Author's note: videóval pattogok :D és 4000 szóval 

https://youtu.be/VVXrMOwtxC0

Hízelgés volt. Pofátlan hízelgés, de nem bántam.

- Nincs olyas valaki, aki ne tartana tőled, Kylo is megtanulta ezt gyorsan.

Coris tiszt kísért a folyosón és beszélt helyettem is. Ahogyan jósoltam, hamar visszasomfordált hozzám, mint egy kivert kutya, aki visszacsámborog a gazdájához, a kézhez, ami felemeli és enni ad. Mert ezt jelentünk egymásnak, neki kell valaki, aki mellett koslathat, és fontos embernek tűnhet; nekem kell valaki, aki körberajongjon és folytonosan beszéljen hozzám, szórakoztasson, akit elküldhetek, ha nincs kedvem hozzá, mert úgyis visszatér, nincs más választása. A tisztnek pedig annyira hiányzik az önérzete, hogy ilyen feltételek mellett is mellettem csapja a szelet és vállalja a kimondatlan lenézésem, de úgy tűnik, könnyen egyet tud élni ezzel a tudattal. Engem nem zavar, amíg hasznot tudok belőle húzni, elviselem és ez viszonzott, hiszen Coris is szeret a nagyok között szerepelni.

A fejemben lepörgettem, hogy ma este bizonyára találkozunk Hux-al, már csak azt kell kitalálnom valahogy, milyen ürüggyel vakarom le magamról hatékonyan Kylo-t, közben szokásosan fél füllel hallgattam a tiszt beszámolóját. Akármennyire is tűnik úgy, mintha nem is érdekelne, hogy itt koslat mellettem és beszél, én mindig felfigyelek a szaftos témákra, és márpedig a tiszt nagyon pletykás. Én pedig ugyanúgy szeretek képben lenni a dolgokat illetően. Oldalra döntöttem a fejem és hallgattam felhúzott szemöldökkel hallgattam, hogy tették helyre a másik szektorban néhány tisztet, mert rendetlenkedtek. Nem vagyok híve a túlzottan kegyetlen fenyítésnek, hanem annak, hogy helyre kell tenni az alattunk lévőket, mert nehogy már ő parancsolgasson nekem.

A folyosó szokás szerint nem volt túl forgalmas, el is csodálkoztam úgy csendben magamban, hogy nem szokott Wolf Parancsnok itt kószálni csak úgy. Már távolról láttam, hogy egyenesen rám néz, azzal a régi, jól ismert rejtélyes tekintetével, amiről sosem tudtam eldönteni, hogy szidás vagy dicséret jön. Most is olyan kifürkészhetetlen volt és én lélegzetvisszafojtva vártam, hogy végre beérjen minket és megszólítson.

- Linney kapitány. – a nevem hallatára megálltam és szembe fordultam a parancsnokkal - Már nem tartozik jelentéssel Hux hadnagynak, a közvetlen felettese ezentúl Natar hadnagy lesz.

Azt hittem rosszul hallok. Megráztam a fejem és tágra nyílt szemekkel néztem az ősz hajú parancsnokra, aki ráncos, komor szemekkel nézett rám, fogalma sem volt, hogy miért ütött szíven a hír. Áthelyeztek Hux-tól... el Hux-tól... És áthelyeztek egy senkihez. Ismerem Natar hadnagyot és gyenge akaratú, úgy fog táncolni, ahogyan én fütyülök, szóval amiatt nem aggódom, hogy nehéz lesz vele az életem. Hux után ő már semmiség lesz. Tényleg egy semmiség. Éppen ez az, sosem számítottam arra, hogy azzal kell majd szembesülnöm, hogy Hux már nincsen közvetlenül mellettem, nem basáskodik felettem. Nem, ő már a részem, nem tudom, egy vezetőségi döntés ezt hogyan fogja kiszakítani belőlem. Csak bambán néztem magam elé és nem tudtam egy normális válaszreakciót kinyögni. A vállam nyomni kezdte valami, húzni lefelé, de nekem fel kellett emelnem a fejem és a parancsnokra néznem, mert neki a szemébe kell néznem és válaszolnom mielőtt még sorsvesztettnek néz.

