s mosollyal az arcán közeledett felém.

- Te idióta! – csapott karon erősen, mikor mellém ért, de aztán rögtön lábaira is kellett támaszkodnia, hogy kifújja magát. Hangosan kapkodta a levegőt, de közben ő maga is nevetett.

Különösképp kedveltem az ilyen pillanatokat. Mikor az életünk minden gondját magunk mögött hagyva, önfeledten tudtunk nevetni és szórakozni. Mostanában az iskola is keménynek számított, Mark életét pedig a váló szülei között zajló állandó veszekedések nehezítették meg, én pedig örültem, mikor sikerült újra mosolyt csalnom az arcára, mert hiába volt ajkain folyamatosan jellegzetes vigyora, tudtam, mindez csak annak az álcája, hogy mennyire is maga alatt van valójában.

- Akkor, holnap reggel – miután kipihegtük magunkat és mindkettőnk nevetése is alább hagyott, kezemet intésre emeltem, de ő pacsit adott és azzal a lendülettel magához is húzott egy aprócska, baráti ölelésre.

- Nem akarsz ma nálunk aludni? Tarthatnánk játék maratont, mit szólsz? – reménykedve pillantott rám, de én csak egy szomorú mosollyal az arcomon ráztam a fejem nemlegesen. Utáltam magam. Tudtam, hogyha én is ott vagyok, a szülei igyekeznek visszafogni magukat, és rendes családként mutatkozni, ami hiába volt mind csak színjáték, Markot képes volt egy kis időre megnyugtatni – mégsem mehettem.

Talán kissé meg is bántottam vele, hiszen sokadjára utasítottam vissza már az ottalvás lehetőségét, ráadásul indokom sosem volt – vagy talán, nem mertem elmondani, bármennyire is bíztam meg benne jobban, mint bárki másban –, de csak remélni tudtam, hogy a családi zűrzavar minél előbb megoldódik.

Egy utolsó hamis mosolyváltás után mindketten saját házunk felé indultunk, s talán, ahogy távolodtak útjaink egymástól, úgy kerültek lelkeink is egyre messzebb. Belülről őröltek fel a ki nem mondott szavak és érzések, úgy éreztem, hogy hazudok Marknak, noha nem is mondtam neki semmit. Árulónak és rossz barátnak éreztem magam azért, amiért ilyen időkben nem vagyok mellette és nem támogatom eléggé.

Alig telt néhány percbe, s máris a szomszéd ház mellett haladtam el, néhány pillanat erejéig megállva, reménykedve pillantva fel az ablakok irányába, hátha észreveszek ott egy alakot, de szokás szerint, most is sötétség honolt odabent, én pedig hevesen dobogó szívvel indultam tovább, ahogy tudatosult bennem; a Nap már bizony lenyugodott.

*****

Az óra hajnali három óra tizenkét percet mutatott, én pedig remegő léptekkel indultam meg az ablakom irányába, vastag, királykék paplanba bújtatott alakommal, melyet most a szokásos trikó és alsónadrág kombináció helyett egy vastag kötött pulcsi és melegítő fedett.

Óvatosan nyitottam ki az ablakomat, mintha csak attól tartanék, szüleim meghallják, s akkor eme különleges kapcsolatnak vége szakad. Lábaimat törökülésbe helyezve foglaltam helyet a párkányon, kicsinyke sólámpámat magam mellé helyezve, úgy várva tovább a folytatásra, mely immáron nem rajtam múlott.

Szemeimet dörzsölve próbáltam ébren maradni, miközben fedetlenül hagyott arcom bőrét erősen csípte a kinti, hűvös idő, de semmi sem tudott visszatántorítani. Ajkaim rögtön mosolyra húzódtak, amint megpillantottam a tőlem alig néhány méternyire húzódó szomszédos ház, velem szemben elhelyezkedő ablakában a néhány másodpercnyire felcsillanó lámpa fényét, melyre én magam is rögtön reagáltam. Sólámpám eddig szorongatott kapcsolóját feloltottam, majd szemeimet lehunyva számoltam el ötig, hogy aztán kioltva a kertváros sötétségének aprócska fényét, ismét kinyissam szemeimet.

Egy, kettő, három, négy, öt...

- Aludnod kellene – suttogta rekedtesen a hideg levegőbe, engem pedig akaratlanul is kirázott a hideg, ahogy meghallottam hangját, s izgatottan fészkelődtem ültemben, szemeimet irányába vetve, hiába tudtam; úgysem láthatok belőle semmit.