- Elnézést, én... nem tudtam. – makogtam és legszívesebben képen csaptam volna magam, a mondatot annyira szerencsétlenül fejeztem be.

Mert hát az igazság az, hogy nem tudtam, nem tudtam, hogy már nem tartozok Hux-hoz formálisan, már nem kell nap, mint nap a keze alá dolgozzak, nem szükségem mindennap látnom és szidnom, egek, nem hiszem, hogy nem kell naponta a részévé válnom. Nem igaz, ennek nem kellene igaznak lennie. Szedd össze magad! Nézz rám, úgy festek, mint egy szereleméhes féleszű. Mi ez a tartás, én nem vagyok egy közönséges megszeppent tiszt! Én sosem makogok és szeppenek meg vezetőségi előtt, de abban a pillanatban nem voltam önmagam, valami bennem megrázkódott és vihart engedtek ki kelepcéből.

- Nem tudhatta, még nem értesíthették, hiszen az imént rendelkezett az áthelyezését illetően. – jelentette ki a parancsnok csak úgy mellesleg.

A szemem egy pontra fókuszált, de csak néztem, nem láttam a fénylő neon vetítette árnyékot. Valami megállt bennem egy pillanatra, majd elszorult a torkom. Csak remélni tudtam, hogy a mellettem álló két alak: Coris tiszt és Wolf parancsnok nem jön rá, miért remegtem meg. A kezem és a hátam hideg verejték kezdte kilelni, engem pedig elhagyott a lélek egy pillanatra, a hangom csak magam hallottam remegni:

- A hadnagy maga rendelkezett így?

Wolf parancsnok bólintott. Nem is néztem rá, nem is láttam bólintani, én tudtam, hogy bólintott.

- Igen, ő kérte az áthelyezését. – erősített meg Wolf parancsnok.

Ő kérte az áthelyezését, ő kérte, ő... visszhangzott bennem a mondat és valami nagyon keserű lé fojtogatott, a nyakamhoz kaptam volna, mert úgy éreztem szorít az egyenruhám és nem kapok levegőt. Megéltem már stresszhelyzeteket életemben például a kiképzésem során és volt már, hogy nem kaptam levegőt, de az azért volt, mert fojtogattak vagy egy mázsás súlyt kellett lehengerítenem magamról. De soha, egyik sem váltotta ugyanezt ki. Keserű voltam és nem megrettent. Keserű és dühös, szörnyen dühös. Dühös vagyok, valamiért erre mintha felocsúdtam volna valamiből. A kinyújtott hideg ujjaim ökölbe szorultak. A szívem újra heves zakatolásba kezdett, talán meghaltam egy pillanatra az előbb? Úgy is éreztem magam, mint egy élőhalott: nem értettem semmit, de azt határozottan tudtam, hogy valami fáj. Ordítani akartam, akárcsak a gyengélkedőn a betegek vagy az újszülöttek: kiáltani vágytam, mert valamim fáj, még magam sem tudom mi, de gyötör és valaki vessen már véget neki (!) De én, amilyen önfejű vagyok, magam ragadtam meg a gyeplőt és magam kezdtem orvosolni a saját fájdalmam. A haragom energiát kezdett adni és már tisztán kezdtem gondolkodni, körülnéztem a szemmel a folyosón, mintha csak akkor csöppentem volna és értelmes, komoly arccal pillantottam a parancsnokra, aki végre láthatta, hogy fel tudtam dolgozni a váratlan fordulatot a felosztásban. Nem tartottam érdemesnek Coris tisztre nézni valamiért, ő mint jelentéktelen nézőnek tűnt ebben a pokoli színjátékban köztem és Hux között.

- Jelentkezzen Natar hadnagynál a feladatait illetően. – mondta kiegészítésképpen a parancsnok.

Bólintottam, de nyugodtan megvártam, míg a parancsnok gyors és nagy léptekkel elhagyja a folyosót, engem a tiszttel és a haragommal hagyva. A látásom kitisztult, de már nem is a magam előtti teret pásztáztam, hanem a gondolataim láttam: Hux arcát és a merev tartását és az aláírását egy papíron: az áthelyezésem engedélyén. Újra megjelent a fojtogató érzés, de tudtam, hogy nem fogok levegő nélkül maradni, több kell ahhoz, hogy engem valami megöljön.

- Ünneplünk? – szólalt meg váratlanul a tiszt.

Húztam az orrom, kizökkentett gondolatmenetemből és Hux vörös üstöke eltűnt, helyette a tiszt világosbarna haja és ugyanolyan árnyalatú szeme került előtérbe.

- Idd le magad helyettem is. – morogtam neki.

A tiszt elém állt, értetlen képpel és felhúzott szemöldökkel. Őszinte zavarodottság volt az arcán, olyan, mint Hux-én szokott lenni. Rosszul esett a hasonlítás, de mégis önkéntelen volt, annyira magaménak érzem, hogy akaratlanul is őt látom mindenben. De ez csak még egy korty méreg a keserű pohárból, mert gyötöröm magam azzal, hogy rágondolok. Nem akarok arra gondolni, hogy ő szabadult meg tőlem először és nem fordítva, hogy ő írta alá, rendelkezett...

- Mi a baj? Nem ezt akartad, hogy leszálljon rólad? – kérdezte zavarodottan.

Hogy mi a baj? Én nem akarom, hogy békén hagyjon, nem akarom, hogy az érintése nélkül létezzek, hogy ne legyen ő. De Coris ezt nem értheti, nem is sejtheti mekkora érzelmi töltetet fektettünk mindketten ebbe a kapcsolatba. Vagyis, eddig azt hittem, hogy mindketten. Csak azt nem tudom elfogadni, hogy eltávolított maga mellől, se szó, se beszéd, már nem kell mellette lennem. És talán most derül ki, hogy ki volt kinek az szenvedélybetegsége, ki függ igazán kitől. Nem akartam megtudni, hogy az én vagyok. Lőtt sem ez a büszkeségem és az érzéseim pajzsán.

- Te ezt nem érted. – vágtam rá makacsul.

Elfordítottam a fejem a tiszttől és szemem sarkából néztem csúnyán rá. Coris tiszt keresztbe tette a karját és sóhajtott, mintha neki lenne a világ a vállán.

- Téged nehéz megérteni.

Ezt Hux is sokszor mondta már, fránya hasonlóságok, fránya Hux. Miért kellett ilyet tennie? Mi járhatott a fejében, mikor lemondott rólam? Csak tudni akarom, hogy miért lökött el. Meg is fogom tudni, felkeresem, a falnak lököm és vagy felképelem, vagy megcsókolom. De addig is, egy világos barna szempár éberen engem figyel. Megráztam a fejem és szigorú szemekkel néztem a tisztre, gyorsan elő kellett rukkoljak valamivel, amiért ennyire megrázhatott az áthelyezésem.

- Hux valaki, a Tanácsban mellette voltam valaki, de emellett a névtelen hadnagy mellett. – magyaráztam morogva - Annyit érsz, mint a felettesed.

A derekamra tettem a kezem és úgy néztem a tisztre. Coris végig nézett rajtam, de olyan különösnek tűnt a tekintete, komorabb és nem a nevettek rám a szemei. Felhúzta a szemöldökét, majd leengedte és sóhajtott egyet. Az ajkán egy mosolyszerűség lett, enyhültebben nézett rám, újra a régi tisztem köszönt vissza rám. Az a fél pillanatnyi változás üzenetjellegű volt nekem, ő tényleg figyel rám és ha csak szövetséges szinten, de próbál megérteni.

- Tudod, nehéz megcáfolni a többieket, ha neked tényleg minden a rangról szól. – mondta csendesebben, a szeme ugyan kacagott, mert a hangjában volt egy viccelődő hangsúly.

A szóbeszédekre gondol, hogy ki mit gondol rólam: sokak szemében egy rangmániás hárpia vagyok és ezzel tisztában lenni és elfogadni nem egy hét szükségeltetik. Engem sosem érdekelt mit mondanak a többi irigyek rólam, amíg azt nem egy felettesem mondja. A tisztre nézve viszont nem tudtam passzív lenni, máskor is mondta már mit krákognak rólam, de most valamiért ez más volt. Nem színtiszta pletyka volt, amit megszoktam tőle. Coris, úgy tűnt őszintén hitte eddig az ellenkezőjét, sőt, másokat is meg akart efelől biztosítani. Megráztam a fejem és inkább nem kezdtem ezt túlgondolni. Biztosan gyorsan túlteszi magát ezen, a szövetségesem és nem a barátom.