- Neked is – hallottam, ahogy elkuncogja magát szemtelenségemen, mellkasomban pedig égető vágy lett úrrá; nem csak hallani akartam, hanem látni is, ahogy boldog, ahogy mosolyog, ahogy nevet, csak miattam nevet.

- Szeretnék adni neked valamit – ismét én törtem meg a csendet, de válaszra nem vártam, csak felkeltem eddigi ülőhelyemről és visszasétáltam a szobámba, hogy aztán egy selymes tapintású kendővel térjek vissza.

- Nyugtass meg, kérlek, hogy jó vagy elkapásban! – kuncogtam el magam halkan, és hallottam, ahogy reccsen egyet alatta a fapárkány, ez pedig némi elégtétellel töltött el, amiért először végre ő lehetett egy kicsit izgatott miattam, nem pedig fordítva. Egy utolsót végig simítottam a kezemben tartott anyagon, majd egy „Kapd el!" - kiáltás után meglendítettem a karomat, és csak reménykedni tudtam benne, hogy ajándékom célt talált, és most már az ő markában nyugodott.

- Ez a tiéd? – hallottam hangjában a döbbenetet, de éreztem, hogy mosolyog, ez pedig engem is megnyugtatott. Térdeimet felhúzva helyezkedtem vissza újra eddigi ülőhelyemre és onnan figyeltem ábrándosan a sötétséget, mely ellepte most az eget, s földet, s melytől kiskoromban féltem, most még is megnyugvással töltött el; már nem tudtam nem szeretni, mert a sötétség egyet jelentett vele, s tudatomon kívül vált egészen az én részemmé is.

- Most már a tiéd – rántottam vállat somolyogva, ő pedig újra elnevette magát. Ritka volt az ilyesmi, hallani őt ilyen önfeledtnek, ez pedig boldogsággal töltötte el mellkasomat. Azt gondoltam, képes lennék egy örökkévalóságon át hallgatni, ahogy kacag, de aztán akaratlanul is olyan kérdések lepték el elmémet, amelyektől a későbbiekben sem voltam képes megszabadulni.

Vajon meddig tart a mi örökkévalóságunk? Megérinthetem-e valaha, hogy tudjam, ez az egész nem csak egy álom, hanem a meseszerű valóság?

- Köszönöm. Viszont, biztos nem fogom tudni hordani, maximum csak akkor, amikor itt találkozunk – ajkaim rögtön lekonyultak, s immáron szomorúan csillantak meg szemeim, és olyan naivnak éreztem magam hirtelenjében, amiért a délután folyamán még azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz őt a sálamban látni, teljesen elfelejtkezve a tényről, hogy ezt sosem tehetem majd meg.

- Miért? Miért nem akarod viselni? Engem boldoggá tennél vele! – hirtelenjében makacsoltam meg magam, már-már kétségbe esetten ejtve ki a szavakat, nem rejtegetve tovább csalódott érzéseim tömkelegét. Hiszen hiába tettem neki ígéretet korábban, még hónapokkal ezelőtt, akkor még nem tudhattam, hogy valójában milyen fájdalmas is lesz a kimenetele ennek az egésznek.

- Mert képes lennél végig kutatni a városunk összes olyan srácát, akinek ilyen sálja van, csak hogy megtalálj engem – kacéran szólt hozzám, és hiába tudtam, hogy csak szórakozik, ezúttal képtelen voltam bekapcsolódni játékába. Arcomon keserű fintor látszott, ajkaim meg-megremegtek, ujjaim pedig majd megfagytak, ahogy egymásnak szorítottam őket a hűvös éjszakában, de nem érdekelt. Az érzelmeim túl nagy csatákat vívtak bennem, én pedig úgy éreztem, vasmarok szorul nyakam köré a sálam – immáron az ő sálja – helyett.

- Megígértem, még ha lassacskán bele is őrülök majd a kettőnk közti távolságba, hogy soha nem látlak majd téged, Jaemin.

S észre sem vettem, hogy az első könnycseppemmel együtt, az év első hópelyhe is földhöz ért, ezzel megpecsételve a kettőnk között húzódó, örök teret.

——
Itt is lennék számotokra az első résszel. Nagyon bízom abban, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, néhány véleménynek pedig igazán tudnék örülni! <3