Coris tiszt kíváncsian összedörzsölte a tenyerét és egy lépést tette felém, mintha olyan közel akarna férkőzni, hogy a gondolataimba lásson. Az bizony nem fog menni, jobb ha nem próbál megfejteni, engem nem lehet.

- És most mit fogsz csinálni? – kérdezte izgatottan - Hisztizel egyet a vezetőségnek?

Randalírozni a vezetőségben? Nem is rossz ötlet. De a szemem elkerekedett. Akkor hálás volt a tisztnek, mert kirántott a belső hisztimből. A világ nem dőlt össze, akármennyire per pillanat annak érzem. Nem, ezen túl lehet lépni. És én lépni fogok, Huxxal vagy anélkül. Kihúztam magam és először végre új erőre kaptam.

- Nem, kinyírom Hux-ot. – feleltem rezzenéstelen arccal.

A tiszt csak pislogott és nem hagyta, hogy kitérjek mellette, az utamba állt. Felemelte a kezét és tovább akadályozott. Én úgy néztem rá, hogy ' menj innen, mert fellöklek', de rá sem emeltem a kezem, csak keresztbe fontam és kisepertem a sötét hajam a szememből.

- Ettől miért lesz jobb? – kérdezett zavarodottan.

Küldtem még egyet a híres nézésemből, Coris gyorsan pislogott és hagyott elviharzani. Jobbnak látta nem húzni az időt és utamra engedni, bölcs döntés volt tőle. Beletúrt a sűrű gesztenyebarna hajába és gondterhelten nézett utánam. Még visszanéztem rá és a hatás kedvéért megálltam válaszolni:

- Nem lesz jobb, de legalább kinyírtam Hux-ot.

x

Mit ad a sors, néhány perc múlva hát nem Hux-ba botlom... Dehogynem. Ott sétált Natar hadnaggyal és tökéletes volt. Ő tökéletes volt. A haja, a ruhája, az arca megint első rendi tökéletesség volt. Úgy festett, mint aki nem csinált semmi rosszat sem. Túl összeszedett, felvértezett és nem önmaga. Nem az a Hux, akit magam mellett szeretek. Habár, most már ne is álmodjak arról, hogy magam mellett tudhassam, mert meg lett mondva fekete-fehéren: nem hozzá tartozom adminisztratív szempontokból. Más szempontból meg ne döntsenek, majd mi egymás között eldöntjük, hogy ki kié végül is.

Észrevettek mindketten, de tudtam, hogy nem szabad menekülnöm. Megfagytam és egy erős, hullámnyi érzelem tört rám, most hogy újra látom magam előtt, eszembe jut, hogy percekkel ezelőtt a pokolba kívántam, de az is, hogy egy pillanatra eltűnjön a világ körülöttünk és csak mi legyünk, mert hiányzik a teste melege, hiányzik a suttogó hangja, a hideg kezei.

De most egyik tulajdonság sem mutatkozik meg, előttem egy hadnagy áll és nem a férfi a félhomályban, aki megígérte nem válik meg tőlem, addig nyújtózkodik a kapcsolatunkban, amíg csak lehet. A szemem előtt lebegett az ígérete és az őszinte, álommal fedett szemei és a torkomban gombóc volt, amit a feszengésemmel együtt siettem leküzdeni.

Összeszedtem a gondolataim és szilárdan néztem rá. Csillanástalan kék szemek suhantak végig rajtam és én már csak azért is kerestem a szemében a sajnálatot, vagy akármilyen érzelmet. Hux nagyon jól körbevette magát szigorral és nem tágított attól, hogy elárulja, mi jár a fejében, mit érez igazán. Vagy hogy miért tette azt amit tett.

- Hux hadnagy... – köszöntöttem megköszörülve a torkom.

Abba névtelen fájó pontba magam nyúltam bele, magam mértem egy ütést azzal, hogy egyenesen a szemébe nézek, hogy hagyom az érzéseimet parádézni a józan eszemmel szemben. Butának éreztem magam, mert nem tudom hideg fejjel kezelni ezt az egészet. Túlságosan magához varrt és nem tudom elkülöníteni a hadnagyot és a férfit, mert számomra a két kép már egybemosódott és életlen egyetlen kép, amiben én mindkettőnek a részese vagyok. Most, hogy előttem állt, próbáltam analizálni, kikövetkeztetni miért tolt el korábban és bájcseveg most Natar hadnaggyal, de nem jutottam semmire és csak még több düh öntött el teljesen.

A másik, számomra semmit sem érő hadnagy szemei rám szegeződtek, de nem érdekelt, én csak egyenesen Hux-ra néztem, tőle vártam a választ. A szemei kéksége sértett és tudtam, hogy el kellene nézzek, de nem voltam rá képek. Hozzá akartam lépni, tenni valamit, nem csak zsinóron rángatott bábként bámulni ki a fejemből.

- Linney kapitány, gondolom értesült már az áthelyezéséről. – szólalt meg Hux.

Igen, de jobban örültem volna, ha lett volna benned annyi, hogy magad mondd a szemembe. Csak bólintottam, mást nem tehettem volna, csupán sasként, prédára lesve figyelni rá. Hux ajkai szétnyíltak, mintha még mondani akart valamit, de én félbeszakítottam azzal, hogy a másik férfi elé léptem és bólintottam:

- Igen, hadnagy.

Natar hadnagy elmosolyodott és hasonlóképpen tette, majd előre lépett kinyújtott kézzel. Habozás nélkül elfogadtam és kezet fogtam vele. A szorítása olyan gyenge volt, mint a híre a katonák között. Senki sem beszélt tisztelettel vagy félelemmel, nem őt mindenki egy elhanyagolható figurának tart. Én nem is kérdőjelezem meg miért. Egy szőkésbarna hajú, zöld szemű, görnyedt hatú férfi, akinek gyenge az akarata, befolyása és fogása. Messze áll előttem Hux-tól és vele dolgozni is teljesen más lesz. Én és ez a valaki nem vagyunk összeférhetőek, most hogy nézek ki én, aki akar valamit ebben az életben, emellett a céltalan alak mellett. Hux ezzel a műveletével mintha megalázott volna, amiért most nagyon neheztelek rá.

- Örülök, hogy magával dolgozhatok, már sokat hallottam magáról Linney kapitány. – formaiskodott és nekem lett volna kedvem forgatni a szemem.

Ez a férfi egy vicc. Nem tudom hogyan jutott el oda, hogy hadnagy legyen, de nem első ránézésre tudom megállapítani, hogy szánalmas Hux mellett. Tényleg nem tudom, hogyan jutott el egy ilyen pozícióba, de nem hiszem, hogy mozdulni fog innen. Oldalra döntöttem a fejem és szkeptikusan néztem rá, hogyan örülhet nekem, nekem nem sokan örülnek, ezt Coris tiszt is aláírhatja. De mint mindig, most is fel kell venni a legszebb álarcot.

- Részemről is, hadnagy. – mondtam erőltetett mosollyal, de mégis komor, belső gúnnyal.

A szemem elkapta azt a pillantását, amit annyira jól ismerek: féltékeny, de rettentően. Most már későbánat, ő adott a kezére. Natar hadnagy elindult a folyosón, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy Hux habozik a karom után nyúlni. Összeszorítottam az ajkaim és szó nélkül hátat fordítottam neki és az új hadnagyom nyomait kezdtem követni.

x

Alig vettem fel a hálóingem, óramű pontossággal kopogtatást hallottam az ajtómon. Behunytam a szemem és az ajkaim egyenes vonalba húztam, nem voltam még kész arra, hogy kettesben legyünk, még túlságosan is abban a fázisban voltam, hogy a sebeim nyalogatom. A kopogtatás nem maradt abba, én pedig önkéntelenül is arra gondoltam, hogy most talán bűnbánóan mindent megtesz, hogy újra felém nyújtózhasson. Igen, a lényemnek az esett jól, hogy lássam, ő az, aki megváltásért vergődik és nem fordítva. De én nem így láttam magam. Itt ülök összetörve hálóingben az ágyam szélén, a szám belseje már sebes a visszafojtott szavak miatt és úgy érzem, felőröl valami, ha nem pattanok fel és teszek valamit magammal.

Miért kopogtat? Jöjjön csak be, vagy már úgy érzi nincs itt a helye. Talán jól érzi. Felállt és az ajtó előtt teremtem, a kezem mégis habozott kinyitni. Kitártam, de csak annyira, hogy kinézhessek, de nem túl tágra, hogy a látogatóm beférjen. Meg is pillantottam a vörös üstököt és rögtön beletúrtam volna, de türtőztettem magam büszkeségből. Úgy éreztem, hogy annyi minden kikívánkozik belőlem, szavak, amiket még meg sem fogalmaztam magamban, megharaptam a szám belsejét és inkább gondolkodtam és figyeltem mielőtt beszéltem.

- Be sem kellene, hogy engedjelek. – mondtam hidegen.

Hux az ajkába harapott és nem szólt semmit. Csak nézett rám, a kék szemeiben láttam a fényem, újra az enyémnek tűnt ő maga is végre. Megismertem benne az én Huxom és ez már elég volt nekem, hogy beengedjem. Az arca is már más volt, levedlette a szörnyű maszkját és láttam rajta érzéseket: komor volt és baljós. A szeme azért kifejezőbb volt, őszintén szomorú csillanás volt benne és az én szemeim fürkészték. Türelmes volt, nem sürgetett, hogy valaki talán meglátja, hogy az ajtóm előtt sántikál. Akkor adtam be teljesen a derekam, amikor Hux egyik keze befurakodott a résen és a megfogta a kezem, a hüvelykujját végighúzta a karomon, amire borsózott a hátam, az ujjatlan hálóingem miatt ki tudta ezt használni. Parázslott a bőröm, az arcom pedig égni kezdett. Éheztem az érintését már annyira, hogy szégyelltem magam. Hux megállt, majd az ujjait az enyéim közé fonta. Nem ellenkeztem, azt hittem el fogom sírni magam, nem tudom miért. A könnyeim ugyan visszaszöktek és meggondolták maguk, de az érzés, hogy nem akarok dühös lenni, hanem hozzábújni megmaradt. A szemem nem hagyta el az övét és Hux engedélyt kért, csendes, bűntudatos kommunikáció volt ez a részünkről.

Kitártam az ajtót és Hux lelkesen besurrant. A folyosón egy lélek sem volt. Gondosan bezártam az ajtót és megfordultam, keresztbe tettem gyorsan a karom. Hux nem ült le az ágyra, kissé tétlenül és elveszetten, máskor már kényelembe helyezi magát régen. A szemei mintha még mindig engedélyt kértek volna, csak azt nem tudtam mire. Ott állt előttem, a fekete ingjében és még félig az egyenruhájában, még félig a hadnagy jelmezében. A haragom egy pillanatra újra táplálékhoz jutott:

- Mit jelentsen ez? – kérdeztem, a tárgyra térve.

Hux lehajtotta a fejét és az ajka meg sem mozdult. Én néztem, csak néztem és az összetört szilánkok újra felsértettek. Belül véreztem. Hux pedig nem akarta megállítani a vérzést. A mély csend sértette a fülem és ordítani lett volna kedvem, már csak azért, hogy ne bámuljuk egymást teljes csöndben.

- Azt mondtad, hogy nem dobsz el. – mondtam keserűen, a hangom erőtlennek éreztem.

A szemem könnyek szúrták. Itt ígérte meg, hogy ez már nem egy játék, hogy velem marad nem csak reggelig és most itt tagadja meg a magyarázatot, mert már bent van. Bent van teljesen, nem csak a szobámban, hanem a gondolataimban, az érzéseim uralja és a szívemben bérelt helye van.

Hux felemelte a fejét és végre a szemembe nézett. A jégkék szemem egyenesen a lelkembe láttak és ez megrettentett. Megrettentett, hogy mennyit tudunk egymásról, mennyi tiltott érzés őrzői vagyunk mi ketten. A hajába túrt és keserűnek tűntek az ajkai, csak remegő kézzel fogalmazta meg a várva várt válaszom. Én azt hittem elpattannak az idegszálaim, ha tovább kínoz.

- Nem doblak el, hanem megvédelek. – mondta rekedt hangon.

Mély levegőt vettem és nem tudtam mim fáj. Mi ez a válasz? Hux-ra néztem, akinek fájdalom ült ki az arcára. Nem doblak el, nem doblak el,... ez visszhangzott egy ideig bennem, de a következő mondatot nem tudtam megmagyarázni mitől akar megvédeni és miért kellett erre egy másik hadnagy.

- Mitől akarsz megvédeni? – kérdeztem türelmetlenül.

Nagyot nyelt és ökölbe szorította a kezét és kihúzta magát. Egy remegő sóhajt engedett ki, ami úgy tűnt egy ideje érlelődött benne, kiszabadulásra várt, mint az én keserűségem.

- A vezetőségtől akarom megvédeni magunk.

Még mindig sötétben tapogatóztam, már majdnem elé léptem és az ingébe kapaszkodtam. Hux, nézz rám és beszélj érthetően, kérlek. Megvédeni a vezetőségtől... Egek, miért kellene megvédeni. Hacsak nem jöttek rá, hogy mi van köztünk... Hux csak elkeseredetten nézett rám. Én levegő után kaptam és úgy éreztem szédülök. Tudják, tátogtam és az arcom kezembe temettem. Behunytam a szemem, de mielőtt megszólalhattam volna. Hux előttem termett és csitított, rázta a fejét és óvatosan lefejtette az ujjaim, majd a tenyerébe zárta. A mozdulat gyengédsége megnyugtatott, amikor pedig a szemeibe néztem, akkor teljesen ledőlt előttem minden kétség a lényét illetően. Nem dobott el, ahogyan mondta, és ez megerősítette az elvarratlan szálaink.

Hux nehézkesen sóhajtott és az ajkát harapdálta.

- Nem tudnak semmiről. – suttogta Hux - De Snoke, a legfőbb vezető erre a hajóra jön.

Erre felkaptam a fejem és ráncoltam a szemöldököm. Hallottam Snoke-ról, a legfőbb vezetőnkről, hogyan ne hallhattam volna, mégis, azt életemben nem gondoltam volna, hogy látni is fogom. Hallottam, az erejéről regéket zengnek és hatalmas és ő a minden, mindennek a tudója és feje.

Esélyünk sincs így ellene.

- Tessék?

Hux idegesen nyelt. A keze remegett az enyémben, éreztem, mert az enyémben tartotta. Sűrűn pislogott és az arcvonásaira teljes mértékben átjárta a komolyság és kétségbeesés. Rajtam is lassacskán úgy éreztem elhatalmasodik a pánik és a nyugalom keveréke. Kirázott a hideg és rettegtem a lebukás veszélyétől, de ugyanakkor előttem lebegett Hux, aki most itt van, egy lépésnyire, a keze a kezemben és ő valós, ő jelenem.

Egy apró lépést tettem és a testem az övéhez ért, a mellkasának és vállainak támaszkodtam, szükségem volt ennyi támaszra mert talán a lábaim felmondják a szolgálatot. Mélyeket próbáltam lélegezni, hogy lenyugtassam magam, nem kell még sírni olyasmi miatt, ami meg sem történt, ami feltételes. A látásom kitisztult és a szemeim az övére tapadtak, amik egy nyugalmas hurrikán voltak. Hux is ugyanazt kísérelte tenni, amit én: megőrizni a hidegvérét, noha legszívesebben ordítana a keserűségtől.

- Két nap, ennyink van még. – magyarázta Hux - Ha ő jön ide, akkor fenyegetve van ez. A vezetőség vak hozzá képest, Snoke az elmékbe lát, és ha gyanúsak leszünk, akkor bizonyára a fejünkben fog turkálni.

Az életünkkel játszunk akkor? Eddig jó voltam ebben a játékban.

Ez már nem egy kihívás, ezt nem szabad kihívásnak vennem. Mégis, már kevésbé rémít meg a gondolat, noha megfagy a vér a gondolattól is, hogy mennyi minden tiltott dolgot láthatna a fejünkben: az közös éjszakáink, a legbelsőbb titkaink, amit csak egymásnak suttogtunk az éjszaka leple alatt, magát azt, hogy az érzelmeink nem felszínesek. Éppen ez az, az érzéseink nem sekélyesek és talán ez hozott egy levegővételnyi nyugalmat nekem. Az nyugtatott, hogy nem egyedül, összetörve és lelki terror alatt összeroskadva vagyok a szobámba, hanem ketten vagyunk, egymásra borulva, ketten viseljük egy ember súlyát. Hux keze a derekam fonta körül és én úgy éreztem lebegek... Kettecskén az egész vezetőség ellen? Csak tudnám miért nem vesztettem el minden reményem. Talán azért, mert mindketten felelősek vagyunk és a bukásunk kettőn áll. Megcsinálhatjuk. Ha mi nem hiszünk ebben, akkor ki fog?

Sóhajtottam és felemeltem a fejem, Hux elmélyülten nézett, a szemei elkerekedve, rám fókuszáltak, az ajkai szétnyílva. Az ajkain megállt a tekintetem, egy ideje már hívogatott. A kezeim elhagyták az övét és erőteljesen megmarkoltam az ingjét, magamhoz húztam. Az egyik kezem az állához ért és az ajkaim az övéhez irányítottam. Hux habozás nélkül válaszolt a csókomra, az ajkai türelmetlenek lettek pillanatok alatt és az érzelmeit a csókba öntötte. A karom a nyaka köré fontam és közben Hux sem hagyott alább. A karjai egy ideig a derekamon időztek, majd az egyik keze felfedezőútnak indult, gyorsan megtalálta a hálóingem szélét. De megállt, az ajkait utoljára az enyémhez égette, majd hagyott egy levegővételnyi időt. Ezt használtam ki, a csók megpuhított, megoldotta a nyelvem.

- Hux... köszönöm. – leheltem remegő ajkakkal.

Köszönöm, hogy volt elég erőd hozzá. Erős bűntudatom volt a hirtelen haragom miatt. Hux felelősségteljes és ésszerűen tudott cselekedni, amikor kellett, most már mindent A homlokunk egymásnak döntötte és én behunyt szemmel élveztem egy pillanatnyi csendet, ami már nem fojtogatott. Hux sóhajtott, a lehelete az ajkam cirógatta.

- Ne köszönd, azt hittem nem lesz rá erőm. Hogy odaadjalak másnak, kín. – suttogta keserűen - Mert már most úgy érzem, hogy nem tudok tőled távol maradni.

Hát persze, mostantól más közelében leszek napi annyi időt, amit eddig vele töltöttem. Hogyan fogja ezt ő elviselni? Már akkor ferde szemmel néz, ha valakivel beszélek. Szegény hadnagyom, nem akarok én ennyi kínt neki. Őszintén, tényleg gyűlöli, hogy bárki más a közelemben van. Annyiszor biztosítottam már, hogy nem szeretek mást, annyiszor. De vajon mi járhat még mindig a fejében? Nem lennék képes senki máshogy úgy kötődni, mint hozzá, mégis mit gondol, lenne valakinek annyi türelme és akaratereje hozzám, mint neki? Hát Natar hadnagynak biztos vagyok benne, hogy nem lesz. Különben is, ki érne fel Brendol Hux-hoz? Senki, csak saját maga.

Hux az arcom fürkészte, azon gondolkodott bizonyára min kattog az agyam. Nem tud tőlem távol maradni, semmi baj, én sem tudom tőle, mert ő az ellentétes pólusú mágnesem. Két különböző pólus vagyunk, de ugyanazon mágnes két oldala. Mennyi erő kell ahhoz, hogy a fizika törvényeit leküzdjük?

- Akkor nem maradj távol, csak távolabb. – suttogtam, mire felhúzta a szemöldökét.

Mielőtt replikázni tudott volna, a száját újabb csókba húztam, ami nem maradt válasz nélkül. Hux hümmögött és kettőt nem volt ideje dobbanni a szívemnek, felkapott a karjaiba és az ágy felé vette az utat.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezitten kedvcsináló :)) és spoiler